Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-17 / 166. szám

1989. július 17. • PETŐFI NÉPE • 5

UDULOTERULETI OR JÁR AT

A Vadkerti-tónál

A vízparti üdülőhelyeken az idén sokáig vártak a szezonra. így volt ez a hónap elején a Vadkerti-tónál is, ahol a csaknem nyolcszáz személyes kemping lakói akkor kényelmesen terjeszkedhettek, a vízen bátran közlekedhetett a hínárvágó hajó. A vízibiciklizők- nek sem kellett egymást kerülgetve ma- nőverezniök, a széllovasokat csak a melegebb vérű fürdőzők zavarhatták.

Azért, mint őrjáratainkon tapasztaltuk, öreg és fiatal, ki-ki a maga módján feltalálta magát, még ha az olykori zivatarok fedél alá zavarták is őket. Egyébként többeknek az volt a véleménye, jó is, hogy nincsenek túl sokan a napozók. Viszont ennek nem nagyon örültek a vendéglátók. Talán a Pilsner- hordónál ezért is itatták volna készséggel — ha nemtetszésemnek nem adok hangot — a már egyenesen állni sem tudó vendéget. Ám amennyire nem gusztusos a márkás sört műanyag pohárba tölteni, annyira kellemes környezetben chct-ihat az ember a szomszédos sörkertben. Itt még az eldobható piknik papírtányér is a környezetbe illik, éppúgy, mint az akár oázisnak nevezhető placc, ahol a „tulaj” minden reggel alapos takarítással kezdi a napot. Figyelmességük sem megszokott: aki például nem szereti a kemény padot, széket, ott a szivacspárna, az ablakban este tizenegyig — fogyasztás nélkül is — bárki nézheti a tévéműsort.

Innen nincs messze a kemping egyik bejárata, ahol Fellegvárt Boldizsárné kilenc éve osztogatja a vízpartra szóló belépőket. Mint mondta, az idén már nem komplikált a tarifa, minden nap gyermekeknek 10, felnőtteknek 15 forint. Az asszony arról is tájékoztatott, hogy egy évtizedes ittléte alatt tavaly volt a legjobb esztendő. A tanács illetékesei sem hittek a szemüknek, amikor az eladott jegyekkel elszámolt. Azt sem hagyta említés nélkül, hogy a felújított üdülőterületi kerítésre több helyen praktikus kiskapukat szereltek, és így a bravúroskodó motorosoknak feladták a leckét. A kedves, idős asszony egyébként szívesen útbaigazít bárkit. Én a jó hírű új Mini ABC-t kerestem.

A Helvéciái Állami Gazdasággal közös üzlet vezetője egy kecskeméti asz- szony, aki — mint láttuk — jól tudja, mi minden kellhet egy üdülőterületen a

szabad idő eltöltéséhez, a napozáshoz, vagy az egytálételhez. Készletük majd félmilliós, ami még az ottjártunkkor kedvezőtlen időjárás ellenére is sűrűn pótlásra szorult. A szomszédja sem igen győzi a lángos- és a palacsintasütést. Á jó ízekért érdemes sorba állni. Sőt, az árak is reálisak: a gyerekek kedvence mindössze hat forintba kerül, a helyesírási kontroll pedig ingyenes. ,A „fahéjjas” pálacsinta kiírását egy most végzett elsős diákra is rá lehetett volna bízni.

Arra viszont már nemigen találtam magyarázatot, hogy a tanácsi üdülő kerítésével szemközti téren az ütötl- kopott építményen a süteményhirdetés ellenére miért újságot árulnak. No, nem a sajtótermékek iránt ágálok, hiszen örüljön a nyaraló annak, hogy egy üdülő- területen már június 22-étől (!) mindenféle újságot, rejtvényfüzetet kaphat. Az árvízkárosultnak látszó épület késői nyitása egyébként a tulajdonosba vadkerti áfész és a nyugdíjas bérlő alkudozásának, illetve nem egyezésének az oka. Ezért is mire ez az írás megjelenik — már a kemping közelében kaphatók a sajtótermékek. (És lesz sütemény?) Ugyancsak itt a téren , egy másik áfész-építmény a vegyesbolt. Ottjártunkkor Kovács Mihályné azon tépelődött, mi lesz a négy hónapra tervezett 3,8 milliós forgalommal, hiszen az április 29-étől eltelt egy hónap alatt mindössze 120 ezret árultak. Pedig az áru bőséges, mint a tábla is hirdeti (csak hát az a helyesírás!).

Ugyanezen a soron a nyilvános WC- blokkot — ha lehet- érdemes kikerülni, ám közelében palacsinta-, hot-dog- és gofriárus csábítja a vevőket, akik a mellette lévő büfékocsinál üdítőt ihatnak. Pár lépéssel odébb azonban nemigen üdül fel az ember a ruha- és ajándékféléket kínáló maszeknál. Bár a leg• Felvételünkön még kényelmes volt a kemping.

több áru látszólag ár nélküli, ha rákérdez például a kéttenyérnyi forrónadrágra, akkor bármennyire is kalkulál a dolgozó, nem tudja megfejteni az ár —érték viszonyát. .. így jobb, ha lehűti magát az innen csak pár lépésre lévő tó vizében. A gyerek a parton homokvárat építhet. Az alapanyag ugyanis adott, a tiszta homokkupacok lerakása legalább annyira dicséretes, mint a reggelente végigjáró parttakarító foglalkoztatása. Ugyancsak udvaros gondoskodik a tanácsi üdülő gyönyörű parkjának tisztaságáról, rendezettségéről. Az épületet egyébként erre a szezonra tatarozták, s közelében már szorgoskodnak az elavult szárny képbe illő felújításával. Most negyvenen pihenhetnek itt, igazán kifogástalan ellátás mellett. Ám a személyzet és Pataki István gondnok nemcsak a „házbcliek” kedvét keresi, ismerik őt a Vadker- trítóra járó horgászok is. Az idén több mint húszezer, a tavalyi szezonban pedig összesen 170 ezer horgászjegyet adott el.

A soltvadkerti üdülőterület rendezettségére, tisztaságára, magára a vízre erre az idényre mintegy másfél millió forintot költött a helyi tanács. Az odalátogatók pedig remélhetőleg értékelik ezt és vigyáznak az elsősorban érdekükben megteremtett és életben tartott értékekre, a környezetre.

Pulai Sára

• A felújított tanácsi üdülő.

• Ezekre már puskát sem érdemes fogni.

A piac üzenete

Külföldi autós lassít az út menti kispiac közelében, parkolóhelyet keres. Nemsokára látom, amint az NSZK-beli házaspár egy gyönyörű őszibarackhalomból válogat, ahogy — gondolom

— odahaza megszokta. A termelő talán máskor nem engedné, hogy a vevő egyenként szedegesse ki a neki tetsző szemeket, de most nyugodtan tűri el ezt, sőt készséggel mutatja a legszebbeket.

Nem tudom, hogy a németeknek mennyire újdonság ez a hatalmas kínálat, gyanítom, hogy nem túlságosan. Az olcsósága, az igen, egy márkájukban sincs egy kiló gyönyörű őszibarack. Két éve májusban tapasztaltam, hogy ami csak _ fellelhető a kontinensen — narancstól a dinnyéig

— az mind jelen volt a Saar-vidéki piacon. Igaz, hogy a mi forintunkra átszámolva borsos áron. Fel is jegyeztem néhányat, íme: egy kiló cseresznye 15 márka, őszibarack nyolc, sárgabarack hat, paradicsom 4—8, ananász 7 márka — akkoriban egy NSZK-márka 27 forintot ért. Számomra szinte valószínűtlen volt, hogy egy kis vidéki városban látni és kapni lehetett mindazt, ami a Földközi-tenger környékén, a mediterrán vidékeken, tehát onnét jóval távolabb megterem.

Bevallom, hogy szinte álmélkodva állok mostanában idehaza is a közeli, valóságos piaccá terebélyesedett, úgynevezett „termelői árusítóhely” hosszú-hosszú sora előtt, amelyet egy hét óta mintha kicseréltek volna. Olyan hatalmas mennyiségű gyümölcs árasztotta el, amire már régen volt példa. Ahogy a termelők mondják: „összeértek” a dolgok, és most egyszerre van jelen a különféle érettségű kajszi és a válogatott minőségű őszibarack, többféle alma és még kevés meggy is. Zöldségféle kevéssé, a zöldbab és uborka hiányozni fog majd a téli befőttes polcokról

— jósolták a kiskertek gazdái.

Hajdani nagy piacokra emlékszem, amikor Kecskeméten a Rákóczi út és a mostani virágos főtér is tele volt eladásra szánt portékával a szezon jellegének megfelelően. Megértük aztán, hogy elsorvadt, összezsugorodott a piac, a nagyüzem másfajta eladási formát kívánt. A kistermelés csak mostanában kezd újra erőre kapni, bár jórészt szervezetlenül és inkább csak a háztájikra, a „hobbira” alapozva mutatja, hogy mire (lenne) képes. Ha rendeződnének végre az értékre alapozott tulajdonviszonyok, kiderülne, hogy mit lehet (szabad) és mit nem. Ha megszületne valójában a vajúdó érdekvédelem, s a szövetkezésre épülő értékesítés az önmagát túlélő mono- polisztikus „felvásárlás” helyett. Ha megmondaná valaki időben, hogy mit érdemes termelni és mit nem, s ehhez meg is adná a segítséget például vegyszerek olcsóbb beszerzésével, csomagolóeszközökkel, szállítással, megbízható szerződéssel stb.

Gyönyörű ez a piac, jelképe az élniakarásnak. Valójában a bőség megalapozója is lehetne. Valaki azt mondta nemrég, hogy aki ilyen kiváló gyümölcsöket tud a kertjében termelni, az nem elveszett ember. Sokezernyi tehetséges kertész született — önképzéssel is nevelődött — itt az elmúlt évek alatt, szinte minden segítség nélkül. A piac — megnézheti akárki — a magyar kistermelő szakértelméről, tehetségéről, kiváló képességeiről árulkodik.

Vajon mi lehet az oka, hogy nem hallunk róluk még véletlenül sem a vezetői nyilatkozatokban, politikai állásfoglalásokban? (Nem holmi „agrártézisekre” gondolok, hanem az élő ember mindennapi gondjainak felvállalására.) Mindenről folyik a szó ebben az országban, de róluk kevésbé. S arról sincs szó „odafönt”, hogy mi legyen a terméssel, divatos szóval a „felesleggel”.

A piac ma még csöndes. Szinte szemet gyönyörködtető módon üzen. Meg kell végre hallani ezt az üzenetet!

F. Tóth Pál

Tankréd, a költő, az ívlámpák sárga homályából szürke kísérteiként imbolygóit elő. Magányosabbnak tűnt, mint valaha. Tíz perccel múlt kilenc, és én már éppen távozni készültem, amikor megpillantottam.

Fél hét körül hívott fel telefonon, s delíriumosan rikácsoló, ellentmondást nem tűrő hangon adta tudomásomra, hogy beszélni akar velem. Éppen vendégeim voltak, amit én közöltem Tankréd- dal, mire ö éktelen dühbe gurult, s azon szerkesztő ismerőseihez hasonlított, akit éppen a mai délutánon osztott ki.

Vége tehát a több hónapos, szikkasztó és emberfölötti absztinenciának, amire költő barátom ítélte magát, gondoltam, miközben türelmem vesztve üvöltöttem neki vissza, hogy igenis akad egy olyan szemét, megalkuvó, nyárspolgár firkász, aki ezek után is kíváncsi rá.

— Tudod jól, hogy én keresztény vagyok — magyarázta Tankréd, midőn a csupa üveg, műmárvány padlójú talponálló hátsó traktusa felé tuszkolt. — De szívem mélyéből gyűlölöm ezeket a bigott, embersanyargató katolikusokat, akik nem átallanak engem arra inteni, hogy féljem Istent - tette hozzá egy szuszra.

Az asztalnál, ahova ültünk, üres sörösüvegek mutatták a múló időt, no meg Tankrédnak és annak az ismeretlen, csontos ábrázatú férfinak a megviselt tekintete és zuhatagként ömlő monológjai, aki Ervinként mutatkozott be.

A költő olykor minden átmenet nélkül az asztalra csapott, és azt sziszegte fogai között, hogy hisszük-e, hogy. ö Jézus reinkarnációja.

Ervin, aki elmondása szerint pincér a Hiltonban, egy ma délutáni fogadásról mesélt, amelyen a református világ szí- ne-java megjelent. A magyarból hirtelen németre váltott, többször is elismételve, miként is szólította meg felszolgálás közben Johannes Rhaut, az első számú nyugatnémet szociáldemokratát, Nyugat-Rajna- Westfália miniszterelnökét, aki hamarosan a kancellári címért száll majd harcba. Ervin percekig még Rhau állítólagos jelmondatát szajkózta, amiből én csak annyit jegyeztem meg, hogy „Mindent mindenért.. .” vagy „Mindent mindenkiért. .illetve valami ilyesmi, aztán minden átmenet nélkül annak részletezésébe kezdett, hogy mennyibe is kerülnek az ő nyelvórái a Francia Intézetben, s hogy mindez persze a bérében nem jelentkezik, pedig mennyire megdöbbentek főnökei, amikor a felvételkor egymás után több nyelven is válaszolt kérdéseikre.

— Hát miért nem fogadtok el, olyannak, amilyen vagyok! — vágta gránátként a képünkbe Tankréd, amiként a katolikus újság szerkesztőinek is a mai délutánon.

Dermedt bambasággal ültem a széken, s megpróbáltam a sörbe feledkezni: már csak az hiányozna, hogy én is szónokoljak ...

Utóbb, a metrón hajózva derült csak ki, hogy Tankrédnak fogalma sincs arról, ki az a férfi, aki az asztalunknál ült.

Nem tudom, mi a fenéből gondoltad, hogy mNsmerjük egymást ? — nézett rám értetlenkedve.

A csarnokba, ahova az alternatív zenék legjavának fesztiválját hirdették,

TÓDOR JÁNOS:

egy szűk és sötét folyosón osontunk be. Hirtelen ötletnek engedve mentünk oda, egy pillanatra sem kételkedve benne, hogy ott a helyünk.

Tankréd, mint valami földre szállt térítő, átszellemült arccal gyalogolt bele az önfeledt tömegbe, aztán csakhamar egy szemüveges lányt kézen fogva vezetve tért vissza.

Ennek aztán jelen körülmények között semmi értelme, próbáltam volna neki mondani, de a hangfalakból vigyorogva kitüremkedő neurotikus rock szavamat vette. Az énekes-gitáros végeláthatatlan monológokkal tördelte szét az együttes produkcióját. Kezdtem magam úgy érezni, mint előbb, a kocsmában. A misztikus-metafizikus halandzsának ugyanúgy nem volt köze semmihez, mint ennek az éjszakának.

Amíg Tankréd vörösborért ment, a lány természetesen lelépett. Mi a fenét

keresünk mi itt? kérdeztem volna negyvenes barátomtól, de ő már megint nem volt sehol.

Már-már azon voltam, hogy otthagyom az egészet, amikor az őrültet szimuláló énekesfiút pásztázó reflektor f ényében Jézus Krisztus ballondzsekis, fülig érő szájjal mosolygó egyik reinkarnációját fedeztem föl. „A haverunk azt szeretné nektek mondani — pukedlizett a költő előtt az infantilis neurorocker —, hogy a szeretet. .." „Hogy a szeretet vezéreljen benneteket gondolataitokban és cselekedeteitekben ... — Vágott közbe Tankréd. De nem mindegy cím, hogy milyen szeretet — üvöltötte a dühtől remegő hangon —, mert az álságos szeretet megrontja a dolgokat...”

„Köszönjük, testvérünk, hogy megvilágosítottad tekintetünket — ragadta el a költőtől a mikrofont az egyre türelmetlenebb rock-Narcissus de, ha lehet, most már távozz!"

Gyér taps kísérte Tankréd produkcióját, amit benne felerősített, mit felerősített, teljes hangerőre kapcsolt az elfogyasztott tekintélyes mennyiségű ital: átlábolt az undergrund röhögve szétnyíló népén, de már korántsem mosolygott.

Megveszekedett módon nyelte a bort, és az előbbi lányt kereste. Amikor fölfedezte, egy magas, szőke, copfosfiú társaságában, hosszasan bámulta őket, aztán odaslattyogott hozzájuk.

A copfos legalább két fejjel volt magasabb: mint a rögeszmék és vágyak koloncát hurcoló barátom, aki persze ebben az állapotban fittyet hányt az erőviszonyokra.

Amint elkezdődött az ilyenkor bemelegítés számba menő lökdösődés, a rendezők nyomban ott teremtek, s a költőt megpróbálták a kijárat felé tuszkolni, ám ő kitépte magát őrzői gyűrűjéből, és ismét a hosszú srác felé vetette magát. Még idejében sikerült lefognom, buzgón bizonygatva a rendezőknek, hogy az a másik kezdte; és kimenekítenem a teremből.

Odakint ádázul fogadkoztunk, hogy azért is megbüntetjük a copfos stricit. Leültünk a járda melletti füves árokpartra, de ez az éjfél utáni meditáció már túl sok volt Tankrédnak. Percenként a földre dőlt, és követelte, hogy hagyjam őt aludni. Szó szót követeti, két lábbal tapostunk egymás leikébe, gátlástalanul, alkoholtól felajzvJ, az igazságra kiéhezettek egymás iránti kíméletlenségével.

Megismerkedésünk óta sokszor voltam a költő segítségére, egyrészt, mert ő valóban rászorult erre, én pedig helyzetemnélfogva ezt megengedhettem magamnak. Legbelül reméltem ugyanakkor, hogy ő nem holmi hivatásos lélekmentönek tekint, de nem is a jócselekedetet rajta gyakorló felebarátjának. Bíztam benne, hogy több vagyok a szemében az élet kényszerű szükségszerűsége által rám osztott szerepnél. A szerepnél, amit vállaltam, de mégsem vagyok azonos vele. Sőt: éppen másságom tesz alkalmassá, hogy eljátszhassam.

— Hiába is beszélsz dünnyögte Tankréd - , te akkor is az a szerep vagy. Az a szerep, és punktum!

Legszívesebben a torkának ugrottam volna, ahelyett azonban magamba ros- kadva ültem, markoltam a füvet, és a szemünk magasságában, a mozgó járdán elkacsázó lábakra meredtem.

Gyűlöltem Tankrédot, gyűlöltem magamat', mert barátom annak lát, ami biztosan nem vagyok. Szörnyű érzés volt megbizonyosodni afelől, hogy a félreértések tenyészete uralkodik fölöttünk, hogy elhallások szuperérzékelője a fül, s hogy a szem sem más, csupán zavaros, kibogozhatatlan ködképek tükre.

Nagy nehezen életet vertem a költőbe, aztán taxit fogtunk, s elindultunk a belváros felé. Egy sörözőben virradt ránk a már olyannyira áhított hajnal. Tankréd fejét a barna körpultra hajtva aludt, de eszem ágában sem volt most felébreszteni.

Fontosabb dolgom akadt: el kellett végre hagynon ezt az elsüllyedt éjszakát.

Elsüllyedt éjszaka