Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-30 / 285. szám

IDŐJÁRÁS

a nyugati, majd

viharos -széllökések Is lesznek. A legmagasabb nappali bőméi

Várható időjárás ma estig: Délnyugaton eső, az ország középső részén havazás kezdődik. Délután tovább erősödik

!

atí szél, az éjszaka első felében ;let 0—5 fok között várható.

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!

AZ MSZMP BÁCS-KISKUN MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA

XLDI. évf. 285. szám Ára: 1,80 Ft 1988. november 30., szerda

December 15-én összeül a Központi Bizottság

Tanácskozott a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága

November 29-én ülést tartott a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága. A testület eszmecserét folytatott a Hazafias Népfront megújulási törekvéseiről, amiről a közeljövőben széles körű nyilvános vita kezdődik. A Politikai Bizottság felhívja párttagjait, hogy lakóhelyükön aktívan vegyenek részt a népfront megújítását szolgáló társadalmi vitákban. Az MSZMP — mint politikai szervezet — egyik alkotója és részese a népfrontmozgalomnak.

A párt a Hazafias Népfrontot az új nemzeti közmegegyezés megteremtését szolgáló, szocialista értékeket valló, a nemzet alapvető problémáinak megoldásán fáradozó mozgalomnak tekinti. A testület támogatja, hogy a mozgalom biztosítson lehetőséget az állampolgároknak és közösségeiknek — világnézeti és politikai meggyőződésüktől függetlenül — nézeteik és javaslataik kifejtésére. A Politikai Bizottság támogatja, hogy az illetékes pártszervek létrehozzák a népfronttestületekben dolgozó kommunisták csoportjait.

A Politikai Bizottság megvitatta a párt foglalkoztatáspolitikai elképzeléseiről készült előterjesztést. Úgy foglalt állást, hogy a foglalkoztatáspolitika az MSZMP megújítandó gazdasági, társadalmi és politikai programjának része.

A testület állást foglalt a szaktudás, a munkakultúra, a műveltség

fejlesztése mellett. Támogatja, hogy a gazdaságban az eredményesség alapján folyó verseny, a munkában pedig az érték, a tudás, a teljesítmény alapján történő kiválasztódás és díjazás érvényesüljön. Fel kell számolni a munkaerő- piac adminisztratív kötöttségeit, ki kell építem a pályaválasztást, a beiskolázást, a munkába állást, a munkahely- vagy szakmaváltást segítő intézményrendszert.

A Politikai Bizottság olyan kormányzati politikát támogat, amely a gazdasági lehetőségekből kiindulva minden lehetséges eszközt igénybe vesz a mind teljesebb fóg- lalkoztatásért, a munkába való visszailleszkedés segítéséért, s a munka nélkül maradókról méltányosan gondoskodik. Alapvető politikai érdek, hogy a fiatalok munkába állhassanak, tudásukat, tenniakarásukat a társadalmigazdasági megújulás szolgálatába állíthassák — állapította meg a Politikai Bizottság.

A Politikai Bizottság áttekintett több fontos — a társadalmat és különösen a párttagságot foglalkoztató — belpolitikai kérdést. Úgy határozott, hogy javasolja a Központi Bizottságnak, e kérdéseket a következő ülésen vitassa meg.

A Politikai Bizottság 1988. december 15-ére összehívta a Központi Bizottságot.

1

EMBERI ELETEK MEGMENTÓI

Véradókat köszöntöttek Baján

k '

I

I

A Magyar Vöröskerlszt el- I múlt évi kongresszusán döntöttek arról? hogy az idén először országszerte megszervezik a | véradók napját. A véradó mozgalom Bács-Kiskun megyei ünnepségét tegnap rendezték Baján, a Bányai Júlia Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakiskolában.

A meghívottakat, a mozgalom aktivistáit dr. Bohner József, a Vöröskereszt helyi vezetőségének elnöke köszöntötte, majd dr. Borka István,_ a Megyei Vértranszfúziós Állomás főorvosa mondott beszédet..

Bács-Kiskun megyében évente mintegy harmincezren segítik beteg embertársaikat alkalmi vagy rendszeres véradással. A tízezer litert meghaladó mennyiségű igen értékes gyóÍ

gyászati anyagból harmincféle vérkészítményt tudnak itt a megyében előállítani. Ezek közül nem egy olyan, amiből az országos ellátás nagyobbik része innen származik. A véradók emberi életeket mentenek meg. A véradónap alkalmából IgI

lódi Miklós, a Vöröskereszt me- gyei titkára nyújtott át elismeréseket. Nagy taps köszöntötte a kiskunhalasi Fehér György- nét, aki immár százszoros véradó. Ketten, Ballagi P. Konrád- né és Lajkó Imre hetvenötszö- rös véradásért vehettek át kitüntetést, hatan pedig azért, mert már félszáz alkalommal adtak vért.

A mozgalom legkiválóbb szervezői közül tizenhármán kaptak kitüntetést. Emlékplakettet vehetett át Fölföldi Lajos, Nagybaracska tanácselnöke — aki a községben három évtizede szervezi a véradásokat —, valamint az Agrikon Kiskunmajsai Gyára. A kiskunmajsai üzem minden negyedik dolgozója évente ad vért.

A Vöröskereszt országos vezetőségének oklevelét a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat kollektívája kapta. Oklevelet vehetett át hét további kollektíva, köztük a Magyar Néphadsereg két bajai alakulata.

Az ünnepség a Liszt Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola és az állami zeneiskola növendékeinek hangversenyével zárult.

L.D.

GRÓSZ KAROLY BESZÉDE A BUDAPESTI PARTAKTIVAN

Szocializmust akarunk, az eddiginél demokratikusabb módon

o ■

Több mint tízezer budapesti kommunista részvételével pártaktívát rendeztek kedden a Budapest Sportcsarnokban. A rendezvény előadója Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára volt.

Jassó Mihály, az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára köszöntötte a kerületek küldötteit, a főváros országgyűlési képviselőit, a budapesti pártbizottság, a fővárosi tanács tagjait, a tömegszervezetek képviselőit, valamint a meghívott pártonkívülieket. Megragadva az alkalmat, kifejezte azt a véleményét, miszerint az elmúlt másfél évben, Grósz Károly miniszterelnöksége idején a kormány munkája karakterisztikusabb lett, megalapozva a párt határozataira épülő kormányprogram megvalósítását. Hangsúlyozta: a Magyar Népköztársaság tekintélye, megbecsültsége a világban megszilárdult. A fővárosi pártszervek többségében kialakult véleményt is tolmácsolva elmondta: bár Grósz Károly személyét többen megsokszorozva, több funkcióban is elképzelték, általános az elégedettség, hogy képességét és energiáját ezután a párt ügyeinek intézésére, a pártmunka szervezésére, megújítására, az MSZMP előtt álló feladatok megoldására fordítja.

Ezt követően Grósz Károly lépett a mikrofonhoz.

— Joggal vetődik fel a kérdés kezdte előadói beszédét Grósz Károly —, hogy van-e valami rendkívüli oka ennek a mai találkozónak? Szerintem nincs. Egy politikai párt természetes létezési módja, hogy időről időre üyen formában is megbeszéli teendőit, s megfogalmazza véleményét az időszerű politikai kérdésekről. Tudatja elvtársa- íval idehaza és hazánk határain túl is, hogy létezik, hogy van véleménye a világról, s az országon belül lezajló eseményekről. Jelzi jelenlegi vagy potenciális szövetségeseinek, hogy számíthatnak rá, van kivel szövetséget kötniük, és időről időre mérhetik rugalmasságát, magatartását, korrektségét. Közli ellenfeleivel is és ellenségeivel is: szerte az országban birtokolja a sportcsarnokokat, a munkahelyeket, a területeket

és természetesen — ha kell az utcákat is. (Nagy taps.) Megüzeni, hogy jelen van, nehogy félreértsék vagy rosz- szul magyarázzák higgadtságát, türelmét, megértését.

Az elmúlt években nem éltünk gyakran ezzel a munkaformával, mostanában kezd gyakoribbá válni, a jövőben rendszeressé tesszük. A pártaktívára készülve nagyon sok jó, aktuális, lényegi kérdést kaptam. Azokban a kérdésekben, amelyekben van hivatalos testületi állásfoglalás, azt mondom el, s amelyekben nincs, a saját véleményemet. Számítva arra természetesen, hogy ez további viták forrása lesz. A kérdések döntő többsége a belpolitikai életre, a gazdaságra és a pártmunkára vonatkozik. Érthető, hisz ezek foglalkoztatnak mindnyájunkat.

Milyen a belpolitikai helyzet? A jelenleg zajló átalakulásnak mennyi a véletlenszerű és mennyi a tudatosan megtervezett, előre megkomponált eleme?

A belpolitikai élet régen tapasztalt sokszínűségének vagyunk szemtanúi és

— megítélésem szerint fes- cselekvő formálói, alakítói is. Azt persze nem állíthatom, hogy mindent előre megterveztünk, minden úgy történik ma, ahogyan elképzeltük. Nem panaszképpen mondom ezt. Hatnak már, jó irányban, a mozgás öntörvényei, új, alkotó energiák szabadulnak fel a közélet számába. Vannak természetesen — szinte kikerülhetetlenül — vadhajtások is, olyan jelenségek, melyeknek bár nem örülünk, számítottunk rájuk.

A belpolitikai helyzet összességében pozitív irányban változik. A politizáló társadalom eszménye soha nem volt idegen tőlünk, mi magunk is szerveztük az aktív politikai közéletet. Sajnos

— és ezt négy évtizedes történelmünk bizonyítja if a politikai élet akkor élénkült meg igazan, ha megnőttek nehézségeink, gondjaink, s elkényelme- sedtünk, ha jobban ment a sorunk. Tulajdonképpen erről van ma is szó.

Mi a biztató, mi az értékes ebben a megélénkült politikai légkörben? Mindenekelőtt az, hogy csökken a közömbösség és nő az érdeklődés a jelen és a jövő sorsfordulót is jelentő kérdései iránt. Egyre több összefüggést ismernek fel az emberek a gazdaság és a politika között, a hazai folyamatok, a változás, illetőleg a nemzetközi tendenciák, nemzetközi viszonyok között. Tapasztaljuk: nagy a tenniakarás, a cselekvési vágy, és az értelmes—ezt hangsúlyozni szeretném — áldozatkészség is. Á felelősen gondolkodó embereié nagy többsége úgy akar változást és megújulást, hogy vállalja a négy évtized értékeinek a folyamatosságát is. Nem a szocializmust tagadja, hanem azt a modellt, ami 1948 és 1956 között jellemző volt, s mely az utolsó 30 évben eltűnt az életünkből. Ugyanakkor, mivel a helyette kiépült gyakorlat nem adott biztosítékot az újabb szubjektivizmussal, a hibás vezetői döntésekkel szemben, s az egyebek mellett ebből Is következően jelentkező ismert nehézségeink miatt, a társadalom igényli a maradványaiban és következmenyeiben ma is tetten érhető sztálinista modell teljes felszámolását. Sok értékes, új vezető is feltűnik a politikai közéletben, számos öntevékeny közösség jön létre, sok hasznos gondolat fogalmazódik meg, tanácsként is a vezetes számára, a helyi kérdések megoldására.

Mi ad okot a nyugtalanságra? Mindenekelőtt a nagy hajlam a megújulás, a felfrissülés parttalansága iránt. Divat lett mindent tagadni, akar van indoka, akár nincs. Nyugtalanságra ad okot a módszerek radikalizálódasa. A sztrájkokkal való fenyegetőzés, a mértéktelen követelőzés, az eleve teljesíthetetlen igények tömeges megfogalmazása. Nyugtalanságra ad okot az egyoldalú, csak az elosztással foglalkozó szemlélet, az a magatartás, amely lebecsüli a termelést, az értékteremtő munkát.

Úgy tapasztalom, hogy a város nyugtalanabb, mint a falu, ami azt jelzi, hogy inkább a városokban halmozódtak fel azok a feszültségek, amelyek mindenekelőtt a fiatalok és az értelmiség köreiben érhetők tetten. Figyelmeztető továbbá,, hogy megnőtt az ellensé-, ges, kis létszámú, de hangos, a polgári restaurációs, ellenforradalmi erők agresszivitása is. Taktikájuk átlátszó, ismert, de nem veszélytelen, mert köny- nyen megtévesztheti a politikai kérdésekkel aktívan nem foglalkozó embereket. A demokrácia, a reform hangos követelése mögé rejtik szándékukat a vezetés lejáratására, a folyamatok olyan típusú felgyorsítására, amely egy ponton már kezelhetetlenné válik.

Úgy tűnik mostanában, hogy a legnagyobb tekintélyű államhatalmi szervezet, a Pariáment lejáratásával, s a választások előrehozatalának kierőszakolásával akarják a vezetést kényszerlépésre késztetni. Eltúlozzák a többpártrendszer jelentőségét, felnagyítják vélt előnyeit. Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat. Védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen azon a címen, hogy sokat fordítunk rájuk. Követelik a Munkásőrség megszüntetését azzal az indokkal, hogy nem törvényesen működő testület. Látszik tehát, hogy célirányos, végiggondolt koncepció alapján akarják széjjelzilálni a szocializmus intézményrendszerét.

A kérdésre tehát — amit feltettek — az a válaszom: a magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt és spekulálnak rá. Osztályharc ez a javából. Eredménye csak tőlünk függ; attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk- e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és — ne legyen illúzió — fehérterror uralkodik el. Nemzeti összefogás kell tehát, és nem politikai válság.

Jogos az a kérdés is, amit mindenütt hallok, amikor különböző közösségekkel találkozom: hogyan jutottunk politikailag is ilyen nehéz helyzetbe? Egyetemes-e, tövényszerű-e a szocializmus válsága időről időre? Erre akkor tudok válaszolni, ha röviden visszatekintünk azokra a tapasztalatokra, amelyeket akkor szereztünk, amikor 1956 után konszolidáltuk a magyarországi politikai folyamatokat. A magyar politika akkor nyütan és határozottan szembefordult egyrészt a sztálinizmussal, másrészt az ellenforradalommal. Élére állt a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán megfogalmazott elvek magyarországi megvalósításának. Tapasztalat az is, hogy kis létszámú, de politikailag erős, harcra kész pártot szervezett, és elhatárolta magát mindenfajta ideológiai dogma- tizmustól. Helyreállította a törvényességet, korszerű gazdaságpolitikát dolgozott ki, olyan agrárpolitikát, amely a háztáji gazdaságokkal kombinált, piacra orientált, önigazgató szövetkezeti mozgalmat szült. Érezhetően emelkedett az életszínvonal, reformmozgalom indult, s kihasználta az akkor kibontakozó kedvező nemzetközi folyamatot, az enyhülés első lehetőségét. Élkezdett egy hosszú utat, melynek célja az állampolgári szabadságjogok kiszélesítése volt. Mindez megerősítette a nemzet öntudatát — olykor eltúlzott nemzeti

büszkeséghez is vezetett, hiszen divat reformtörekvésekben. Ezzel együtt is volt akkor önmagunkról állítani, hogy erősítette azt a kohéziót, mely össze- mintaország vagyunk és élenjárunk a fogta az országot.

; f A bizalmi válság okai

A nyolcvanas évek második felére kialakult bizalmi válságnak is több oka van, éppúgy, mint a közmegegyezés korábbi kialakulásának. Gyorsan romlott a gazdasági helyzet, s ez egy borús jövő képét, a kilátástalanságot vetítette elénk. Kiderült, hogy gazdasági gondjaink alapvető oka a kialakult termelési struktúra és a műszaki színvonal, amely nem felel meg a nemzetközi versenynek, a világpiac követelményeinek. Hiaba nyitunk a világ felé, termékeink nem versenyképesek, gyenge, közepes minőségűek, többségük csak magas költséggel állítható elő, s ezen rövid távon nem lehet változtatni.

A bizalmi válság okai között szerepel, hogy kialakult egy nagyléptékű infláció, mely erősen kikezdte a bizalmat, mert — a munkanélküliség indokolatlan túlhangsúlyozásával együtt S- visszahozta életünkbe a már regen elfelejtett létbizonytalanságot. Társadalomirányítási rendszerünk bonyolultsága pedig elmosta a személyes felelősséget, és nehéz tetten érni, hogy ki vagy kik követték el a hibákat. A politikai intézményrendszer reformja ezért lélektanilag is a közmegegyezés helyre- állításának feltételévé vált.

Nehezíti a helyzetünket, hogy a bizalmi válság — valljuk be — először a pártban alakult ki. Miért? A párttagság úgy érezte, s ma is úgy érzi, hogy osztoznia kell a felelősségben, miközben nem volt tényleges beleszólása a folyamatok alakulásába, nem volt valóságos befolyása a kialakult helyzetre. Ide kapcsolható még a demokrácia és a nyilvánosság viszonylagosan - alacsony színvonala.

Felvetődik tehát a kérdés: a szocializmus maga került-e válságba vagy sem? Nekem határozottan az a véleményem, hogy nem. Nem a szocializmus van válságban, hanem egy gyakorlat, amelyet meghaladott az élet. Egy olyan gyakorlat, amely egy periódusban történelmi léptékkel mérve is maradandót alkotott, de nem volt képes megújulni a fejlődő, a változó világ új követelményeihez. Nem az eszmerendszer jutott tehát csődtje, hanem az, ahogyan az eszmét valósággá alakítjuk. Az eszme- rendszer nem tehet arról, ha álapelveit korszerűtlenül alkalmazzák.

Mi a célunk, mit kell tennünk? — ez a legfontosabb kérdés, amit meg kell válaszolnunk. Határozottan kijelentjük, hogy folytatjuk a szocializmus építését, és erre hívjuk az egész magyar népet. Célunk változatlan: felépíteni a kizsákmányolástól mentes, osztály nélküli társadalmat, amely tagjainak biztonságot, végzett munkájuk alapján jólétet nyújt, lehetővé teszi az egyéni és kollektív alkotóerők szabad kibontakozását. Céljaink megvalósítását hátráltathatja a termelőerők és a termelési viszonyok elmaradottsága vagy nem kellő fejlettsége, valamint az, ha a nemzetközi és világgazdasági folyamatok számunkra kedvezőtlenül alakulnának. De céljaink feladására ez sem kényszeríthet bennünket. Szocializmust akarunk, de az eddiginél demokratikusabb módofi, olyat, amelyet alapvetően az jellemez, hogy az eddigi hagyományos, túlközpontosított politikai gyakorlatot felváltja egy új típusú, plurális szerveződésre épülő, alulról építkeződdé felülről is támogatott, harmonikus egységben működő politikai rendszer. Ez a politikai rendszer felel meg az új helyzetnek, az új követelményeknek, és — hangsúlyozni szeretném — az új közmegegyezésnek is.

E politikának milyen elemeit kell korszerűsítenünk és szem előtt tartanunk? Mindenekelőtt, a személyiség szabadságának és alkotóképessége kir bontakoztatásának biztosítása érdekében arra törekszünk, hogy a társadalom minden munkaképes tagja lehetőleg azonos elv alapján vehessen részt a társadalmi munkamegosztásban, és 'eszerint részesüljön a jövedelmekből. Ez nem más, mint az elosztás szocialista elve, tehát a teljesítményelv megvalósítása.

A reform nem jelenti az alapok % gyökeres átalakítását

A kibontakozó reformfolyamatok sodrában is arra törekszünk, hogy biztosítsuk a széles értelemben vett termelési eszközök, a fejlesztési források társadalmi tulajdonának elsődlegességét és meghatározó szerepét. Tisztában vagyunk vele, hogy az állami tulajdon a társadalmasításnak csupán egyik lehetséges, és önmagában elégtelen formája. s Az állami tulajdon társadalmi jellege nem attól függ elsősorban, hogy annak minősítjük-e, hanem attól, hogy hogyan szolgálja a társadalom érdekeit, törekvéseit. Régen vallom, hogy egy rossz hatékonysággal, pazarló módon, veszteséggel működő állami vállalat társadalmi jellege és hasznossága eleve megkérdőjelezhető. A hatékonyság alacsony vagy magas foka azonban általában nem a tulajdonforma következménye. Lényegesen javítanunk kell ezért az állami szektor hatékonyságát, piaci rugalmasságát, társadalmi hasznosságát új szervezési formákkal, nagyobb mozgékonysággal, új, korszerűbb érdekeltségi ösztönzörendszerek bevezetésével.

Itt szeretnék szólni a mezőgazdaság kollektivizálásáról, mert újabban hallani az „új földosztás” igényéről is.

A szövetkezetesítés, a mezőgazdaság kollektivizálása nemcsak a tulajdon társadalmasítása szempontjából volt történelmi jelentőségű lépés Magyarországon, hanem az egész magyar falu modernizálásának az útját is jelentette. Hazánkban ez az út nagyjában és egészében sikerekhez vezetett, a magyar mezőgazdaság felzárkózott az európai élvonalhoz, és képessé vált a hazai ellátás zavartalan biztosítására. Természetesen reformokra, továbblépésre itt is szükség van, de nem az alapok gyökeres átalakítása a feladat. Egy újabb földreform, a szövetkezeti rendszer felszámolása, valamiféle farmrendszer kialakítása elfogadhatatlan számunkra, mert nemcsak elért eredményeinket tenné tönkre, hanem az egész országra nézve is végzetes következményekkel járhatna.

A főtitkár ezután röviden szólt a magántulajdon szerepéről. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államokban járva egy újsáíró kérdésére azt mondta: a magántulajdon 25—30 százalékos részesedését tudja elképzelni. De, sajnos,, nem fenyeget az a veszély, hogy ezt az arányt el tudnánk érni.

A magántulajdon kiiktatása pazarló, költekező életmódhoz segítette azt a réteget, amely már hozzájutott olyan eszközökhöz, amelyeket visszacsatolhattunk volna a termelésbe, s olyan terheket kellett az államnak felvállalni, amelyek következményei milliárdokban mérhetők. Nem attól kell félteni a szocializmust — mondotta —, hogy a magántulajdon aránya esetleg eléri az egyharmadot — ami csak nagyon hosszú távon biztositható hanem attól, hogy a társadalmi tulajdonban lévő termelőeszközöket nem tudjuk elég hatékonyan működtetni és kihasználni.

Ilyen érték, amely a szocializmus megvalósításához megőrzendő és fejlesztendő, az oktatás, a képzés és a művelődés monopóliumának megtörésére tett korábbi lépéseink következetes folytatása. Ezt nem megtagadni, hanem a mai viszonyoknak megfelelően folytatni kell. Kultúrpolitikánk 1956 után nagy lépést tett ezen az úton, de új követelményeket fogalmazott meg az élet, és tovább kell haladnunk a demokratizálódásban — a középiskolás és egyetemi fiatalok ebbéli követelésében nagyon sok'igazság van —, s szerény lehetőségeinken belül is egyre többet kell fordítani az oktatás, a képzés, a művelődés anyagi bázisának fejlesztésére.

Személyes tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy ma nem az az előttünk álló legnagyobb akadály a világpiacon, hogy nem fogadják áruinkat, vagy hátrányos megkülönböztetést szenvednének, hanem az, hogy nincs elég új, igényes, korszerű, versenyképes termék. Nem tartható sokáig, hogy az évente termelésbe állított, új termékek aránya nem éri el a 4 százalékot, a felújított termékeké pedig a ,3 százalékot. Ennek pedig nemcsak az ösztönzők az okai, hanem elsősorban és alapvetően a szellemi munka alacsony hatékonysága. Sokat hallani manapság, hogy az emberek rengeteget dolgoznak, belefáradnak, tönkremennek. Nem rengeteget kell dolgozni! Értékesebb termékeket kell előállítani! A világban végbemenő modernizáció mai színvonalán nem lehet elavult termékekkel — akármilyen nehéz munkával is készültek — olyan bevételre szert tenni, amelyre a magyar gazdaságnak szüksége van.

Szeretnék arra is kitérni, hogy megjelent egy új veszély a közéletünkben: az esélyegyenlőség helyett az egyenlőtlenségnek a konzerválódása. Ennek az alapvető oka valószínűleg a jövedelemdifferenciálódásban, egy vagyonos réteg kialakulásában keresendő. " Az egyenlőtlenség már az induláskor, az iskolában, majd a pályakezdésnél tapasztalható. Márpedig nem mondhatunk le a nemzet szellemi tőkéjének bővítéséről és gyarapításáról, nem konzerválhatjuk az esélyegyenlőtlenséget.

(Folytatás a 2. oldalon.)

i Biztató és

a belpolitikai életben : A