Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-14 / 190. szám

1>ö?. augUMiu» 14. Ü rin uri lAimm, w j MALOM ÉPÜL GYERMELYEN • Gabonafel­dolgozó vertiku­mot épít Gyer- melyen a Petőfi Tsz. A malom­ból, valamint gabona- és liszt­tárolókból álló létesítmény már a következő év­ben fogadhatja a környéken le­aratott búzát, így a termelő- szövetkezet jó minőségű liszt­tel tudja ellátni saját tészta­gyártó üzemét. (MTI-fotó: Ke­rekes Tamás.) VERDI REQUIEMJE A KONCERTSOROZAT CSÚCSPONTJÁN Fesztiválhangulat a Nagytemplomban C7 C7«/ M Egy viszonylag szerényebb érdeklődés mellett lezajlott orgonahangversenyt — Bernhard Haas, az 1988-as Liszt- orgonahangverseny győztesének koncertjét — követően ke­rült sor az idei nyár vélhetően legnagyobbszabású zenei eseményére Kecskeméten, a Nagytemplom falai között. A Jeunesses Musicales Nemzetközi Kórusa és Szimfonikus Zenekara Ligeti András vezényletével Verdi Requiemjét szó­laltatta meg kiváló hazai szólisták — Lukács Gyöngyi, Pán- czél Éva, Molnár András és Bátor Tamás — közreműködésé­vel. Akik e koncertet megelőző hetekben Kecskemét főterén tartózkodtak a Kodály Iskola épülete előtt, sokszor hallhat­ták az Erdei Péter karnagy irányításával éneklő kórus kiszű­rődő hangfoszlányait, egy remekmű előadásának embert, hangot, idegeket próbáló erőfeszítéseit. A zenekar ugyanek­kor Baranyában tartotta „edzéseit”, hogy a közös próbák után három város, Pécs, Kecskemét és Budapest zenebaráta­it örvendeztessék meg a zeneirodalom egyik utolérhetetlen alkotásának megszólaltatásával. Az Interart Fesztiváliroda, a Jeunesses Musicales Szervezet és a Kodály-intézet együttműködésének csaknem évtizedes történetében nem először került sor ilyen jellegű vállalkozás­ra. Sőt, az elmúlt években olyan zeneművek kecskeméti elő­adását köszönhettük e nemzetközi zenei „missziónak”, mint Kodály Budavári Te Deuma, Psalmus Hungaricusa vagy Liszt Esztergomi miséje. Ezekre az előadásokra is — éppúgy, mint a mostanira—a nyári Kodály-szemináriumhoz kapcso­lódó hangversenyek adtak reprezentatív lehetőséget. A nyári zenei táborok a fiatal muzsikus számára egyedül­álló alkalmat teremtenek a szakmai továbbfejlődésre. Túl a táborok sajátos atmoszféráján, a kitekintés, kapcsolatterem­tés lehetőségein, az együttmuzsikálás felejthetetlen pillanata­in, igazi mesterek irányításával halhatatlan remekművek titkaiba nyerhetnek betekintést. A közös munka, a közös zenélés élményei és fáradalmai mellett szinte csak „ráadás”, ha tevékenységük eredményeit másokkal is megoszthatják, főleg, ha ezt sikeres koncert keretében tehetik. Az idén mintegy húsz országból kétszáz énekkari és zene­kari muzsikus értő kézzel vezetett együttműködéséből szüle­tett meg Verdi Requiemjének kecskeméti előadása. Vannak remekművek, melyek puszta megszólaltatásukkal erőteljes hatást gyakorolnak a hallgatóságra, s Verdi liturgikus kere­teket messze meghaladó gyászmiséje feltétlenül ezek közé tartozik. Az örök emberi drámának, élet és halál, alázat és megdicsőülés, könyörgés és felmagasztulás ellentéteinek olyan zenei freskóját jeleníti meg, mely minden humánus gondolat legmélyebb rétegeit érinti meg. Az ítéletnap félel­metes dobütései és harsonái, vagy az örök világosság éteri hangmagasságai mellet így kapnak egyedülálló zenei megfo­galmazást a gyászmise szövegéhez kapcsolódó emberi érzé­sek és indulatok, a mindent átható dallamosság, valamint a régmúlt és a jövő felé egyaránt kitekintő sajátos harmóniavi­lág révén. S a zenei karakterek váltakozásai, a szóló- és énekkari tételek, a vokális és hangszeres effektusok kiváló dramaturgiával felépített ellentétei valóban képesek arra, hogy a hallgatót, a befogadót erre a másfél órára felemeljék hétköznapjainak kicsinyes gondjai közül, és egy szebb és jobb világba, a művészet magaslataira tereljék képzeletét. A Requiem kecskeméti előadása egészét tekintve képes volt a mű sokrétű humánus üzenetének tolmácsolására. Az alkalmilag társult együttes hangzása tételről tételre kiegyen­lítettebb, homogénebb lett, s ha egyes részletek kevésbé tűn­tek is kidolgozottnak, a teljes mű értékéhez és az alkalomhoz méltó színvonalon szólalt meg-. Talán nem tűnik túlzott elfogultságnak, ha a szólisták, a zenekar és a karmester teljesítményének dicsérő elismerése mellett a Kecskeméten formálódott nemzetközi énekkar eredményeit emeljük ki, különös tekintettel a Sanctus és a Libera me polifonikus, mozgalmas tablóira, illetve az Agnus Dei bensőséges hang­zására. A közönség —1 mint ahogy az utóbbi időben az templomi hangversenyek esetében is szokásossá vált — hálás tapssal honorálta az együtesek és vezetőik, valamint a kiváló egyéni és együttes teljesítményt nyújtó szólisták produkcióját, való­di fesztiválhangulatot varázsolva a Nagytemplom falai közé. Horváth Ágnes Érdeke a munkásnak, a gyárnak Két év alatt megötszörözte exportját a Parkettagyár Évente ötféle, mintegy 1450- 1460 ezer négyzetméter parket­tát állít elő a Kecskeméti Par­kettagyártó Vállalat. A termé­kek 40 százalékát Finnország­ban, az NSZK-ban, Svédor­szágban, Svájcban, és tavaly óta Egyiptomban értékesítik. Idén az export az 1987-es évhez viszonyítva megötszöröződik, s miután a piacon konjunktúra van, várhatóan ez a mennyiség — ha képesek garantálni a mi­nőséget — tovább emelkedik. — Külföldön kedvezőbb az értékesítés, mint itthon — kezdte Keresztes Béla igazgató, aki mindössze egy éve dolgozik ebben a beosztásban, bár ko­rábban szakmunkásként, mű- vezetőként, termelési vezető­ként itt tevékenykedett. — Ez érezteti hatását a termelésben, hiszen magasabbak a követel­mények. Az elvárások teljesíté­séhez nem elég a jó szó, az em­bereket meg kell fizetni. Az el­múlt év októbere óta három­szor emeltük a béreket, az ez évi bérfejlesztés elérte a 23 százalé­kot. Ennek természetesen meg­van a fedezete, de az év hátrale­vő részében még jobban kell dolgoznunk, mint eddig. A tő­kés piac nagyon érzékeny, ügyelni kell minden rezzenésre, s biztosítani a pontos szállítást, a kifogástalan minőséget. Ez követelmény, de egyben kény­szer is számunkra. A belföldi érdeklődés kissé visszafogottabb, amely az ár­emelkedéssel, s a fizetőképes ke­reslet hiányával magyarázható. Ennek ellenére nem lehet okuk a panaszra, hiszen az elmúlt évben az árbevételük 288, az idén fél év alatt 230 millió volt. Ez a laikus számára is egyértelműen mutat­ja: a fejlődés dinamikus, felfelé ívelő, amelynek nyilvánvalóan a tőkés export a motorja. A dol­gozók beosztásuktól, munká­juktól függően, más és máskép­pen érzékelik ezt, de ez így is ter­mészetes. — A munkások, az egész kollek­tíva tudja, hogy döntő a tőkés ex­port növelése, mert ebben érdekel­tek. Tavaly, amikor megdupláztuk az export mennyiségét, bérprefe­renciát kaptunk, az idén erre nem volt mód, de az árbevétel-növeke­dés mégis lehetővé tette az emelést. S ez csupán az export bérvonzata. A külföldi megrendelések lehetővé teszik a korszerű — termeléke­nyebb, jobb minőséget produkáló — gépek beszerzését. A korábban vásárolt Koszta gépsor biztosítot­ta számunkra a felfutást, a jobb minőséget. Az idén részgépegysé­geket vásárolunk, amelyek jövőre hoznak pénzt, szavatolják a terme­lés biztonságát. A második félév­ben szállító berendezést készítünk mintegy 7 millió forintért, s ehhez a technológiát osztrák cégtől vásá­roljuk meg. Az exportnak is kö­szönhető, hogy a lízing miatti bankkölcsönön kívül nincs adós­ságunk. Annak ellenére, hogy a gyárban az intenzív fejlesztés a cél, 7-8 szá­zalékkal növekedett a létszám, de tulajdonképpen minőségi cserére lenne szükség. Még tudnának munkásokat felvenni — a kapaci- . tás ezt lehetővé tenné —, de az alapanyaghiány ezt befolyásolja. (Sajnos még mindig él az a szemlé­let, hogy a gyors pénzhezjutás re­ményében az alapanyagot értékesí­tik a gazdaságok, ahelyett, hogy feldolgozott árucikkeket adnának el, amelynek nagyobb a nyereség- hányada.) Vajon a munkások, a gépek mellett dolgozó emberek ér­zékelik-e azokat a gondokat, elő­nyöket, amelyek a tőkés export nö­vekedésével együtt járnak? Ennek jártunk utána az üzemekben. Gyöngyi Lajosné a szalagparket- ta-üzem szerszámélezője — 30 éve dolgozik a gyárban — így vall er­ről: — Évente 200 ezer négyzetmé­ter szalagparkettát készítünk, amelynek durván fele exportra ke­rül. Az természetes, hogy érdekelt vagyok abban, hogy minél több jusson külföldre, ugyanis négyzet- méterenként 2,50 forint minőségi és 1,32 forint mennyiségi pré­miumot kap az üzem. Ez szá­momra havonta 1000-1500 fo­rintot jelent. Két évvel ezelőtt 29,50 forint volt az órabérem, jelenleg 36. Túlórával — ez havi 5-6 napot jelent — megkeresem a 8 ezer forintot. Nyilván én is azt szeretném, ha a jelenleginél még több parkettát tudnánk küldeni a tőkés piacra. Domokos Ferenc, a csaphor- nyosparketta-üzem gépbeállí- tója: — Többet tudok hazavin­ni, ha több exportterméket állí­tunk elő. Ezzel jól jár a vállalat is, ugyanis nyugati valutáért le­het minőségi gépeket beszerez­ni, s azzal még több exportter­méket előállítani. A gépsoron dolgozók tudják ezt, s mindent megtesznek azért, hogy ez így is legyen. A rosszabb alapanyag nagyobb figyelmet, összponto­sítást kíván, hiszen a megrende­lő már munka közben minősíti az árut. Másfél éve jöttem vissza a gyárba 28 forintos óra­bérért, jelenleg 52 forintot kere­sek óránként. Nálunk maga­sabb a termelés mennyisége, így a minőségért 1, a mennyiségért 0,65 forint az exportprémium. Havi 16-18 ezer forint a kerese­tem. A munkások elmondták: ko­rábban a szabályzók miatt nem voltak konkrétan érdekelve az exportban. Elképzeléseik meg­valósításának még az elején vannak, ugyanis a gyár vezetői­nek elhatározott szándéka az érdekeltség további növelése. S bár kiment a divatból a ter­melési agitáció, az igazgató a következő szavakkal búcsú­zott: — Többet kellene politi­zálni arról az óriási erőfeszítés­ről, rizikóról, amelyet a gyár vezetői vállalnak az export bő­vítése, a munkások bérének nö­velése, a vállalat stabilitása ér­dekében .. . Biztosan igaza van. Gémes Gábor GSANK CSABA A szibériai legenda nyomában $. A „titokzatos” ember Petőfi Sándor szibériai utóéletének újrafelvetője napjainkban Vaszilij Pa- girja munkácsi helytörténész és iroda­lomkutató, aki már évek óta foglalko­zik a kérdéssel. A szovjet kutatásokba kapcsolódott be aktívan Alekszej Tyi- vanyenko és Eduard Gyomin, a Szovjet Tudományos Akadémia Burját Intéze­tének tudományos munkatársai, kan- .ditátusok. A szovjet tudósok kutatása­ik során megállapították, hogy az emlí­tett személyek, Visnyevszkij és Mali- novszkij, valóban voltak kényszermun­kán a Bajkál partjainál. Swigel Ferenc állításaival kapcsolatban elmondható, valóban létezett — korabeli térképen bizonyítható —, Iliszunszk nevű tele­pülés, noha a feltételezett Petőfi-sír Barguzinban található. Iliszunszk azo­nos lehet a mai Eliszun vagy második verzióként a szintén Barguzin melletti Uljun faluval. A Swigel által hazacsem­pészett fényképen a Petrovics-sír fejfája és az azon elhelyezett tábla látható, melyről a Petőfi Sándor Társaság azt nyilatkozta, hogy az emlékmű nem le­het a költőé, hiszen fél évszázadig egy fakereszt nem képes ilyen épen megma­radni. Ma már tény, hogy a keresztet többször felújították, legutóbb A. H. Novomejszkij aranyfeldolgozó, aki a század elején minden fakeresztet vassal cserélt ki, körülvette az egészet egy ke­rítéssel, és a kapu fölé a következőt írta: „Itt a foglyok együtt élvezik a bé­két, nem hallva többé a visszahívó szót.” A kinti kutatások során napvilágra került, hogy Petőfi barguzini életének problémájával az 1960-as évek elején komolyan foglalkozott a filológiai tu­dományok doktora, a barguzini szüle­tésű, sajnos már nem élő L. E. Eliaszov professzor. Még a harmincas években lejegyezte néhány falubeli visszaemlé­kezését egy külföldi származású Petro- vicsról, akinek szokatlan és titokzatos személyisége igaz és legendás hírek egész tömegét keltette életre. Ezek a feljegyzések zömmel publikálatlanul maradtak, de az archívumokban ma is megtalálhatók. „A titokzatos Petrovics” 1856 janu­árjában a tüdőbajtól legyengülve meg­fázott, 1857-ben tüdővérzést kapott és május hónapban betegágyban halt meg, itt temették el, nem pedig ahol a tanyája volt, Iliszunszkban. Az embe­rek az eltemetettet „magyar fogoly­nak”, „magyar költőnek”, „magyar Puskinnak” hívták. A barguzini öregek még ma is meg tudják mutatni azokat a sírokat, ahova magyarokat temettek. A század közepén P. Muravjev foglal­kozott a temetőkert kutatásával, rajzo­kat, térképet készített az idegenek sírja­iról és 1987-ben ismét azonosította a Petrovics-sírt. 1989-ben jelentkezett egy volt barguzini lakos, Jurij Davino- vics Vinokur, aki a Megamorv Petőfi­íiliííílííiijijgililllilllíjSIIijillHliiijiiiii bizottság képviselőinek jelenlétében másik sírt nevezett meg, mint Murav­jev. De térjünk vissza a „titokzatos Pet- rovics”-hoz. Tyivanyenko az Eliaszov- i rátok között megtalálta a Pável Inno- kentyevics Morokovval, valamint Ma­rija Morokovával történt beszélgetések lejegyzéseit, melyek a „titokzatos Pet- rovicsról” szólnak, és amelyeket a pro­fesszor a harmincas évek elején rögzí­tett. Morokov személyes ismerőse volt Petrovicsnak. 1836-ben született és 1937-ben szellemileg még teljesen friss volt. Úgy emlékezett, hogy a múlt szá­zad ötvenes éveinek elején érkezett egy embercsoport, őrök kíséretében. Kö­zöttük volt a „titokzatos ember”, Pet­rovics is, akit Anna Kuznyecovához szállásoltak el. (Anna Kuznyecova a barguzini postamester lánya volt. — A szerző). Petrovics pár év múlva fele­ségül vette Annát, házasságukból fiú született, Alekszandr, aki 1907-ben el­költözött Barguzinból. Petrovics kö­zéptermetű volt, sötét hajú, néha ba­juszt viselt. Szeretett a folyóparton ül­dögélni, szombatonként a gazdag em­berek házaiban és az utcán színielőadá­sokat rendezett, ismerte az ónozó- és az ácsmesterséget, gyakran járt Moroko- vékhoz a fürdőbe, értett orvosi dolgok­hoz. Külföldi volt, oroszul rosszul be­szélt, erős akcentussal, de a helybeliek gyakran fordultak hozzá tanácsért. Nem pravoszláv hitű volt, ezért temp­lomba se járt, keresztet sem hordott. A helyi hatalom szigorú felügyelet alatt tartotta. Tüdőbajban halt meg és a de­kabrista Mihail Küchelbecker mellé te­mették el. Morokova, az előző elbeszélő húga, 1841-ben született, írástudatlan pa­rasztlány volt. Arra emlékszik, hogy még gyermek volt, mikor Petrovicsot megismerte, gyakran vitt neki külde­ményeket a szüleitől. Később Marija barátnője lett Petrovics özvegyének, aki a dekabrista M. K. Küchelbecker feleségének unokatestvére volt. Az ide­gen száműzött előző életére vonatkozó adatokat Petrovics felesége mondta el igen nagy titokban férje halálát követő­en: „Petrovics nem hazánkbeli volt, nem a mi országunk fia, szegénysége és szerénysége kitűnt a többi közül”. Na­gyon részletesen leírt egy történetet, Petrovics királyával, Ferenccel vívott harcának történetét, aki katonai segít­ségért fordult I. Miklós orosz cárhoz. Elbeszélte a kegyetlen csatát, amely a „petrovicsi” felkelők és a megtorlók között zajlott le. A csata kimenetelét az orosz kozáklovasok döntötték el kard­jaikkal, váratlanul, hátulról, a kukori­caföldön támadva a felkelőket. A ha­lottakat és sebesülteket egy nagy közös sírba temették. Velük dobták oda a sebesült Petrovicsot is, de a temetkezési brigád egyik tagja megmentette őt, egy közeli bokorba rejtette. Amikor Petro­vics felocsúdott, friss földhantot látott társainak sírja felett. „Hol volt ezután Petrovics — emlékezett M. S. Moroko­va —, senki nem tudja, de csak egy vagy két év múlva titokban hozták Barguzinba, és itt Annuska Kuznyeco- vánál szállásolták el. Minderről mesélt feleségének, ő pedig nekem.” Később Morokova azt is említette, hogy Petrovics igen szeretett gyalogol­ni, bejárta a barguzini terület falvait, de Agafonovóba tilos volt mennie. (Aga- fonovót lengyel vagy más nyugati száműzöttek alapították a XIX. század közepe táján — A szerző.) Az idegen értett a lakatosmesterséghez, nem hitt istenben. Tudott festeni, táblaképeket festegetett, halászattal is foglalkozott. Van egy érdekes utalás arra, hogy nem tudott hegyet mászni. Megtiltották ne­ki, hogy a helybeliekkel politikáról be­szélgessen, a helyi megbízotthoz hívat­ták, akitől szomorúan távozott. A bar- guziniak azon a kérdésén, hogy a sírból való feltámadásának története igaz-e, Petrovics mosolygott, mesének nevez­te, majd elgondolkodott és bánatos lett. A Morokov testvérek édesapja, I. F. Morokov legközelebbi barátja volt Petrovicsnak, gyakran vendégeskedtek egymásnál, egy alkalommal a múltjára vonatkozó kérdést tett föl Petrovics­nak, de ő kitért a válasz alól. Megígér­te, hogy majd később elbeszéli, Moro­kov azonban meghalt, és Petrovics így maradt ismeretlen, titokzatos ember haláláig. (Folytatjuk) B-BA-Ml«* ____‘_I __DBS D QGGDGDD Ü0000DDGG0 □□GQDD00D0D QOQQOOQOOQO □ODOODDDGDG DQGGDGDGQG • Petőfi öntöttvas síremlékének re­konstruált rajza. • A barguzini régi temető rajza, a feltételezett Petőfi-sírral. (Forrás: Muravjev) • A hajdani postamester háza, ahol állítólag Petőfi is lakott. (Fotó: Borzák Tibor).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom