Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-28 / 50. szám

1989. február 28. • PETŐFI NÉPE • 5

Nagyböjt a piacokon

Húsvétra készülnek az izsáki húsüzemben • Jahet a húsvét: te,ve a raktárak(Fent)

9 Az üzem bérmunkában marhacsonto- zást is válla].

9 A csípős izsáki paraszt- kolbász állja a versenyt.

Rossz döntések és következményei a kecskeméti kisszövetkezetben

Hat éve határozott az Izsáki Állami Gazdaság igazgatótanácsa: megveszi, kibővíti és felújítja a község öreg vágóbídját. Akkoriban még jól hozott a bor- és pezsgőexport; volt elég pénz, hogy a harminckétmilliós, korszerű üzemet megépítsék. Régi törekvése volt ugyanis a gazdálkodó szervezetnek, bogy a tetemes borosnyereséget újabb vállalkozásokba fektesse. Hamar kiderült: jó! számítottak a szakemberek. A környék legkorszerűbb húsüzemében évente mintegy negyvenötezer sertést vágtak le és dolgoztak föl. Szoros integrációt alakítottak ki a kiskunfélegyházi és a miskolci vállalatokkal. Termékeik nyolcvan százaléka szovjet piacokra vándorolt.

— Tavaly az üzem nyeresége' megközelítette a tízmillió forintot... Az 1989-es tervet viszont lényegesen szerényebbre méretezték. Mi indokolja az ambícióvesztést? — kérdeztem Háló Pál üzemigazgatótól.

— Mi most — más hasonló nagyságú s fölszereltségű regionális létesítményekkel együtt- ugyanazt éljük át, mint a pezsgő- gyártók tavaly. Egyik napról a másikra megváltoztak a piaci viszonyok. Üzletpolitikai és finanszírozási problémák miatt elzáródott a szovjet exportcsatorna. Eddig termelésünk négyötödét küldtük Csap felé; egyötöde maradt belföldre. Most megfordul az arány. A termelés is csökkenni fog. Ez a szerényebb terv magyarázata.

— Ön fiatal szakember; a gazdaság sok gonddal küzd; milliókat invesztáltak az üzembe. Csak nem akarják föladni?!

— Szó sincs erről. A realitásokkal viszont számolni kell.

— Következik a belföldi piac ostroma ...- Valóban, ostromot tervezünk. Nagyon igényes a kereskedelem. A minőségek, a márkák versenyeznek. Magas a felvásárlási ár. A piacon pedig — az áremelkedések és a korábbi felvásárlás hatásaként — már Vizkereszttől böjt volt. Eddig mi csak megtisztítottuk és ketté hasítottuk a sertést, majd továbbküldtük. Az idén a munkaigényesebb, aprólékosabb feladatokat is vállaljuk; a kombinátokban ezeket nem könnyű elvégeztetni. Ilyen földolgozottsági szinten a régi partnerek is vevők az árunkra. Ami nem kel el így, azzal házalunk az országban. Járatunkat, úgy tűnik, más megyékben is szívesen fogadják. Állja a versenyt a csípős parasztkolbászunk és a császárszalonnánk is.

— Ha többet bajlódnak a sertéssel, kevesebbet tudnak feldolgozni. Mire számíthatnak a kistermelők?

■ — Lassítanunk kell a felvásárlás .ütemén. De nincs vész Izsákon, nem csak mi veszünk hízókat. Arra persze számítani kell, hogy szigorodik a minőség-ellenőrzés..

— ön szerint most mi a. legfőbb feladat?

jk — Az üzletszerzés, a kapcsolat- építés. Létkérdés, hogy a távozók

helyett új vevőket találjunk. Az üzemben egyébként már a húsvétra készülünk. Tele a raktár. A cél: mi adjuk a legvonzóbb ajánlatot,

mi kínáljuk a legkiválóbb minőséget. Ha elvesztjük a vásárlók bizalmát, bezárhatjuk a kaput!

Farkas P. József

Akit veszély fenyeget, arra szokták mondani: Damoklész kardja lóg a feje fölött. A Kecskeméti Cipőipari Kisszövetkezet tagjai régóta élnek ilyen helyzetben. De most csak egy cémaszál tartja azt a kardot.

A remény az a cérnaszál

A mitológiai szimbólum valóságos tartalma a következő: az 1987-es évet veszteséggel zárta a gazdálkodó szervezet. A kisszövetkezetekre érvényes jogszabályok értelmében az a veszély fenyegette a tagokat, hogy a veszteséget saját zsebükből kell kifizetniök. Ebben az esetben csak az akkor minimális bérnek megfelelő összeg, azaz 3000 forint illette volna meg őket a jövedelmükből. Tekintet nélkül arra, hogy hol dolgoznak, mennyit keresnek. Az ipari szövetkezetek országos szövetsége (Okisz) által nyújtott támogatás és a megyei érdekképviseleti szerv (Kiszöv) kölcsöne segítette ki őket a bajból. Damoklész kardja, úgymond, akkor eltűnt a fejük fölül. S most megint ott van. Veszteséggel zárták az elmúlt esztendőt is, de már nem számíthatnak külső segítségre. Önmagukra is csak akkor, ha ehhez sikerül megteremteniök a lehetőséget. A remény az a cérnaszál, ami. tartja még a kardot. ,

— Azt a múltkori cikket is kár volt megírni! — Ezzel fogad a szövetkezetben Filus Lászlómé személyzeti vezető. Arra az írásra céloz, ami alig két hónapja jelent meg a Petőfi Népében: arról szólt, hogy miután a szövetkezet megkapta g szövetségek anyagi segítségét, hogyan készült fel az idei termelésre, gazdálkodásra. Megnyugtató kilátásokkal kezdték az évet.

Kg Amikor erről beszélgettünk, még nem tudtuk, hogy a tavalyi pénzügyi mérleg-majd hiányt mutat — mondja Török-Ferenc elnök. — Még most sem ismerjük a pontos összeget. Előreláthatóan 6-6,5 millió forint lesz a veszteség.

— Tehát menet közben nem látták a pénzügyi hiányhoz vezető okokat?

— Azt nem láttuk, hogy veszteség lesz a vége. Az okok egy részére egyébként nem számítottunk. Szövetkezetünk a profiljának megfelelően csak gyermekcipőket gyártott az elmúlt évben is. Márpedig éppen e termékek iránt esett vissza a kereslet a legnagyobb mértékben, statisztikai felmérések szerint 45-50 százalékkal. Míg például női lábbeliből csak 8-10 százalékkal kevesebb kelt el tavaly, mint korábban. Más, gyermekcipőgyártó cégek is hozzánk hasonló helyzetben vannak. Hozzájárult a veszteséghez az elmúlt időszakból áthúzódott kötbér is. Mivel ’8§-ban nem kaptunk hitelt, a késedelmes fizetés kamatai emelkedtek,' megnőtt a szövetkezet improduktív költsége. A fogyasztói reklamáció is nagyobb volt a szokásosnál, az értékesítés egy százaléka. Újfajta talpat használtunk

egyes modelljeinkhez, ennek ragasztási technológiájával nem sikerült kifogástalanul megbirkózni. Visszavetett bennünket, hogy az első negyedévben az 1987-es termelői ár 91 százalékára kellett csökkentenünk árainkat. S mért a kereskedelem mindig féléves szerződést köt, tulajdonképpen hat hónapig ezen az áron adtuk termékeinket. Mindeközben az alapanyagok folyamatosan drágultak.

Ha másnak is sikerült már...

— Kisszövetkezetet nem szanálnak, az állam segítségére tehát nem számíthatnak. Mi lesz a sorsuk?

— Az 1989—90-re készített gazdasági ütemtervünk alapot ad a kilábalásra. Ebben az esztendőben 160 ezer pár'női szandált exportálunk a Szovjetunióba, a külkereskedelmi céggel szerződésben rögzített áron. Ez a vállalkozás kapacitásunk nagyobb részét köti le. Kisebb részét pedig a belföldi piacra való termelés. De nem gyermekcipőket, hanem 31—40-es méretű, sportos leányka- és fiúlábbeliket gyártunk. A jelenlegi rendelésállományunk alapján 64 millió forint árbevételre, költségtervünk szerint pedig 10-12 százalékos nyereségre számíthatunk. Az pedig pótolni fogja a veszteséget.

— Am ez nem menti meg a tagokat a visszafizetéstől. — Felvetésemre Török Ferenc hevesen tiltakozik:

S Mindenképpen el akarjuk kerülni, hogy fizetni kelljen! Addig keressük, míg meg nem találjuk a kiskaput! Tudomásom szerint másnak is sikerült már hasoqló helyzetben!

„Csak” az embert hagyja

figyelmen kívül

Ili Valóban létezik ilyen kiskapu?

Gaál József, a Kiszöv titkárhelyettese így válaszol:

— Inkább lehetőségnek nevezném ...

— Megyénkben volt már rá példa, hogy kisszövetkezet hasonló helyzetben megtalálta ezt a lehetőséget?

— Volt, de részleteiben nem ismerem az esetet.

— Más gazdálkodó szervezetekre: állami vállalatokra, hagyományos szövetkezetekre nem vonatkozik ez a jogszabály. Nem tartja igazságtalannak ezt a megkülönböztetést?

S Bizonyos szempontból annak tartom, s különösen a Kecskeméti Cipőipari Kisszövetkezet esetében. Hogy miért, arra még visszatérek. Előbb azonban hadd mondjam el: az oka is, a logikája is megvan ennek a jogszabálynak. Korábban csak a kisszövetkezetekre nem vonatkozott a bérszabályozás: ennek ellentételeként szolgál a

veszteség finanszírozásának kötelezettsége.

— De most már a hagyományos szövetkezetek is mentesek a bérszabályozástól, amennyiben bértömegük nem haladja meg a 20 millió fo'rintot. így az ellentételezés értelmét vesztette, maradt viszont a megkülönböztetés.

,— Ebből a szempontból tartom igazságtalannak. Másrészt viszont érthető: ha a kisszövetkezeteknek nincs eládha- tó vagyona, ha nincs miből finanszírozza a termelés költségéit, vagy ha fel kell számolni és a vagyonértéke kisebb, mint az adóssága, akkor a fizetési kötelezettségek fedezésének egyedüli forrása a tagok jövedelme. Ebben a jogszabályban tehát már a vállalkozói szellem érvényesül. S ez rendben is van. Hiszen az a néhány ember, aki összefog, hogy kisszövetkezetet alakítson, tudja, miért teszi; pénzét, legjobb tudását fekteti a vállalkozásba. Ennek megfelelően dolgozik és szól bele a sorsát befolyásoló döntésekbe. De a hagyományosból alakult kisszövetkezetben a tagok nem a tulajdonos-, nem a vállalkozótárs szemléletével, hozzáállásával vesznek részt a munkában, a döntésekben. Jobbára csak a munkaviszony köti őket a szövetkezethez, demokratikus jogaik gyakorlásának nincs hagyománya. Nem érvényesül a vagyoni érdekeltség. Ez a helyzet a Kecskeméti Cipőipari Kisszövetkezetben is, ezért tartom méltánytalannak a tagok anyagi felelősségét.

A vállalkozó veszíthet is

A jogszabály valóban korszerű szemléletet tükröz. Hiszen a vállalkozót éppen, az ösztönzi — leegyszerűsítve mondva — a jó munkára, az átgondolt döntésre, hogy nagy a tét: nemcsak nyerhet, hanem veszíthet is. Kockáztat. A tőkés gazdaságokból ismert • elmélet azonban a jelenlegi magyar viszonyok között nem állja ki a gyakorlat próbáját! Hosszan lehetne sorolni a jogszabállyal kapcsolatos ellentmondásokat, ezek közül csak néhányat említek. Az újonnan alakult kisszövetkezetek tagjai ugyan általában jobban keresnek, mint a más szektorokban dolgozók. Kevés kivételtől eltekintve azonban annyi jövedelmük nekik sincs, hogy a napi szükségleteik kielégítésén felül sok pénzt meg tudjanak takarítani. A" hagyományos szövetkezetekből ^alakult kisszövetkezetekben pedig még csak nem is a magas jövedelem a jellemző, hiszen ezek a gazdálkodó szervezetek elsősorban éppen a jobb kereseti lehetőség érdekében választottak új szervezeti formát. A hivatalosan megállapított minimális bér pedig ma, Magyarországon nem fedezi a létezés legalapvetőbb költségeit. Ennyi pénzből fűteni, világítani, enni és OTP-hitelt ■ fizetni nem lehet. Ha ez így van, akkor ez a jogszabály egyszerűen figyelmen kívül hagyja — az embert.

Almási Márta

ERDÉLYBŐL LAKITELEKRE

Kettészakítva élni

TFotosné Gyenge Éva öt éve települt JD át családjával Erdélyből Magyarországra. Két éve helyezkedett el az Olympos Gyümölcsléelőállító Kft. flakonüzemében. Eredeti szakmája szerint kereskedő. Hogy nem kereskedőként dolgozik, az már itteni, magyarországi gond: nagyon kicsi nálunk a boltosoknak járó fizetés. A pénz pedig kell, mert a család építkezik. Társasházat, saját erőből, kölcsönökkel megtámogatva, éjjelnappal. Botosék e szempontból igazán beilleszkedtek az új környezetbe, és átvették életünk rohanó, zaklatott,

fárasztó ritmusát. Tulajdonképpen nem is különböznek semmiben egy magyar családtól. De az Erdélyhez kötő szálakat nem lehet eltépni, Botosék nem is akarják. Hiszen vannak

— rokonok és barátok —, akik ott maradtak, akikért aggódni kell. Am ha nem lennének, talán akkor sem tudna az ember mindent feledve, örökre elszakadni a helytől, ahol született, felnőtt, dolgozott, családot alapított. A helytől, amiről mégis csak úgy hitte, hogy a hazája. S hazát cserélni Sokkal több annál, mint átlépni a határt, letenni a csomagokat és élni - tovább. Akkor sem könnyű, ha az új hazában végül befogadják a hontalant.

—r Amikor Romániában éltünk, az volt a baj, hogy magyarok vagyunk. Itt, az első munkahelyemen egyszer hallom, hogy suttognak az asszonyok: „..: tudjátok, az Éva. Melyik Éva? Melyik! Hát az a román nő!”

— meséli Botosné most már mosolyogva. — Eleinte úgy éreztem, nem tartozom sehová. Aztán, hogy megismertem jobban az asszonyokat, megeredt a nyelvem: azért, mert román állampolgár voltam, azért én még magyar vagyok!

L- Most magyar állampolgár?

— Igen. Én is meg a családtagjaim is. Ott lemondattak minket a románról, amikor áttelepültünk. Rajta van a nyomtatványon a lemondás; nem kérdezik, akarunk-e hontalanok lenni. Háromezer lejt kellett fizetni érte személyenként. Volt egy szép nagy lakásunk, azt mondták, piegveszik. Már föl voltunk pakolva, útra készen álltunk, amikor kiderült, mégsem fizetnek érte. A határon aláirattak velünk egy nyilatkozatot, hogy lemondunk az állam javára a saját lakásunkról. Nem volt magyar pénzünk, bementem a bankba, könyörögtem, hogy legalább kétszáz lejt váltsanak, át. Nem váltottak, azt mondták: majd ad a fajtád!

— Könnyebb az életük, mint ott volt?

— Nem nélkülöztünk ott sem, én boltban dolgoztam, nem kellett soha sorba állni. Ott nagy lakásunk volt, itt meg egyelőre a kétszobás lakásban élünk a rokonokkal.

!— Végül is miért települtek át? - - -i^A gyerekek miatt. Úgy láttuk, nemigen van ott a magyarságnak jövője. Borzasztó érzés a reménytelenség. Már a fölsőbb iskolát végzett románok is szaladgálnak állás után. Milyen jövője lehet akkor egy magyar gyereknek? Nagyfiam magyar iskolába járt, de nyolcadikban már románba, bölcsőde meg nem volt, csak román. Már odajutottunk, hogy a kicsi fiam alig tudott magyarul.

— Azóta jártak már otthon? (Érdekes — vagy természetes? —1 Év'a nem

tiltakozik az „otthon” szó ellen,- magától értetődőnek veszi.)

—.Persze, sokszor. Szüleim és húgom élnek kint, ők nem nagyon jöhetnek ide. Kétévente egyszer, de tavaly nem engedték át őket a román hatóságok. Rosszabbodott a helyzet mindenféle tekintetben. Naponta áramszünet van, mindenütt sorok állnak. Gyakran nem tudják kiváltani jegyre sem az élelmiszert, mert nincs.

— A szülei nem akarnak áttelepülni?

— Nem. Ragaszkodnak az otthonukhoz. Édesapám, ha a Himnuszt vagy a Szózatot hallja, megkönnyezi, de ő már csak ott marad, azt mondja. Tudja, az erdélyi románok talán nem is annyira nemzetgyűlölők, azok ösz- szenqttek a többi, néppel. De akiket Ceausescu betelepített, azoknak nagy szájuk van. Tanuljanak meg a magyarok románul, hiszen román kenyeret esznek! — ezt mondogatják. Csíkszeredában azelőtt nem lehetett román szót hallani. Most épült ott egy textilüzem, az összes vezetőt, munkást román területről vitték oda. Kolozsvárt régebben is rombolták, egész utcasorokat bontottak le, hogy tömbházakat építsenek. A német nemzetiségű kolozsvári kertészek gyönyörű kertes' házait mind ledöntötték. Volt, aki öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a pusztítást. Vannak azért a románok között is, akiknek ez a rombolás nem tetszik. Beszéltem egy otthoni román barátunkkal, aki azt mondta, ne adj isten, hogy az ő szülei sírján menjen

keresztül a buldózer, mert nem érdekli, ki ül rajta, megöli. De nagyon- nagyon kilátástalan, reménytelen a helyzet. Mondja meg, milyen igazságtalanság ez, azt nézni, kinek ki az anyja-apja, honnan származik! Hát nem vagyunk mindnyájan emberek?!

— Önök tulajdonképpen két hazához kötődnek’-...

— Mi itt is, ott is magyarnak tartottuk magunkat. Csak hát... úgy érezzük néha, hogy kettészakítva • élünk. Kedvesek, aranyosak a munkatársaim itt, az üzemben, de a baráti kör valahogy nem alakult ki. Kint gyakran összejöttünk, együtt néztük a magyar tévéadást, klubdélutánokat rendelünk. Itt kisebb az emberekben az összetartás. Persze, mi is többet dolgozunk, mint azelőtt, szeretnénk mielőbb befejezni a házat. Nemigen járunk el sehová. Talán a gyerekek illeszkedtek be legjobban.

— És ön meg a férje?

— Megszoktuk az itteni életet, jól érezzük magunkat. Befogadtak minket, de találkoztam már olyan nézettel is: jaj, mi lesz, áttelepülnek, aztán nekünk se lesz semmink! Meg a közömbösség — van mit egyek, van mit magamra vegyek, mit érdekel engem, hogy ott mi van — kicsit elszomorít. Igaz, sokan együttéreznek. Én tudom, az sem megoldás, hogy annyian eljönnek onnan. Mert ezzel bizony csak megnehezítik azoknak a sorsát,* akik maradnak.

Nekik miért a kenyérrevaló a tét?!