Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

1989. szeptember 23. • PETŐFI NÉPE © 5

TELJES SZÖVEGTUDÁSSAL KEZDTÉK A PRÓBÁKAT AZ ÉVADKEZDŐ REMEKMŰ FŐSZEREPLŐI:

ORTH MIHÁLY, MA RÖNK A CSILLA ÉS VITÉZ LÁSZLÓ

Bízik a sikerben Ádám, Éva és Lucifer

Ilonunkban hagyományosan egy-cgy társulat felkészültsége mércéjének tekintették Az ember tragédiája bemutatását. Tucatnyi jó színész, ügyes műszaki gárda kellett a szerepek megfelelő kiosztásához, a sok színváltozás kivitelezéséhez. A becsvágy persze olykor elhomályosította a színrevivők realitásérzékét. Statisztákra is fontos feladatokat bízva tűzték műsorra Madách remekét, remélve, hogy a mű híre, az alkalom különlegessége így is behozza a nézőket.

Bács-Kiskunban egy-egy felújításkor emlékeztethetünk a drámai költemény első vidéki, bajai előadására is. Még a budapesti ősbemutató évében tapsolhattak a Paulay Ede átdolgozásában színre alkalmazott remekműnek. Hamarosan a kecskemétiek is megismerkedhettek a Tragédiával. Különösen az Ádám szerepét alakító Fábián és az Évát megjelenítő Sághyné (az igazgató felesége) tetszett a közönségnek.

Az új kőszínházban korának egyik legkiválóbb színházi vezetője, a kiváló rendező, színész, Rakodaczy Pál vitte színre 1897 februárjában. A Bánk bán és a Faust után tűzte műsorra. (Mondani sem kell, túl jó volt ő Kecskemétnek, úgy elzavarta a színügyi bizottság, hogy a lába sem érte a földet. ..)

Az államosított társulat csak egyszer, 1962 őszén vállalkozott előadásra. Udvaros Béla rendező Ádámot Simon Györggyel, Évát Bege Margittal, Lucifert Bárdy Györggyel játszatta.

* * *

Belehallgattam a próbába, mielőtt az évadkezdő előadás legfontosabb szereplőivel beszélgettem volna elképzeléseikről, reményeikről.

Újságot is olvashatott volna a súgó., senki sem pillantott rá segítségkérőén, noha a nyári heverdel hónapok után kezdték az előadás felépítéséi.

Orth Mihály is annyira megörült a váratlan ajándék- szerepnek, hogy az évadzáró társulati ülés másnapján újra elolvasta Madách művét, a maga módján tanulta Ádám 999 soros szerepét.

— Sohasem magöltam. Újra és újra elolvastam egy képet.

Mire észbekaptam, már állva mondtam a szöveget. Madách szavai önálló létre keltek bennem, keresték legalkalmasabb hangsúlyaikat. •

Magam is úgy tartottam, hogy az embernek ne legyen szerepálma, mert a végén még teljesül titkos óhaja mondja az egyik öltözőben szervezett interjúban Vitéz László jókedvű, boldog öniróniával. — Megkaptam, olyan annyira hála istennek, hogy hutására olyat csináltam, amit sohase.

— Adott tíz fillért a Szent Antalnak?

• — Adtam is volna, ha tőle függne, de nem ő osztogatja a szerepeket. Másra fanyalodtam. Tanultam, pedig részben éppen a nyári szünetek miatt lettem színész. Ragaszkodtam diákköri szokásaimhoz: a forró hónapokban pihenjen az ember, élvezze a napfényt. Ha szobámba lépett valamelyik családtag, ismerős, már nyomtam a kezébe a szöveget, végszavazzon. Tudja-e, milyen jó érzés biztos szövegtudással kezfleni a próbákat?

Valamivel könnyebben vette birtokba szövegét Évaként Maronku Csilla.

Másodéves főiskolásként rengeteget statisztáltam a Lengyel György rendezésében felújított remekműben. Igaz, álmomban sem gondoltam, hogy néhány év múltán Éva lehetek. Mellbe vágott a hír. Néhány pillanatig elbizonytalanodtam: megbirkózom-e ezzel a szöveggel, ezzel a feladattal? Meg tudom oldani? Még akkor sem mondhattam volna le a szerepet, ha reménytelennek éreztem volna meghódítását. A színésznek mindig bízni kell rendezőjében és önmagában. Az a dolgom, hogy igazoljam döntésüket, bizalmukat.

Ádám és Lucifer is bólogat. Helyeslésükből sejthető: jól érzik magukat a próbákon, jól együttműködnek a rendezővel.

Megerősíti feltevésemet Vitéz László:

Örömmel hallgattam Nagy Attillát az olvasópróbán. Nagyon hasonló az általa elképzelt Lucifer, mint amilyen előzőleg bennem kialakult. Két ember küzd a színpadon és nem egy ember és egy szellem. Egy ember két alakban. Mi különbözteti meg őket? A tudás, az ismeret. Egyetértek vele abban is, hogy ehhez a szerephez tapad a legtöbb hagyomány, erről vitáztak a legtöbben.

Maronka Csilla szerint akkor lesz jó Éva, ha hús-vér asszonyként jeleníti meg. Sokirányú képességet tételez fel ez a szerep.

A londoni színben szubretti adottságok is kívánatosak. Éva reagálásai, megnyilvánulásai könnyen kiszámíthatók, életfelfogása is könnyed, kicsit felszínes. Tragikai képességeket, erőt követel például a falanszterszín. Lehelséges-e nagyobb kín itt a földön, mint amikor egy anyától elszakítják gyermekét? Romantikus hősnőként rajong Ádámért, félti, szeretné boldognak látni más képekben.

Őrt Mihály ilyennek látja Ádámot:

Az emberek, az emberiség küzdelmét megtestesítő ember. A folytonos újrakezdésre kényszerülő ember. Élindul szép célok felé, csalódik, újrakezdi, mint mi napjainkban.

Félreértések elkerülésére szól közbe Vitéz László:

Szó sincs erőltetett időszerűsítésről. A nézőnek önmagának kell fölfigyelnie a mű egyes részei különös aktualitásá- ra.

Befejezésül azt kérem Ádámtól, Évától és Lucifertől, hogy szerepformálásuk, elsősorban szövegmondásuk stílusáról szóljanak.

A gyönyörű szöveg könnyen megtévesztheti az embert. A jó rímek, a daloló verssorok csábítanak az ünnepélyeskedésre, a dagályosságra. Nehéz megtalálni az emelkedettség és a hétköznapi beszéd közötti megfelelő arányt. Természetesen néha maga a dráma követeli meg a szenvedélyes szöveg- mondást.

Vitéz László — azaz Lucifer — is úgy véli, hogy a hősi póz és a természetes, hétköznapi viselkedés, magatartás egyaránt helyénvaló Madách művében, a kecskeméti előadásban.

A fennkölt, gyönyörű szöveg sem zsongíthatja el a színészt annyira, hogy megfeledkezzen a szép szavakba csomagolt nagy életigazságokról, elgondolkodtató filozófiai mondatokról. Az értelem és az érzelem harmóniájával, a szavak dallamával és gondolati értelmezéssel idézhető meg ma hitelesen Az ember tragédiája mondja mintegy kis beszélgetésünk összegezéseként Maronka Csilla, aki a mindig más, mindig vonzó, „nagy, erős, hatalmas vonásokkal” megrajzolt Éva megjelenítésére hivatott a mű bemutatása után százhat, az ezredforduló előtt tizenegy évvel Kecskeméten.

Hcltai Nándor

KIÁLLÍTÁS A CIFRAPALOTABAN

'm

Váli Dezső legújabb festményei

Kecskeméten, a Cifrapalota legújabb időszakos kiállításaként október közepéig Váli Dezső festőművész munkáit láthatják az érdeklődők. A kortárs festészet középgcncráció- jának élvonalában lévő Váli azok közé tartozik, akikkel — egyéni és csoportkiállításokon — igen gyakran találkozik a közönség.

Most látható, meglehetősen egynemű, egy-egy tematikát variáló festői és grafikai sorozata ugyancsak igen- friss; 1988—89-ben született. Ä kompozíciók a korábbiak ismeretében — nem hatnak a meglepetés erejével, az utóbbi két évtizedben a kiállítótermekben minden műfajban állandóan jelen vannak a létezés általánosabb összefüggéseit kutató jelképes vagy filozofikus alkotások.

Ez az indíttatás Váli munkásságában is nyomon követhető; hasonló létérzésről beszélt Régi zsidó temető című sorozatának (több kiállításról is visszaköszönt) lapjaival. Számtalan variációban lehetnek ismerősek a fojtóan zárt vagy nyitott terek, melyek a festőművész most látható munkáinak is főszereplői. E szűkszavú festményeken a világ egyetlen helyiséggé; e^y műteremmé redukálódik. Áz ajtó nélküli, csupasz falak, a jelzésszerű bútorok legalább annyira cellára is emlékeztetnek. Ezt erősítik meg a rácsos, rendellenesen magasan elhelyezett, pusztán a fény bebocsátását lehetővé tevő ablakok. E fény — jellemző módon nem világít, csak arra elég, hogy hol gyengébben, hol erőteljesebben érzékelhetővé tegye a félhomályt, a rácsokkal zárt cella árnyait, puritán tárgyait. A „műterem” lakójára mindössze ezek utalnak, e térben él a művész egzisztencialista magányában, munkája rabjaként. A sorozat (lakó nélküli) műteremcelláinak sötét hangulataival emlékeztet Vojnovich Erzsébet egy 1987-ben az Ernst Múzeumban kiállított (A hetedik című) munkájára. A hét alkotót fevonultató kollektív tárlaton Váli Dezső is jelen volt Régi zsidó temető című sorozatával. Vojnovich nagyméretű festménye egy realisztikusan, impresszionista részletszépségekkel leképezett műteremcellát ábrázolt. Váli zárt terei igencsak hasonló asszociációkat idéznek, bár c meleg barnákat és hideg szürkéket, feketéket Vojnovich képével ellentétben — nem aranyozza be „glóriaként" a föntről, a rácsokon túlról érkező fény. A sötét tónusvilágú képeken mindig domi• Vali Dezső festménye (a Műterem- sorozatból).

• Váli Dezső grafikája (Keresztéit I. Fotó: Walter Péter).

náns marad a félhomály. Mivel Váli egy teljes sorozatot tesz közzé, bőven van lehetősége részletekbe menően fejtegetni, képileg újragondolni e fé- lig-meddig metafizikus, szimbolikus tér megszerkesztésének erővonalait. Saját hagyományaihoz híven rúgja fel a perspektíva (Vojnich által még gondosan betartott) szabályait, sőt — ebből is eredően az arányokat. Előfordul, hogy a szék méretei (Műterem, középen egy szék című képén) valószínűtlenül összezsugorodnak, másutt (Halvány műterem) elveszíti térbeliségét is, és csak jelzésszerű firkaként jelenik meg, hangsúlyozva az ellentétet a gondosan kidolgozott, a térbeliséget éppen hogy felfokozó, finom tónusvilágú háttérrel. Az atmoszféra jellemző módon minden egyes festményen „válisan” sötét, komor, misztikus. A festmények a „homály apoteózisaiként” azt fejtegetik, hogy a valóság ijesztően sokarcú, parttalan, nem kínál más bizonyosságot, mint a hiányérzetet és a szomorúságot.

A kétteremnyi közepes méretű festmény alaphangnemét folytatja a harmadik teremben kiállított grafikai sorozat is. A tizennégy tusrajz egyszerű újságpapírfelületével a festőművész vegyes technikával készült korábbi sorozataira utal. A Ke- resztút-soro7/M stációi a felületen grafikailag is domináns szerepet játszó, nyomtatott nagybetűs címeikkel: Halálra ítélik, Először esik el, Felszögezik, Sirbatétel (stb.) pontosan meghatározzák témájukat. A gesztusfestészet és a keleti írásművészet lendületes spontaneitását idéző papírra vetett jelek nem mindennapi érzelmi töltéssel rendelkeznek.

Károlyi Júlia

© Váli Dezső grafikája.

Raffai Sarolta

(1930—1989)

Őrizz meg engem

Elcsüggedni nem hagysz, te nem, félíves papír tört fehérsége, egy szál ceruzám megüszkült bélé s egy szál társam.

A mindenséghe

ívelsz akár, de elibém árnyak se kelnek.

Éj van, s nem tudom.

Látván látom:

megéled régvolt barnaságom, a perc elbotlik, nem döccen tovább.

Ámul papírom tört fehérségén, egy szál ceruzám megüszkült bélén: a csodán.

Hajnallik. Mozdulnak a fák.

Jődögélnek, mint az évek, fogvatartó kerítésnek, jődögélnek, meg-megállnak, őrzői a karám-háznak, de csak jőnek, közelednek.

Felszürcsölik vizeinket, zöldleveles ragtapasszal takargatják sebeinket.

Mégis-mégis te védj meg engem: félíves papír tört fehérsége, toliam, ceruzám keserű, bélé, s ki mindenkinek állasz elébe.

® Raffai Sarolta a pálya elején. A képhez ő maga a következőket írta a Petőfi Népe albumába: „Nálam boldogabb fiatalasszony aligha volt széles e világon ..

• Az utolsó portré, melyet lapunk fotóriportere, Straszer András készített.

SZ. LUKÁCS IMRE:

Melánka

boldog

Az öregasszony összekulcsolja a kezét. Ülünk a tiszta, szép lakásban és beszélgetünk. Gyakran sír is özv. Szabó Istvánné, az ősz hajú, ráncos Iwntlokú, zömök Melánka.

— Újvidéken születtem már hetvenöt esztendeje, igen szegény családban, apám fűrészgéppel dolgozott, anyám meg mosónő volt negyven évig. Hamar munkába álltam, már tizenhárom évesen cipősarkokat készítettünk a gyárban. Hiába óvott volna anyám, a szükség rákényszerített. Most is emlékszem az első fizetésemre, hetente kaptuk a bért, s az nagy pénznek számított... Ruhát, cipőt kaptam, kezdtem már lánykodni, s tizenöt évesen mulatságba jártam, kocsmában tartották a bálát. Na, hamar férjhez mentem, ám az uram katonáskodott, megsebesült, és hamar meghalt. Ott maradtam a kislányommal.

A második férjem ott katonáskodott Újvidéken, s a bálban addig-addig jártuk a cselsztont meg a simít, hogy házasság lett a vége, pedig én öregebb voltam. Az ő szülei itt laktak Magyarországon, s nekünk meg akkoriban el kellett jönnünk Újvidékről, mert a politika úgy fordult, s bár tartottak még a harcok, én a kislányommal nekivágtam a hosszú útnak, és szerencsésen megérkeztünk ide, a faluba. Az anyósoméknál húzódtunk meg. Egész más világ fogadott, ismerkedtem a mezőgazdasági munkákkal, napszámba elmentem, sőt, a kastélyban kórházat rendeztek be, tolmácskodtam az orosz tiszteknek, de dolgozhattam a konyhán, s adtak valameny- nyi fizetést, meg ugye, az ember marka se maradt üres.

A falu befogadott engem, mert szorgalmas és rendes asszonynak ismert meg. Ahogy hazakerült a párom, műveltük a földeket, de megint csak kevés ideig, négy esztendeig voltam boldog, mert a párom erősen italozott. A sok ital pedig megrontotta az életünket. Pedig akkor jutott munka, az uram földmunkákra, csatornázásokhoz is eljárt, tartottunk disznókat a néhány holdunk mellett. Rengeteget meszeltem akkoriban, meg a sok napszám, legtöbbet a Farkas-villába jártam, a mezei munkákról ne is szóljak, hiszen nehezen tanultam bele, eleinte még sírtam is, ahogy a többi asszony elhagyott, hiszen fiatal voltam és erős, egészséges. Később meg én kerültem el őket.

Az ötvenes években nehezedett meg az életünk, akkor már három gyerekem kért kenyeret, a férjem

nótás ember volt, egyre többet ivott, nincstelenség- ben voltunk, a férjem el itta a keresetét, arra dolgozott, hogy leeressze a torkán! Ha józan volt, nem bántott bennünket, de többször volt részeg, mint józan. Olyankor nagyon durván viselkedett, ha nem szóltam neki, azért szidott le, hogy miért nem szólok, ha szóltam, akkor meg az volt a baj. Jaj, istenem, hogy mennyit tűrtem! Még ötvenhatban is arra gondoltam, hogy visszamegyek Jugoszláviába. A nagyobbik lányom éppen rokonlálogatóban járt, ott is maradt, s Újvidéken telepedett le.

Sokára könnyebbedéit a sorsunk. Jaj, nagyon sokéira. A kisebbik lányom iskolába járt, és bizony volt olyan, hogy mezítláb. Aztán, ahogy a fiam dolgozott, meg bányásznak tanult, sokat segített nekünk, még tán ő tartotta a családot. Levélben küldözgette a kis pénzecskéjét. de nekünk az mindent jelentett. Az uram? Tőle sokat szenvedtem, a gyerekek is, féltünk tőle, mert csak jött és vert engem. A kislányom mellém állt, közibénk, és bizony gyakran ö kapott ki helyettem. Egyik alkalommal egy metszőollót akart belém vágni és a kislányom kezét szúrta cit vele. Nehéz nekem visszagondolni ezekre, mert a sorsomban több a rossz, a keserűség, mint a jó. Héit hajtott el bennünket a háztól, léin volt is neki valakije, a sok ital megtelte a hatását, májbetegségben halt meg. elég korán. Hívott vissza később minket, beszéltünk is, de ha már egyszer elzavart, akkor nem megyünk vissza. Ha szegényen éhünk is, de békességben. Árendás házba szorultunk, a fiam fizette az albérleti, bérleti díjat. A cselszton és a sírni után ide jutottunk. Tán ezért is szerelnek engem a faluban, hogy annyit tűrtem.

Amikor ennyire beborult, én a nádüzemben dolgoztam, ott szerettek is, kerestem ezernégyszáz forintot, de a törülközőket mostam, hazalwrdtam, éjszaka meg kimostam, hogy azért is kapjak valamennyit. Ötvenhat éves koromba kényszerültem el dolgozni a nádüzembe, s négy év múltéival kaptam a nyugdíjat, vajmi csekélyét, de az üzem vezetője felokosított, hogy a férjem utón jár segély, meg miegymás. A tanácsnál is mellém éilltak, úgy kerekedett fel a nyugdíjam 2200 forintra. Szép volt az, köszönet érte. Most meg már meghaladja mindjárt a négyezer forintot.

A kisebbik lányomékkal lakom, amikor megépült ez a ház, azt mondták a gyerekek , a vejem, hogy maradjak csak itthon, ne dolgozzak én már sehol. Az a baj, hogy elszaladt az idő, de még mindennap teszek-veszek a kertben, a ház körül, koréin kelek, s amit tudok, elvégzek, ritkám még a hegyre, a mezőre is kimegyek, ül te ige lek, gyomlálok, kapálgatok, meg ellátom a jószágokat, nyulaim is vannak. Gyönyörködök az unokáimban, öt van, és szeretnek is engem. Ma már nem elég erős a karom, hogy minden munkát ellássak, s a lábam is gyakran fáj, különben jól érzem magamat. Megértem hetvenöt esztendőt, az anyáim hetvenhérom évesen halt meg. Nem tudom, nekem még mennyi időm lehet.