Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-06 / 131. szám

1989. június 6. • PETŐFI NÉPE • 5 BÁCSALMÁS ÉS KÖRZETE Gyorsított telefonhálózat-fejlesztés (Tudósítónktól) Bácsalmáson a városi pártbizottság, valamint Kiss István országgyűlési képviselő kez­deményezésére a napokban fontos megbeszélésre került sor, melyen részt vettek a Szegedi Postaigazga­tóság és a Bács-Kiskun Megyei Távközlési Üzem képviselői is. A megbeszélés célja a térség inf­rastrukturális fejlesztése, a telefon­­hálózat sok évtizedes elmaradásá­nak felszámolása, gyorsabb ütemű fejlesztése volt. Bácsalmáson jelenleg 357 távbe­szélő-előfizető van, s mintegy 460- an várakoznak új telefonra, a tata­háziakkal és a mátételkiekkel együtt. Közölték, hogy e három település telefonigénye egy éven belül kielégíthető, még az idén mintegy 170 új készüléket kötnek be. 1991-re valamennyi településen sor kerülhet az igények teljes körű kielégítésére. A posta saját fejlesztéssel alakít­ja ki a központokat. így Bácsalmá­son 3000, Kunbaján 400, Madara­son 600, Katymáron 400 állomá­sos központ létesül, Bácsszőlős— Csikéria pedig a terv szerint köz­vetlen kapcsolással csatlakozik majd Bácsalmáshoz. 1991-ben, amikor a bajai központ elkészül, Bácsalmás is teljesen automata te­lefonközpontot kap. A gyorsított ütemű fejlesztést természetesen lakossági hozzájáru­lással szeretnék megvalósítani. A szervezést a közeljövőben meg­kezdik, s a lakosságot tájékoztat­ják a várható költségekről, annak kedvezményeiről. A gyorsított fej­lesztés egyébként része a 10 évre meghatározott országos program­nak. A munkák egyes területeken már beindultak, amint azt fotóink is bizonyítják. Juhász Jenő • A Bácsalmáson felállítandó, mintegy tíz telefonfülke egyike. • Hálózatbővítés a Szent István utcában. (Suhajda I .ász lónc felvételei) KILENCVEN ÉV: IRDATLAN NAGY IDŐ? Sikerült megőriznie belső békéjét Kilencvenéves tagjait köszöntöt­te az Aranyokleveles Mérnökök Köre. Közöttük egyetlen Bács- Kiskun megyeit: Ballai Istvánt, akit soltvadkerti lakásán kerestünk fel. Jó tartású, ápolt, rokonszenves öregúr. Szemében különös figye­lem. Mindig a kérdések által fölve­tett gondolatmenetet folytatva vá­laszol. Erre csak a másokra nyitott emberek képesek. Szépen, ponto­san fogalmaz. Mondatai hömpöly­­gőek és szigorúan mederben tartot­tak. Klasszikus regények stílusára emlékeztetnek. Egyénisége — úgy képzelem a mainál sokkal egy­szerűbb, kiegyensúlyozottabb kor­ban alakult ki, ennek megfelelő volt az emberek gondolkodása, mentali­tása. Kérdezem, hogy így van-e, s a válasz: igen. Mi, utodok, két végén égetjük a gyertyát. Mégsem lesz az életünk sem szebb, sem gazdagabb, csak rövidebb. Mindketten tudjuk, hogy ez nem szófordulat. Arányta­lanul sokan halnak meg mostaná­ban életük derekán. I — A húszéves szemében 90 esztendő irdatlan nagy idő. A negyvenéves már tudja, hogy kevés. A negyvenévest már őszintén érdekli a kérdés, amit eddig is bizonyára sokan föltettek: hogyan tudta ilyen jól megőrizni egészségét, szellemi frissességét? — Először is: adottság kell a hosszú élethez, erre „alkalmas” szervezet. Ezt azonban segíteni kell megfelelő életmóddal. Ne legyen az ember kicsapongó, okosan tervezze meg és lehetőleg tartsa kezében az életét. Sokat számit a vidámságra való hajlam, a derűs lelkűiét. Hogy akármi éri is az embert, tudjon megnyugvást találni. Alapvetően ez is adottság kérdése, de a készség tudatos önneveléssel is kifejleszthető. Jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy még idejében: 31 éves koromban abbahagytam a dohányzást. Biztos, hogy nyertem vele néhány évet. A szellemi frissesség megőrzéséhez pedig azt tanácsolom, amit valaki igen szellemesen így fogalmazott meg: nem szabad abbahagyni a gondolkodást. A tunyaság szellemileg leépít. Nekem még most is az egyik legkedvesebb időtöltésem a matematikai, fizikai példák megoldása. Szerencsé­re nagy létszámú családunkban sok a tanár, a tanárjelölt, a mérnök. Mindig van kéznél tankönyv. — Ezáltal alkalma adódik az összehasonlításra. Igaz, hogy a mai diákoknak nehezebb ismeretanyagot kell elsajátítaniok ? — Sajnos, igy van. De nem elsősorban azért, mert ma sokkal több és bonyolultabb az ismeretanyag. Meg lehetne érteni, ha úgy lenne megírva. De a tankönyvek szövege nem világos, stílusa nehézkes, pontatlanul fogalmazó, tanár legyen a talpán, aki megérti. Más baj is van. A tankönyvírók minden diákot zseninek képzelnek. A középiskolásoknak például olyan ismeretanya­got kellene elsajátítaniok, amivel csak az egyetemen szabadna foglalkozni. Semmi sem ártalmasabb annál, mint az, ha a képességeinket meghaladó követelményeknek kell megfelelnünk! Azaz, a gyertyát két végén égetni már gyermekkorban elkezdjük. Értelme nincs, csak oka van. Nem lehet erre indulat nélkül gondolni...! A múltjáról Ballai István így beszél: — Parasztcsaládból származom, boldogult apám 20 holdon gazdálkodott Dunapentelén. Azon a vidéken csak a jószágoknak szükséges takarmány megtermeléséhez legkevesebb 40 hold kellett, ennek fele nekünk szűkösen biztosította a megélhetést. Székesfehérvárott cisztercita gimnáziumban érettsé­giztem, utána két évig katonáskodtam. Tizenhétben kerültem ki a frontra, a Piávé melletti harcokban vettem részt. Az újságból értesültünk róla, hogy elvesztettük a háborút, de nem akartuk elhinni. Hiszen mi még teljes fegyver­zetben voltunk... — Huszonkettőben abszolváltam, ’24-ben kaptam meg az építőmérnöki oklevelet. Igen sok állástalan mérnök volt akkoriban, ezért mi hárman, pente­­leiek, akik együtt végeztünk, megbeszéltük, hogy ha nem tudunk elhelyezked­ni, megyünk külföldre. Abban az időben ennek még nem volt akadálya. Nekem azonban elsőre sikerült elhelyezkednem, a Sebes-Körös Vízszabályozó és Ármentesítő Társulatnál. Szakaszmémök voltam 19 évig. Komádiban lak­tam, volt onnan 300 kubikosom: az én szakaszomon 300 köbméter földet hordtunk be kordéval és talicskával, a töltés megemeléséhez. Kemény munka, óriási teljesítmény volt! Mindehhez ketten voltunk műszakiak, mégis győztük. Nem kellett olyan sokat adminisztrálni, mint manapság. A béreket átlagérték­ben számoltuk el, az elosztást a bandagazdára bíztuk, hiszen ő ismerte személy szerint az embereket. — 1946-ban ugyanannak a társulatnak az igazgató főmérnöke lettem. Meg­kaptuk az első új normát. Egyszercsak jönnek ám hozzám az emberek, s mondják, hogy az új elszámolás alapján a hideg vízre valót sem keresik meg, pedig nem dolgoztak kevesebbet, mint korábban. Utánanéztem, igazuk volt. Akkor három kubikossal elmentünk Gyulára, a megyei tanácsra. Hát engem majdnem lecsuktak miatta! A normán pedig nem változtattak. Ahhoz, hogy legalább a kenyérrevalót megkeressék az emberek, nekünk, vezetőknek csalni, hazudni kellett. — De miért történt ez így?! — Az új normarendszernek az lett volna a lényege, hogy minden pontosan, aprólékosan kimutatható legyen. Csakhogy, akik ezt csinálták, nem értettek a földmunkához. * * * — Később a Miskolci Ár- és Belvízvédelmi Kirendeltség vezetője-lettem. A hozzánk tartozó területen folyt a Tisza, a Sajó, a Bodrog, a Hernád. Ötvenkettőben Gibárdnál kiszakadt a töltés. A Hernád az egyik legveszedel­mesebb folyónk a sebessége miatt. Elképedve láttam, hogy ebből baj lesz. Rőzsepokrócokkal akadályoztuk meg a további szakadásokat. A Bajai Víz­ügyi Hivatal vezetését ötvenkettőben vettem át. Kerékpárral mentem végig a dunaföldvári töltésen, az út több napig tartott. Fölmértem, hogy milyen állapotban van a töltés, negyvenmilliót kértem a megjavításához. Pénzszegény világ volt már akkor is, ’54-ig csak négymilliót kaptam. S akkor jött az árvíz. A miniszter személyesen ígérte meg nekem. hogy ha Baján is megtörténik, ami Győrben (leült a töltés), rámegy a fejem. Én arra gondoltam, akár a földet a tojáshoz, akár a tojást a földhöz, mindenképpen a tojás törik össze. Hiába hivatkoztam arra, hogy a negyvenből csak négymilliót kaptam, az ultimátu­mot nem vonták vissza. A töltésen volt a határzár, ez nagyon gyanús volt nekem. Igaz, hogy két hónapig tartott, de levetettem. Találtunk is két rókalyu­kat! Elgondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha úgy marad minden, a régiben! így nem történt meg Baján az, ami Győrben. — Ötvenötben önálló vízügyi vállalat lett a bajai, én lettem az első igazgató­ja. Az ’55—56-os tél igen kemény volt, a Duna jege elérte a 30 centimétert. Február végén kezdett fölszakadni. Március elején fölhívott telefonon az OVF főigazgatója és közölte velem: a dunaföldvári hídtól fölszabadítják a jeget. Azt kérdeztem: egyszerre? Igen — volt a válasz. De hát az Bajára nézve végveszélyt jelent! — kiáltottam föl. Nem hitte. Hiába bizonygattam: Bajánál nagy a hullámtér, ezen alul, Bátánál csak 500 méter. Tudtam, hogy ha az eleresztett jég ebbe a szűkületbe bezúdul, fenékig duzzasztott lesz a Duna és kész a katasztrófa. így is történt. Tizennégy helyen szakadt át az árvédelmi töltés. Ez volt az ötvenhatos bajai árvíz. — Hogyan került Soltvadkertre, ahol víz sincs? — A Vadkerti-tó is víz, ha nem is folyó! Víz egyébként több volt a soknál: belvíz a község közepén. Pontosan itt, ahol most ez a szép lakótelep áll. Ezt még én mértem föl. Nyár volt, a piócák ellen bekötött nadrágszárral gyalogol­tunk a vízben, ami helyenként a 60 centimétert is elérte. A mérés alapján rajzoltam föl a teknőt, a vizet egy csatornán élvezettük a tóba. A helyén, betonoszlop alapon épültek ezek a többszintes házak. Azért ilyen dús, gazdag itt a flóra, mert belvizes volt a terület. Szerintem nincs ennél szebb része Soltvadkertnek. De hogy a kérdésére válaszoljak: sok minden történt az életemben azután is, hogy ’59-ben nyugdíjba vonultam. Évekkel később, hogy a feleségem meghalt, megnősültem. De nagyon hamar újra egyedül maradtam. Székesfehérvárott laktam, gyönyörű helyen. Az erkélyemről olyan panoráma nyílt, amivel soha nem lehetett betelni. Mégis legyőzött a megfontolás. Már féltem egyedül. Nyolcvanhét éves koromban költöztem ide, a lányomékhoz, azzal a gondolattal, hogy még 2-3 év van hátra. S látja, még most is itt vagyok. Jó egészségben. Soha, semmilyen gyógyszerre nem szorultam rá, a vémyo­­másszabályozót is csak félévé szedem. —- Kiegyensúlyozottságát Hogyan tudta megőrizni, hiszen annyi mindenen ment keresztül? Gondolok a háborúkra, az ötvenes évekre... — Anyagi gondok nemigen gyötörtek, a két háború között, akárhová kerültem is állásba, szép, nagy, kényelmes bérlakást kaptam. A feleségemnek nem kellett dolgoznia, a családjának élhetett. Nagyon jó társ, nagyon jó anya volt. Bármi történt velem az életemben, engem otthon a szeretet, a békesség, a derű várt. Olyan légkör, amiben akárhányszor képes voltam újjászületni. — Az ötvenes években nem bántották? — Előfordult, de túltettem magam rajta. Egyetlenegyszer kerültem nagyobb veszélybe. Vallásos ember vagyok, templomba járó. Negyvennyolcban az OVF személyzeti osztályvezetője óhajtott veíem beszélni. Erre úgy tudott időt szakí­tani, hogy egyszer, amikor átutazóban volt városunkon, miközben ebédelt, engem leültetett az asztalához. Azzal kezdte, hogy miért nem vagyok én párttag? Este küencig tartott a beszélgetésünk. Nagyon meggyötört, kimerített engem. Végül azt mondtam: hát jó, ha belekényszerítenek, hogy a vallásomat megtagadjam, a családomért megteszem. De a meghasonlástól tönkremegyek. Kinek és mire lesz az jó, ha utálattal végzem a munkámat? Soha többé nem hozták szóba. Templomba járó igazgató maradhattam ... Ballai István kétszer kapta meg a Szocialista Munkáért Érdemérmet és többször a Kiváló Dolgozó kitüntetést szolgálata 40 esztendeje alatt. Sikerült megtartania belső békéjét, szeretettel végezte munkáját. Családjában is öröme telt, telik. Három lánya, hét unokája van. Az utóbbiak közül a soltvadkerti ikrek most végzik az egyetemet. Egyébként diplomások valamennyien. Almási Márta BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ: A nagy „kiborulás”* T'Sét bajtársammal türelmetle- J\jtül vártuk, mikor érkezik meg a csomag. A lapirás után há­rom nappal estefelé a „Körlet" lé­pett a szobába. „Körlet" -nek ne­vezték azt az internáltat, aki egy­­egy épületen belül, a táborparancs­nokság által kijelölve intézte a na­pirenddel kapcsolatos dolgokat, intézte az ételkiosztást és továbbította a szobákba a táborparancsnokság vagy az épü­letőrség rendelkezéseit. A „Körlet"-nek külön kis szobája volt és egyéb kedvezményeket is élvezett. IAmint a „Körlet" a szobába lépett, abbamaradt a beszél­getés, mindenki az ajtó felé nézett. A magas, vállas, elhízott, kerek arcú, bajuszos „Körlet" körülnézett, majd rám muta­tott. — Jöjjön! — és kimentem utána az előtérbe. .j-T- Maga hová címezte a levelezőlapját? — kérdezte, mi­után maga mögött becsukta az ajtót.-— Budapestre, a Zsoltár utcába. Ott lakik a feleségem és I kisfiam — válaszoltam megütközve, mert nem értettem, hogy ezt egyáltalán miért kérdezi. Hiszen csakis a lakásunk­ra címezhettem a lapot. A robosztus termetű „Körlet" pár pillanatig csak nézett rám, zavar tükröződött arcán, mintha azt fontolgatná, mit is mondjon. Később A- órák múlva —, visszaidézve ezt a jelenetet, rájöttem, mi volt az oka ennek a tétovázásnak. A „Körlet" szinte megütközött naivságomon, amikor mit sem sejtve azt mondtam, hogy a lapot budapesti lakásunkra címeztem, és hogy nem tudtam, családom már nem ott lakik. Pár pillanatig tartott, amíg „kapcsolt" a „Körlet", hogy hát én még nem tudom azt, amit ő már tud. A „Körlet" rövid habozása elég volt ahhoz, hogy felvillan­jon bennem: talán most olyasmit közöl velem, ami számomra nagy megrázkódtatást jelent. A „Körlet" ezt úgy látszik, megérezte. Annyira még nem vadult el és nem fásult el a * A kecskeméti Bánfai Szabó Lászlónak még ebben az évben megjelenik második könyve, melynek címe: A nagy tapsok ideién. Az ötvenes évek kíméletlen leleplezését a szerző sajat élményei leírásával teszi meg. A több száz oldalas kéziratból adunk közre egy részletet. (A szerk.) sokéves internáltsága alatt, hogy ne tudja felfogni annak súlyosságát, amit most közölnie kell velem a táborparancs­nok parancsára. A „Körlet" nézett, csak nézett rám kidülledt, szürke sze­meivel, komoly arccal, aztán rántott egyet a vállán és hivata­los, rideg hangon igy szólt: — Ide figyeljen! A maga felesége már nem Budapesten lakik! Afeleségét és a fiát kitelepítették! A címük: TÁRNÁ­­ZUG! Érti? Ha egy villám csapott volna le mellettem, ha összedőlt volna hirtelen az épület, ha valami irtózatos kataklizma rázkódtatta volna meg lábaim alatt a földet, az nem döbben­tett volna úgy meg, mint a „Körlet" szavai. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér, hogy a szivem úgy dübörög, hogy majd’ kirepül a mellemből, kegyetlen reszketés fogott el, azt hit­tem, menten összerogyok. Szólni nem tudtam, egy hang se jött ki a torkomon, lassan kezdett sötétedni körülöttem minden, a „Körlet" alakjának csak a körvonalait láttam és nagyon messziről hallottam szavait: — Nyugodjon meg ... a felesége jól van ... a fia is ... no jöjjön ... -— megfogta a karomat és visszavezetett a terembe. — No menjen, üljön le ... — hallottam még a „Körlet" távoli hangját és utána az ajtó tompa csapódását A szobaparancsnok hozzám ugrott, körémsereglett min­denki. Láthatták rajtam, hogy menten elájulok. — Mi van? Mi történt veled? Gyere ülj le! Hogy nézel ki? Mi van veled? — hallottam szörnyű révületemben innen is, onnan is társaim hangját. Valaki megfogta a karomat és a prices felé húzott. Ekkor végre felocsúdtam. Kirántottam a karomat és rohanni kezdtem a szobában, egyik faltól a másikig. Lassan megeredtek a könnyeim, csurogtak végig az arcomon és szüntelenül ezt kiáltoztam: Az átkozottak! Az ÁTKOZOTTAK! AZ ÁTKOZOT­TAK! ... Négy gyötrelmes hónap kínja, keserve, megalázottsága, reménytelensége, igazságtalansága, a teljes lelki és testi kimerültség most, ebben a szörnyű pillanatban, iszonyú 'egyetlen csapássá zúdult rám, amit már nem bírtam elviselni, bekövetkezett a legsúlyosabb, ami embert érhet és amit intemáltnyelven „kiborulásnak" neveznek! Ökölbe szorított kezeimmel hadonásztam és vertem a fejemet. Mint aki eszét vesztette, száguldoztam a teremben, döbbenten álló társaim sorfala között és szüntelenül ezt hajtogattam: —Az ÁTKOZOTTAK! Hát kitelepítették őket! Hát még­is! Hát megtették! Tarnazugba! Hol van az a TARNAZUG? Hol van az az istenverte Tarnazug? Oh! Az átkozottak! Megálltam a falnál, nekitámaszkodtam, mert úgy érez­tem, azonnal összecsuklom. Andor tábornok odajött, átka­rolt és halkan, bátorítóan mondta: |MtlGyere Laci! Ülj le most már. Ne ess kétségbe! Majd minden jóra fordul. Gyere. Nézd, itt egy „Kossuth", gyújts rá, az majd megnyugtat. Gyere. Egy egész cigarettát adott! Odajött Altóy alezredes. Pille százados, Tavaszi ügyvéd és mások is. A priccshez vezettek, leültettek. Villant a gyufa fénye. Gépiesen rágyújtottam. A tábornok mellém ült és tovább vigasztalt: — Nyugodj meg fiam! Nekünk erősnek kell lennünk! Nem roppanhatunk össze! Nem. Nekünk ezt ki kell bírnunk. Leg­alább nekünk, katonáknak el kell tudni viselnünk a megpró­báltatásokat, az igazságtalanságot... — De hát mit vétettek ? ! — tört ki belőlem újra. — Miért kellett igy elbánni velük?! Szerencsétlen feleségem és kisfi­am! Hogy rettegett pedig a kitelepítéstől! Az átkozottak! Verje meg az Isten őket! Elhurcolni egy asszonyt és egy kisgyermeket! Béke idején! Hát ez a köszönet azért, hogy törtem magam, hogy becsületesen dolgoztam?! Nem! Ezt nem lehet elviselni! Hogy ezt meg kellett érnünk! Hát van ezeknek lelkűk ? Hát ezek merik ostorozni a háborús kegyet­lenkedéseket, mikor ők ugyanezt teszik béke idején!? Asszo­nyokat! Gyermekeket! Oh! — és újra megeredtek a könnye­im a felindultságtól. — Nyugodj meg most már — folytatta Andor tábornok —, ez a sors most sok családot elér. A gyűlölet, a bosszú dolgozik és ilyenkor ártatlanok ezrein és tízezrein is csattan az ostor. Nem szabad csüggedni. Feleségedet bizonyosan támogatják, segítik. Minden jóérzésű ember segít ilyenkor a meghurcoltakon és melléjük állnak. Az embertelenség részvétet kelt. Majd tisztulnak a dolgok. Az őszinte részvéttel teli szavak lassan, nagyon lassan megnyugtattak kissé. A cigarettát végigszívtam, amitől szé­dülésfogott el. Szerencsére ekkor bekiáltották:—„ Takaro­dó!" dg! Feküdj le és pihend ki magad — szólt Altóy alezre­­desjffjf Holnap majd mindent nyugodtan megbeszélünk. Ezek szerint bizonyos, hogy az én családomat is kitelepítet­ték, meg a többiekét is. Majd kiderül hamarosan, hol adják fel a tisztasági csomagokat. Lehúztam csizmámat és lefeküdtem. A felindulástól még mindig erősen reszkettem, a hideg rázott. Mellettem fekvő társam rám terítette egyik pokrócát. Szabadkoztam, de ő igy szólt: — Csak tegye magára a pokrócot, nekem van bekecsem, én nem fázom, maga meg reszket. — Köszönöm r- mondtam. Fogaim összekoccantak, úgy vacogtam. A villanyt hamarosan eloltották. A két pokróc alatt lassan felmelegedtem. A szobában egy ideig halkan beszélgettek, aztán csend lett. Rátok gondoltam. Anyu, szörnyű helyzetetekre. Hangta­lanul mondogattam magamban, hol lehet az a Tarnazug, hol laktok, hogy éltek, miből tartod fenn magad, müyen ször­nyűségeken kellett átmennetek, hogyan bírjátok a számkive­tést saját hazátokban, mikor vittek el benneteket, mi lett a pesti lakással, a bútorokkal?... ezer kérdés merült fel ben­nem. A teljes kimerültségtől aztán gondolataim összekuszálód­­tak. A cigarettától még egyre szédültem, sok volt az egész cigaretta négy hónapi szünet után. Úgy éreztem, mintha a prices lassan emelkedne, majd süllyedne, dőlne jobbra, balra. Olyan volt, mintha valami imbolygó hajóban lennék. Ugyan­azt éreztem, mint azon az emlékezetes éjszakán, szilveszter­kor, a börtönben. Tarnazug... Tarnazug.. .folyton erre kellett gondolnom, hol lehet ez a falu ? Milyenek ott az emberek ? Hogyan fogad­tak ott benneteket? Hogy bánnak veletek? Végre aztán gyötrő gondolatoktól, az irtózatos valóságtól megszabadított az álom.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom