Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-13 / 37. szám

1

1989. február 13. • PETŐFI NÉPE • 3

INTERJÚ GROSZ KAROLY FŐTITKÁRRAL

sági ülés is volt. Hiszen az Ön szavaiból is arra következtetek, hogy a Központi Bizottság mint testület nem vonta meg Pozsgay Imrétől a bizalmat, miközben el tudom képzelni, hogy vannak, akik nyilván másként látják ugyanezt a dolgot. És ettől nem történik semmi, ez a világ legtermészetesebb dolga —| ma már. Tegnap — most, amikor tegnapot mondok, egy történelmi múltról beszélek — tegnap nem így volt. Azért ezt ne felejtsük el.

— Nem felejtjük el, de nekünk nem a tegnapra kell a napi politikában figyelnünk, hanem ,a mára, és még inkább a holnapra. Szerintem az a stílus lesz korszerű, az a felfogás lesz életképes, amelyet ma vallunk és kezdünk tanulni. Nincs olyan téma — ezt elmondtam előadói beszédemben is —, amelyet ne lenne jogunk, vagy kötelességünk újból végiggondolni, hogyha a fejlődés ezt követeli meg. Vannak olyan kérdések, amelyekkel a politikának ma már nem kell foglalkoznia, nem aktuálisak. 1956 aktuális, ezzel tehát foglalkozni kell. De mi azt a bizottságot, amelyet az elihúlt évben kiküldtünk, azzal bíztuk meg, hogy a négy évtizedet tekintse át. A négy évtizedből 1956 csak egy esemény. Nagyon jelentős, de csak egy esemény. Hadd tegyem még hozza: szerintem az utolsó 15 évről igen rövid időn belül nagyobb viták lesznek a pártban, mint 1956-ról.

— Ezt mi szívesen elhisszük, azt kell mondanom ehhez, de hát 1956-tal az a gond, sok minden egyéb mellett, hogyha ez a történelmi kutatás tárgya, nem volna-e valóban — az én megítélésem szerint—katasztrófa, hogyha ennek a megítélésnek a mikéntje fölött 1989- ben megosztana a nemzet, két pártra — és most itt tudatosan nem a pártra célzok —, két táborra szakadna?

— Az ilyen kérdések fölötti vita tartósan a közélet része lesz, és ez nem is baj. Ha az embereket ez foglalkoztatja, ha ez érdekli, ha véleményük van róla, mondják meg, kérdezzenek, vitatkozzanak. Miért ilyen érzékeny ez a probléma? Mert a feltáró munka, de főleg a napi közéleti politizálásunk nem elég árnyalt. Sok ember, aki például akkor az ellenforradalmi megnyilvánulások láttán azok felszámolásáért fogott fegyvert, most úgy érzi, hogy szégyellnie kell magát, mert rosszul döntött.

Több százan visszaadták a tagsági

könyvüket. Voltak olyanok, akik a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetésüket ide elküldték borítékban. Pedig nem kell, hogy ezt tegyék. Amit akkor felvállaltak — tehat a harcot az ellenforradalom ellen azt büszkén vállalják, vállalhatják, és kell vállalniuk ma is. Ha akkor azt ők, nem vállalják, olyan restaurációs ellenforradalmi folyamat ment volna végbe, amely egy más hatalmat hozott volna létre, nem a szocializmust.

— Engedje meg, hogy egy kicsit másként közelítsem ugyanezt a kérdést. Nem kell-e félteni a párt egységét a vitától akkor, ha a vita túlságosán sokáig elhúzódik? Vajon nem kell-e valamiféle egységes álláspontra jutnia előbb-utóbb a politikai vezetésnek, esetleg azért is, mert különben köny- nyen érheti az a vád, hogyha a politikai vezetés nem egységes, akkor az alsóbb régiók a dolog természeténél fogva zavarba jönnek, instabil helyzet alakul ki. Már így is lehet hallani azt, hogy a felső vezetésben olyan éles viták vannak, amelyek arra utalnak, hogy itt a vezetők inkább rivalizálnak egymással, és tulajdonképpen inkább csak egy politikai vita látszatát kelti ez a dolog. Nem tudom, hogy ebben van-e egy szemernyi igazság is, de ha' igen, akkor én úgy gondolom, hogy beszélni kellene erről.

— Nagyon zavarba tudnám hozni azokat, akik azt állítják, hogy itt hatalmi harc folyik a vezetésben. Nem tudnák bebizonyítani. A kérdés másik része, hogy éles viták folynak; erre meg azt mondom, hogy hál’ istennek! Ebben a pártban olyan „egység” remélem soha nem lesz, mint ami korábban volt. Itt mindig lesznek olyan kérdések, amelyekről éles és szenve- 'délyes vita folyik. Mert új úton járunk, új kérdésekre kell válaszolnunk, és az új kérdések óhatatlanul különböző véleményeket és ellenvéleményeket váltanák ki. És ez a jövőben egyre többször lesz így. Az alapkérdésekben azonban nincs köztünk vita. Abban, hogy szocializmust akarunk, nincs vita; hogy másféle módon működő, tehát jobban működő szocializmust akarunk, ebben sincs vita köztünk. S abban sem, hogy olyan gazdasági és politikai reformot akarunk végrehajtani, amely meghaladja mindazt, amit eddig elértünk, s amelynek eredményeként ez a nép, ez az ország jobban fog élni, jobban fog

boldogulni, jobban el tudja helyezni magát a világban. Olyan reformfo; lyamatot akarunk, amely által le tudjuk küzdeni a gazdasági és politikai válságtüneteket; ezek, sajnos, már tíz éve itt élnek együtt velünk. Abban sincs köztünk vita, hogy nyitni kell a világra a gazdaságban és a politikában is. Nem sorolom tovább: a legfontosabb kérdésekben köztünk teljes egység van. Nincs azonban egység sok olyan részkérdésben, amelyet még — bocsánat a kifejezésért - nem „hordtunk ki”. De ilyen sok lesz. Meg kell szokni.

— Szeretném megkérdezni: nem gondolja-e, hogy jobb gazdasági feltételek között, egy konjunktúra viszonyai között ezek a politikai viták könnyebben kihordhatok vagy leküzdhetők lennének. Ezt azért mondom, mert sok magyar Tejében, azt hiszem, megfordul egy történelmi párhuzam, mégpedig Spanyolországgal, ahol öt évtizeddel ezelőtt térdig gázoltak a vérben és óriási volt az áldozatok száma. Ez a gyilkos polgárháború, azt hiszem, jóval nagyobb tehertételt jelentett az ottani társadalomnak, mint — bár tudom, hogy a méricskélés soha nem igazi — 1956 Magyarországának. Ezzel együtt azt tapasztalta az ember, hogy a 60-as évek végétől, a 70-es évek elejétől kezdve kialakul ebben az országban egy bölcs civil konszenzus, amelyik félresöpri ezt, félreteszi — bocsánat — a történelem tényeit. Az emberek viselik a mindkét oldalról való érdemrendjeiket, és egyszerűen ma a civil életükben és a társadalmi tudatukban ez nem zavarja őket. És akkor jön az, hogy igen ám, ezt megengedhetik maguknak. Mert náluk ez a nagy nemzeti megbékélés egy gazdasági konjunktúra viszonyai között, egy erősen fölfelé ívelő szakaszban jött létre. Erről szeretném a véleményét kérdezni.

—Teljesen igaza van, a spanyol példa pedig nagyon jó. Egy ilyen politikai átrendeződést egy gazdaság felfelé ívelő szakaszában sokkal könnyebb végrehajtani. Sajnos, nálunk akkor indult el a politikai reformfolyamat, amikor a gazdaság mélypontjára került. Demokratizálódás és a gazdaság gyors rendbeszedése'— bizony nagy szellemi és szervezeti teljesítmény, nem sok példa van rá a világon. Ne- kjink azonban még sincs más választásunk, máshoz nem tudunk kezdeni,

más módszert nem tudunk kitalálni. Látszik, hogy egy ponton — főleg a korábbi élmények bizonyítják ezt —, amikor a demokratizálási folyamat lelassult és a politikai reform nem segített a gazdaságnak, akkor elakadt a gazdasági reformfolyamat is. Tehát egy sajátos helyzet van ma Magyarországon. S ehhez hasonló szituáció — nem merem mondani, hogy ugyanez — van minden szocialista országban. Ez pedig, azt mutatja, hogy a felépítmény-nem elég mozgékony és rugalmas ahhoz, hogyl lehetőséget adjon az alapok, a gazdaság dinamikusabb fejlődésére.

Persze, történelmi távlat is kell ahhoz, hogy a korábbi sebek behegedjenek, hogy a politikában lévő érdekellentétek, nézetkülönbségek,- filozófiai konfliktusok ne váljanak társadalmi konfliktussá.

— Ehhez, azt hiszem, még nemzeti bölcsesség is kell.

— Sokat kell egy népnek tanulnia.

— Azon tűnődöm, vajon ebből nem az következik-e, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy a politikai reform és a gazdasági reform együtt haladjon, ne váljon szét egymástól. Ha szétválik egymástól, rendkívül veszélyes lehet

így hiszem.

— Igen, így van, ezt az előadói beszédemben el is mondtam. Egyébként hétfőn — így döntött a Központi Bizottság —a Népszabadság teljes terjedelemben közli áz előadói beszédet, abban olvasható lesz, hogy erre a veszélyre mindnyájunk figyelmét felhívtam. Én úgy látom, most kezd elszakadni a pohtikai reform a gazdasági reformtól. A gazdasági reform lassabban bontakozik ki. Nem koncepcionálisan, hanem a valóságban, a gyakorlatban, a megvalósulás folyámatá- ban. Míg a pohtikai reform—elsősorban az intézményrendszerek reformja, a jogalkotási tevékenység, a tör-j vényhozói tevékenység nyomán—dinamikusabban valósul meg. A kettő persze különbözik is egymástól, kölcsönhatásuk is van. Nem szabad megengednünk tehát, hogy a kettő nagyon elszakadjon egymástól, mert akkor anarchikús állapot jön létre, s a gazdaság összeomlik.

— A pohtikai reform részeként tekinthető — úgy gondolom — az is, hogy a sajtó, a társadalmi nyilvánosság részeként nem ugyanúgy működik ma, mint működött mondjuk egy évvel

ezelőtt. Szeretném hinni, hogy Önnek még mindig jó véleménye van a sajtóról, ugyanúgy, mint régen, és ugyanúgy szereti mondjuk a rádiót, mint régen, és gondolom a televíziót is. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy időközben az álláspontja nem billent ki egy picikét. Nem tudom elképzelni, hogy — most idézőjelbe teszem ezt a szót — ez a fajta „sajtópluralizmus”, ami jellemző most nálunk a helyzetre, ez mindig tetszik Önnek. De szeretnék ezzel szembenézni, ezért is kérdezem.

—A rádiót és a televíziót változatlanul szeretem. De: egyre többet békét- lenkedem xa sajtóval, elsősorban a nyomtatott sajtóval, a Magyar Rádióval, és néha a televízióval is. Úgy érzem, hogy korábban az volt a probléma, hogy a televízió, a sajtó, a rádió nem kapott elég mozgásszabadságot, jogot, lehetőséget ahhoz, hogy a társadalomban végbemenő folyamatokat pontosan visszaadja és tükrözze, az ellentmondásokra felhívja a figyelmet, az értékeket rangjukon kezelje. Ez nagy hibája a sajtóirányításnak. Most pedig úgy vélem, hogy a magyar sajtó egyik-másik munkatársa nemcsak él, hanem olykor vissza is él azzal a lehetőséggel, amit a mai pohtikai felfogás és szemlélet teremt. Meg kell mondanom, hogy a korábbi gyakorlat időszakában én azoknak a pártján álltam, akik a sajtó nagyobb szabadságáért küzdöttek. Részben hivatalból, „díj- átalányozva”, mert hát én mégiscsak az agit-prop osztályt vezettem ebben a pártközpontban, és sokáig dolgoztam a szakmában, de elvi meggyőződésből is. És ha lehetett, mindenütt megvédtem a sajtót az igaztalan bírálatoktól, akkoriban, emlékszem, nagyon nagy volt az érzékenység. Most azonban a másik oldalon állok. Azt kérem a kollégáktól, a sajtóban dolgozóktól, hogy nagyobb önfegyelemmel és önmérséklettel nézzék a társadalomban végbemenő folyamatokat, jelenségeket, tüneteket. Nagyon nagy a hajlam a szenzációhajhászásra, arra, hogy részjelenségekből általános konzekvenciákat vonjanak le. Nem hiszem például, hogy az elmúlt 42 év alatt csak hibák történtek, nem hiszem, hogy egy párt attól tisztességtelen, ha valamely tisztségviselője nem erkölcsös és nem tisztességes. Márpedig mostanában bőségesen el vagyunk látva olyan információkkal, amelyek elterelik a figyelmünket a pozitív, valóságos folyamatoktól. És nem én vagyok érzékeny, ez nem engem bánt elsősorban és igazán, hanem — tapasztalom — azt a munkást, azt a parasztembert,.azt az értél- miségit bántja, aki szorgalmasan dolgozik, teszi a dolgát, de nem hangos, nem kiabál, nem jelenik meg úton- útfélen, nincsenek nagy, világmegváltó gondolatai. Tehát a sajtónak nem a pohtikai vezetés iránt, hanem a dolgozó emberek és a valóságos tények iránt kellene nagyobb lojalitást.tanúsítania. Ez az én álláspontom.

— A sajtóról általában igen nehéz ítélni. S meg kell mondanom, hogy a sajtót érő bírálatok meglehetősen számosak. S—hanem haragszik meg—azt is elmondanám, hogy egy funkcionárius, akármilyen szintű legyen is, szinte bizonyosan jó pontokat tud szerezni a hallgatóság előtt, hogyha odacsap egyet a sajtónak. Legalábbis én ezt tapasztalom. Eléggé különösnek és rejtélyesnek találom ezt a dolgot, mert általában a sajtóról én szerintem nagyon nehéz beszélni. Mi sokkal jobban örülnénk annak, hogyha konkrét esetek konkrét bírálata merülne föl az ilyen összegező véleményekben. Sokan mások azonban nem összegező véleményt mondanak, hanem sommás ítéleteket a sajtóról, meglehetős gyakorisággal. Arról nem beszélve, hogy azért a sajtó nem csak „szóló” műfajokból, tehát publicisztá- ból és újságírói véleményekből áll. Következésképpen, ha igaz az, hogy időnként előfordul, hogy a sajtó ma ezt írja, és holnap meg az ellenkezőjét, az néha azért is van, mert nyilatkozatok jelennek meg a sajtóban. S nem az újságíró változtatott véleményt, hanem a nyilatkozó. nyén is előfordul.

— Igen, nem is vitatom, ilyen is előfordul. De hadd mondjam meg, nekem már nem kell „piros pont”. Tehát én nem azért morgok, nem azért fogalmazom meg véleményemet, mert így akarok népszerűségre szert tenni, hanem azért, mert—hitem és meggyőződésem szerint—ebben a nagyon érzékeny közegben ma nagyon nagy a felelőssége a sajtónak. És nem szeretném, hogyha annyira elfajulna a helyzet, hogy visszatérne a korábbi állapot, ami ellen mindnyájan harcoltunk, s ha ennek az lenne a vége, hogy a sajtó mozgásszabadságát ilyen vagy olyan eszközökkel szűkítenénk. Ez nem lehet érdekünk. Apolitikának nem a sajtóval szemben, hanem a sajtó munkatársaival együtt kell a társadalom.ér- dekében dolgoznia. (MTI)

S A TÖBBIEK MIKOR KERÜLNEK SORRA?

Hétfőn délelőtt. Ha nem tudnám a bejáratnál lévő tábláról, hogy ez itt a Posta Bács- Kiskun Megyei Távközlési Üzeme, azt hihet- ném: egy orvosi rendelő várószobájában vagyok. .A helyiség tömve emberekkel. Az üzemvezető fogadónapját tartja, hozzá mennek be egyenként, rövidebb-hosszabb ideje beadott telefonigénylésükre válaszért.

HÉTEZERBŐL — NÉGYSZÁZ

Kinek-kinek a kezében ott egy sokszorosított üzenet. Akárha szalmaszálba kapaszkodnának, úgy őrizgetik — pedig csak egy formanyomtatvány:

„Kedves Ügyfelünk!

Távbeszélőigényére értesítem, hogy az állomás felszerelésének lehetőségét megvizsgáltam. Megállapítottam, hogy 'a szóban lévő terület távbeszélő-hálózatának, valamint központjának telítettsége miatt kérése teljesítésére jelenleg, sajnos, nincs lehetőség. Igényét előjegyzésben tartjuk és a távbeszélő-műszaki helyzet kedvező változása esetén — további

kérelem bevárása nélkül — ismét tárgyalom. Érmek időpontja egyelőre még nem határozható meg.

Gyenes Géza

üzemvezető"

. Beteljesül-e egyszer—s mikor—a csupán Kecskeméten telefonért sorban álló hétezer igénylő óhaja, hogy legyen készüléke? Ami- kör megtudom, hogy az idén csupán négyszázan kaphatnak — a túlterhelt, 10 ezer állomásos távhívású központ kapacitása a megyeszékhelyen ennél többet nem „bír el” —, először úgy határozom: ezt a riportot mégsem írom meg. Szabad-e a reménytelen helyzetben folpiszkálni az amúgy is elégedetlen emberek kedélyét, ha egyébként nem segíthetek? Ám mégis elvétem e könnyű kibúvót, hiszen a probléma — az állampolgárokat súlyosan érintő telefonelosztási gond — akkor is az marad, ha nem beszélünk róla.

Ezt bizonyítják a távközlési üzemvezető fogadónapjára összesereglett kecskemétiek és környékbeliek válaszai is. Ők a „Kedves Ügyfelünk/" kezdetű értesítés mellett a másik szalmaázálat Gyenes Gézában látják. Talán majd ő, személyesen!

KINEK KETTŐ —

KINEK EGY SE?

Az előszobában fogy a levegő a zsúfoltságtól, s a várakozók türelme a szorongató helyzetben. A legtöbben komoran hallgatnak. Csak amikor megtudják, hogy a nyilvánosság előtt -is szólhatnak gondjaikról, akkor válnak közlékennyé.

— Hová kér telefont?

— Én a Ceglédi úti Tavasz presszóba — nevezi meg a helyet Kemény Géza. ■■— Három éve beadtam az igénylést. Ha kapnék készüléket, tőlem bárki telefonálhatna a környék lakói közül.

Sokan élnének is ezzel a lehetőséggel — csakhogy a jóindulat még kevés. A Ceglédi út a telefonhálózat fejlesztésében az elmaradott területek közé tartozik. így fést a dolog a Szeleifaluban is, ahol csupán a Mérleg utcában ötvenen várnak vonalra. Ezzel szemben ebben a városrészben ^ amelynek lakói önerőből annyit fizettek már viz-, gázvezeték-, út-, csatornaépítésért és villanyért.,— alig néhány készüléket használhat még a lakosság.

Az aránytalan féjlesztés hátrányát érzik most a Ceglédi úton is. Ezért okoz feszültséget az az ellentét, hogy mig egy másik igénylőnek, Kuti Károly élelmiszer-kereskedőnek sincs telefonja a Ceglédi út mentén, a hálózatbővítésben előrébb járó belvárosban egyes butikosoknak két helyen: az üzletükben és a lakásukban is van távbeszélőjük.

LAKITELEKEN IS VÁRNÁK

Mit szóljon ehhez Mezei Ibolya, aki 85 éves édesanyja lakiteleki házában szeretne telefont felszereltetni, hogy idős szülőjével tudjon Kecskemétről beszélni? Részben megérti a műszaki feltételek hiányát, de azért mégis...

— Nekem is Lakiteleken él az édesanyám — fordul hozzám Egri Józsefné. — Az ő ügyében vagyok itt. Azt hallottam — nem tudom, igaz-e —, hogy 7-8 vonal szabad a lakása közelében.

Javaslom: mondja el ezt az észrevételét az üzemvezetőnek.

9 — Mikor érdeklődött utoljára?

— Egy éve voltam fogadónapon! -Ssóhajt.

— ifiért akar az üzemvezetőhöz bemenni?

— Azért, hogy miután a Széchenyiváros- ból elköltöztünk —■ feleli Tóth Sándor —, sürgessem a telefonom áthelyezését Mária utcai lakásomba. Már három éve húzódik.

Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam,

aki valamilyen oknál fogva ne jogosan várná kérelme kedvező elbírálását. Reménykednek: „Kérem, nem lehetne mégis...?"

TÓTH IMRE

MÁR NEM ELŐSZOBÁZIK

E rövid kitérő is hűen mutatja a telefon szerepét az ember életében. Arra azonban nem számítottam, hogy — az egyik panaszos ügyét megismerve — éppen én .Járok ki" valakinek egy telefont!

Tóth Imre nyugdíjas. A Szlemenits köz 4. szám alatt lakik. Tíz éve telefonigénylő. Azóta — már ő sem emlékszik rá — hányszor támasztotta itt a falat hétfő délelőttönként. Eljött most is. Képtelen belenyugodni, hogy ahol lakik: előttük, mellettük és mögöttük is, három szomszédjuknak már van telefonjuk, csak nekik nincs. Belgiumban élő fiának a hangja pedig nagyon hiányzik.

— Válhatok valami jót? —lát szalmaszál- lehetőséget abban, hogy gondját az újságírónak is elmondhatja. — Segítsen!

Mit tehetek? Együtt megyek be vele az üzemvezetőhöz. Aztán csak mint szemlélő és hallgató yagyok jelen a következő tíz perc — Tóth Imre számára döntő — fordulatánál. Gyenes Géza átmegy egy másik szobába és kisvártatva jó hírrel tér vissza:

— A Szolnoki úton és -a Béke fasoron tavaly bővítették a vonalat. így biztos, hogy a második negyedévben teljesítjük a telefonigénylését. Téssék, itt egy nyomtatvány és a befizetéshez egy csekk!

A HÁZBAN MINDENKINEK!

Zakar Jenő a szentkirályi Úttörő utcában ezen a napon ugyanúgy megnyugodva, csekkel a zsebében térhetett haza. Vele együtt öten voltak ma az ötven panaszos közül, akiknek Gyenes Géza kedvező választ adhatott!

S a többiek? A szeleifalui Mérleg utca ötven lakója s a Liszt Ferenc—Zászló utca találkozásánál épült ház összes családja — a sort még hosszan folytathatnánk.— mikor kerül sorra a távbeszélő-szolgáltatásban? Az Üzemvezető azt mondja, hogy keresik a megoldást, de pontos választ ma még ne várjak tőle. Sok múlik azon is, hogy a VIII. ötéves tervben mennyi pénzből gazdálkodhat a távközlés.

Azt viszont joggal váiják már ma is az igénylők, hogy a teljesíthető kéréseknek a- szolgáltatók eleget tegyenek, ahol csak lehet.

Kohl Antal

NÖVELI EXPORTSZÁLLÍTÁSAIT A HETÉNYI KONZERVÜZEM

A kecskeméti Univer ÁFÉSZ hetény- egyházi konzervüzemének a múlt évben különösen jó minőségű alapanyagokat sikerült beszereznie, amellyel párhuzamosan megkötötték az ez évre szóló felvásárlási szerződéseket is.

Összességében mintegy félszáz terméket készítenek már, amelyek közül az export szempontjából legjelentősebb a Piros Arany, a gulyás-, a fokhagyma- és a vöröshagymakrém. Ezekkel nyolc esztendeje már, hogy betörtek a nyugat-európai piacra. Az idén a szocialista országoknak — főleg Csehszlovákiába és a Szovjetunióba — is szállítanak e tubusos termékekből. Ha kell, a majd’ száznegyven dolgozó a három műszakot is vállalja, de általában két műszakos a termelés.

A korszerű táplálkozás lassú térhódításával talán az univeresek sem elégedettek, ezért azon igyekeznek, hogy ők is a maguk módján mind jobban hozzájárulhassanak az egészségesebb étkezésekhez. Ezért — különösen a majonézcsaládnál — alacsonyabb energiatartalmú készítmények előállítására törekednek. Ehhez azonban elengedhetetlenné vált a laboratóriumuk korszerűsítése, a magasabb fokú műszerezettség megteremtése. Fél esztendeje annak, hogy 3,8 millió forint ráfordítással űz élelmiszer-ipari szakemberek korszerű eszközökkel és körülmények között dolgozhatnak. Ugyancsak a dolgozókat szolgálják azzal a most készülő új beruházással, amelynek elkészültével fekete-fehér férfi-női öltözőjük és orvosi rendelőjük is lesz. Az építkezés 14 millió forintba kerül és a tervek szerint május elején átadják.

• Virág István laboratóriumvezető és Juhász Imréné laboráns az exportra kerülő Piros Aranyat vizsgálja az új PH-ionanalizátoron.

# Május elejére elkészül az új szociális létesítmény, amelyben orvosi rendelő is lesz .

• Kisjuhász Gabriella laboráns mikrobiológiai vizsgálatot végez.

# Az idén mintegy húszmillió tubus Piros Arany gyártását tervezik, műszakonként pedig százezret tudnak előállítani.

(Tóth Sándor felvételei)

„Kijártam” egy telefont