Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

1988. május 14. • PETŐFI NÉPE • 3 „Más szerepet kérünk és akarunk magunknak” A Petőfi Népe kérdéseire válaszol Molnár Mihály, a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottságának első titkára Akié az ifjúság, azé a jövő — de vajon milyen az ifjúság és milyen a jövő? A kérdésre természetesen ma­ga az ifjúsági szövetség is keresi a választ: sokak szerint a KISZ soha nem volt annyira reformpárti, mint az elmúlt egy-két évben. Már csak ez is indokolja, hogy kérdéseinkkel a szervezet egyik vezetőjéhez, a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizott­ságának első titkárához, Molnár Mihályhoz forduljunk. — Az utóbbi időben alaposan megcsappant a KISZ-tagok száma. Hogyan értékelik: kik és miért lép­tek ki? — Az 1986-ban tartott XI. KISZ-kongresszus óta az ország­ban 900 ezerről 720 ezerre, Bács- Kiskunban 35 ezerről 25 700-ra csökkent tagjaink száma, ez való­ban jelentős. Nem hinném azon­ban, hogy ennek különös jelentő­séget kellene tulajdonítani, hiszen éppen a kongresszusi határozat irányozta elő markánsabb politi­kai jelleg érvényesítését, amiből eleve következik, hogy nem feltét­lenül kell tömörítenünk minden fiatalt. A korábbi időszakban a középiskolákban szinte automati­kusan mindenki KISZ-tag volt, mára a szervezettség 40-50 száza­lék közötti. — Tehát ezt így is akarták? — Mindenesetre senkit sem kö­tünk magunkhoz, ha ki akar lépni vagy netán be sem akar lépni. Hadd emlékeztessek arra a kong­resszusi dokumentumra, amely hangsúlyozta: az ifjúsági szövetség a mai formájában alkalmatlan po­litikai feladatainak ellátására. So­kan nem tudnak azonosulni céljai­val, nem értik szándékait, és so­kaknak nem is volt idejük, hogy döntsenek a belépésről: beiratkoz­tak szakközépiskolába, szakmun­kásképzőbe vagy gimnáziumba és rögtön KISZ-tagok is lettek, már- már kötelezően. Ennek véget ve­tettünk. Amit most mondunk, az más, mint amit eddig hirdettünk. Ne jöjjön mindenki a KISZ-be — ezt mondjuk. Először ismerkedje­nek meg célkitűzéseinkkel, higgye­nek abban, amit el akarunk érni, és a legjobbak, a legaktívabbak, a legelkötelezettebbek legyenek tag­jaink. Hozzá kell tennem, hogy központi határozat a követelmé­nyeknek csak az emelésére szüle­tett, egységesítésére nem: a KISZ utóbbi években bevezetett szerve­zeti reformja éppen arra irányult, hogy a legtöbb kérdést ott döntsék el, ahol fölvetődik; általában az adott középiskola KlSZ-bizqttsá- ga foglalt állást a felvételek szigorí­tása mellett. Itt megjegyzem, hogy azok sem maradtak magukra, akik nem tartoznak hozzánk, éppen a mi javaslatunkra alakultak meg azok az öntevékeny diákközössé­gek, amelyekben ki-ki tanórán kí­vül is megtalálhatja a helyét. — A KISZ két jelentős tömegbá­zisa közül a diákság csak az egyik. A dolgozó fiatalok körében ugyan­olyan népszerű a szervezet, mint volt? — Ezt nem állíthatom. Az or­szág általános helyzetében nyil­vánvalóan a fiatalok érzékelik a legjobban a nehézségeket, és ezért — sok esetben jogosan — a KISZ-t is felelősnek tartják. Az érdekvédelem, a lakáshoz jutás, a pályakezdés manapság minden ko­rábbinál nehezebb dolgaiban elég lassan tudtunk előre haladni. Volt azonban a KISZ-től való eltávolo­dásnak érzelmi oka is: a XI. kong­resszuson a belépés felső korhatá­rának a 26. évet szabtuk meg, és ezt sokan „üzenetnek” értelmez­ték: az idősebbekre nincs szükség. — Miért, nem éppen ezt akarták mondani? — Az üzenetet nem a KISZ- tagoknak, hanem a politikának cí­meztük. Itt vannak nagy számban felkészült, gyakorlott, tapasztalt aktivistáink, akikre — szerintünk — már nem az ifjúsági szövetség­ben van szükség. Ők már választó és választható, felnőtt, legtöbb esetben családos állampolgárok: kerüljenek tehát úgymond „fel­nőtt” szervezetekbe, figyeljen föl rájuk a párt, a tanács, a szakszer­vezet, a népfront. Mi megadtuk nekik az alapot, de már lépjenek tovább — ez volt a cél és ez ma is. — Ez erősen reformpárti véle­mény, mint ahogy a kongresszus óta a KISZ is a reformok híve. Illetve: mintha inkább a központi bizottsá­ga lenne az, ám hatása az alapszer­vezetekhez még nem ért el. — Azért egyre jobban elér odá­ig: mindaz, amit az utóbbi két esz­tendőben a KISZ tett, azt bizonyít­ja, hogy képes befolyásolni a jövőt, márpedig sokan éppen ezt hiányol­ták eddig. — Akcióik valóban megmozgat­ták az egész társadalmat, beleértve azt is, hogy sokan úgy tették föl a kérdést: miért a KISZ rendez vitát arról, hogy milyen szocializmust építsünk, miért az ifjúsági szövetség alakít ki saját lakáskoncepciót? Tényleg: miért is? —*• Miért ne? Kire tartozik a jö­vő, ha nem a ma fiataljaira? Ki alakítson ki lakáskoncepciót, ha nem az, aki ma albérletben kényte­len lakni? A KISZ-nek éppen arra kell koncentrálnia erőit, hogy be­folyásolni tudja az állami és politi­kai szervek döntéseit. Hiába a fia­talok gondja a lakáskérdés, ezt az ifjúsági szövetség önmagában nem tudja megoldani, még ha példaér­tékű kezdeményezéseink voltak és vannak is. De már az a tény, hogy foglalkozunk ezzel a témával — túl azon, hogy alapos, sokrétű, tudo­mányos igényű helyzetelemzés pá­rosul átfogó programtervvel — emeli szövetségünk tekintélyét. Annyi bizonyos, hogy a kormány­nyal rögtön az elején ellentétbe ke­rültünk: szerintünk rövid távú la- kásreformra van szükség, azoknak a teherviselésével együtt, akiknek már megvan az otthonuk — ezzel, hadd szúrjam közbe, még tagjaink közül se ért mindenki egyet —, a kormány szerint rövid távon nem képzelhető el megoldás, csak kö­rülbelül az ezredfordulóig. — Nemsokára összegezik a „Mi­lyen szocializmust építsünk?” vita tapasztalatait, mondana ezek közül néhányat? — A legelső, hogy szükség volt az eszmecserére, ugyanis nagyfokú ideológiai elbizonytalanodás mu­tatkozott a fiatalok körében is.. Ez döntően abból származik, hogy a bennünk élő szocializmuskép in­kább a vágyak és az igények keve­réke, mintsem a megküzdött való­ságban gyökerező jövő. Minden iskolában, minden szinten töretlen fejlődésről, állandóan növekvő életszínvonalról tanultunk és ezzel együtt a kapitalizmus rothadásáról — közben a valóság ennél a sema­tikus képnél sokkal-sokkal össze­tettebb. Hogy részleteiben milyen, arról ad képet a vita, ha véget ér. A tapasztalatokat, az ötleteket, a javaslatokat a párt és a kormány legfelső vezetésének továbbítjuk. — A KISZ tehát egyre aktívab­ban akarja alakítani a politikát. Ez az új sratégiájuk? — Igazából régen is ez volt, leg­alábbis az igény megmutatkozott iránta, de sem a feltételek, sem a kialakult gyakorlat nem kedvezett. A KISZ a végrehajtó szerepet kap­ta. Alapvetően csupán azt várták el tőlünk, hogy végrehajtsuk az if­júságpolitikát — noha maga az if­júságpolitika a KISZ-szel soha nem volt, nem is lehetett azonos. A jövőben tehát más szerepet ké­rünk és akarunk magunknak. — Pontosan milyen szerepre gon­dol? — Ott akarjuk képviselni a fia­talokat, az ifjúság érdekeit, ahol a vele — a velünk — kapcsolatos döntések születnek. A párt legfel­sőbb vezetésében, a kormányban. Mindenütt. Egyrészt tehát továb­bítanunk kell javaslatainkat, állás- foglalásainkat, másrészt elenged­hetetlenül szükség van arra is, hogy képviselőink — a fiatalok képviselői — bejussanak, bejut­hassanak a döntést hozó testüle­tekbe. Mert most nincsenek ott, aminek következtében rólunk szü­letnek ugyan döntések, de nélkü­lünk. Szeretnénk tehát hangunkat hallatni a parlamenttől a helyi ta­nácsokig. Tisztán statisztikai szempontok alapján vizsgálódva is szembeötlő, hogy a fiatalok — szá­muknak, súlyuknak megfelelő — aránya egyetlen vezető testületben, semmilyen népképviseleti szervben nem biztosított. Ez annál is inkább érthetetlen, mert hiszen a bérből- fizetésből élők kereken 40 százalé­ka 35 éven aluli, ám az úgynevezett húzóágazatokban még ennél is több: meghaladja az 50 százalékot. Nem kérünk tehát jogtalant, csak azt, hogy arányunknak és súlyunk­nak megfelelően vehessünk részt a politika alakításában. — Bács-Kiskun megye egyik képviselőjeként Molnár Mihály is az országos pártértekezlet küldötte. Fölszólal? — Nagyon szeretnék, nagyon készülök rá. — Sokat vár tehát a konferenciá­tól. — Mint mindenki, akit képvise­lek a tanácskozáson, persze hogy sokat. Nem stabilizációs és kibon­takozási programot várunk, abból már van egy, hanem azt, hogy en­nek a programnak a vezénylésére a párt tegye önmagát alkalmassá. Ez csak akkor sikerülhet, ha helye­sen értelmezi és átértékeli a de­mokratikus centralizmust, bizto­sítja a párton belüli alkotó viták lehetőségét, szervezeti kereteit, ha korszerűsíti választási rendszerét — a közvetlen választásra és a de­legálásra gondolok, ezek a KISZ- ben is nagyon jól beváltak. A jövő­ben a párt vezetésével a társada­lomban kell eldönteni a vitás kér­déseket, a közmegegyezésnek alul­ról kell építkeznie. Csökkenteni szükséges az apparátus döntésho­zó szerepét. Nem utolsósorban: meg kell találni a programhoz sze­mélyükben — eddigi életutukkal is — kötődő vezetőket. Az ifjúsági szövetség fontosnak tartja a plura­lizmus korszerű értelmezését és an­nak tisztázását, hogy a párt milyen viszonyt kíván kialakítani a tö­megszervezetekkel. Szerintünk nagymértékben változtatásra szo­rul a kapcsolat. A párt a KISZ-t — nyilván azért, mert saját ifjúsági szervezete — közvetlenül irányítja, vezetőiben, programjában előzete­sen állást foglal, határozatai ránk nézve kötelezőek. Bár ez a rend­szer az utóbbi időben rugalmasab­bá vált, mégis nagyon sok paterna­lista, „atyáskodó” elem maradt meg. Ez mind a két szervezetnek káros, azt várjuk tehát, hogy a di­rekt irányítás helyett sokkal in­kább elvi, politikai alapokon nyugvó irányítás valósuljon meg a KISZ-ben dolgozó párttagokon keresztül, mely partneri viszonyt feltételez. — Másmilyent, mint a mostani? — Nem alapvetően mást. A párt és a KISZ között a stratégiai kér­désekben természetszerűleg szoros az érdekközösség. De napi, takti­kai ügyekben föl kell vállalnunk a vitát, a nézetkülönbséget — már csak azért is, mert ezek nyilvánva­ló érdekkülönbségre épülnek. Ez, meggyőződésem szerint messze nem az elszakadás irányába hatna, hanem ellenkezőleg: a konstruktí­vabb, eredményesebb, felelősség­teljesebb együttműködés felé. Ballai József SZOMBATI LEVÉL Atyai pofon A szomszéd öreg, nagy gonddal kar­ban tartott Zsigulija min­dig ott áll az egyforma háztömbök­kel körülvett kicsiny parkolóban. Amikor jönnek a melegebb hóna­pok, s kizöldül e játszótérül is szol­gáló terület, különösen nagy a gyer- mekzsivajgás odalenn. Az egyik szombat délutánon elgondolkodta­tó jelenet tanúja voltam. A szom­széd lement sokadikemeleti lakásá­ból öreg kocsijához, s amit látott, nagy dühöt gerjesztett egyébként is gyakran háborgó lelkében: egy sá­ros kéz csúnyán összemaszatolta féltett autója oldalát. Odahívta a barátaival focizó kisfiát és lekevert neki egy jókora fülest. — Miért piszkoltad össze a ko­csit? — ordított gyermekére. — Nem én voltam, apa . .. A Zsolti volt, láttam ... — fakadt sírva a kislegény. — Nem érdemel­tem meg ezt a pofont! — Nem baj! A jövődre nézve leg­jobb, ha hozzászoksz az igazságta­lanságokhoz is... Meghökkentő, de nem minden reális alap nélküli kijelentés ez, ha jobban belegondolunk. A magya­rázat talán valahol ott kezdődik, hogy a romló gazdasági viszonyok között az eddigieknél is több időt áldozunk ma, 1988-ban arra, hogy elfogadható életszínvonalat teremt­sünk családunknak. Ami végül is csapda, hiszen még többet kell dol­goznunk, s még kevesebb idő jut arra, akiért vállaljuk a pluszmun­kát. Azaz: a családra. Mindezt megsínylik gyermekeink. Megkap­ják ugyan a legújabb játékokat, a legfinomabb csemegéket, a dühítő­en megdrágult cipőt, divatos nadrá­got, csak a személyiséget építő együttlétekre, a családi nevelésre, a közös játékra jut egyre kevesebb idő. S mindennek tudatában, köz­ben ott motoszkál az anyukák, apukák fejében — ha nem is min­denki akar, illetve mer felelni a kér­désre, saját gyermekkorára emlé­kezve: — hogyan neveljük fiainkat, lányainkat? Mert ahhoz, hogy vá­laszt tudjunk adni, azt is tudnunk kellene, hogyan, hová fejlődik ez a világ? És ezzel együtt számos „rész­letkérdés” is homályos: mikor áll talpra a gazdaságunk? Milyen tár­sadalmi átalakulások árán valósít­ható meg a stabilizáció? Az elanya­giasodás, a pénzcentrikus szemlélet továbbra is szédítő mértékben ter­jed? Ha igen, mennyire devalválód­nak az erkölcsi értékek? A valóban színvonalas produktumok mikor élveznek nagyobb megbecsülést az ügyeskedésekkel, a konjunktúrát kihasználó szemérmetlen manipu­lációkkal szemben? Csökken vagy nő a korrupciónak felkínált esély? Hiszen napjaink egyre inkább kezd a dzsentrikorhoz hasonlítani! Azaz: hatalma nagy, a pénze — más, többnyire ügyeskedésekkel hízó ré­tegekhez viszonyítva — kevés a ve­zető pozícióban lévő értelmiségnek is, s ez a megvesztegetés melegágya volt, mióta világ a világ! Ilyen te­kintetben, milyen tendenciák érvé­nyesülnek majd tíz-húsz esztendő múlva? Vagyis: rámenősnek, dörzsölt- nek, csibésznek neveljük gyermeke­inket? Olyannak, aki mire felnő, nem lepődik meg, ha igazságtalan­ságokkal, visszaélésekkel, erősza­kossággal találja szembe magát? Vagy mégis inkább őszintének, szó­kimondónak, szerénynek, igazsá­gosnak neveljük? Mikor vagyunk jobb szülők, ha tudatosítjuk ben­nük, hogy igenis létezik megalázta­tás, visszaélés, kegyetlenség, hazug­ság, vagy ha ezektől függetlenül ar­ra törekszünk, hogy szeretett utó­daink legalább ebben különbek le­gyenek, mint a többi? Netalán még­is jobb, ha az igazságtalanul csatta­nó pofonokhoz még gyerekként hozzászokik? Megannyi kérdőjel! S miközben megpróbálunk válaszok után ku­tatva találgatni, valljuk be őszintén, nem is volt olyan haszontalan az a pofon, ami a szomszédom kisfia ar­cán csattant. De miközben erre gondolok, nem hagy nyugodni az egyik barátom keserű megjegyzése, amit a minap hallottam tőle, furcsa grimaszok kíséretében, míg mere­ven a sörös poharára bámult: „Csak azt tudnám, mit mond majd a fiam, ha felnő. Valószínűleg azt, hogy seggfej voltál apa, mert nem volt erőd változtatni semmit ezen a világon . . .” Persze egy jól nevelt fiú ilyet nem mond édesapjának. Különösen, ha korán megtanulja, hogy a tanme­séktől lényegesen különbözik a va­lóság. Akár atyai pofonok árán is. Pedig az apa, a saját szüleitől még éppen ellenkező dolgok miatt kapta a nyakleveseket. Ahogy e sorok író­ja is. Emlékszem, milyen büszke mosoly uralta anyám arcát, amikor diplomás lett a fia. S még ma sem akarom szétrombolni az illúziót, megkérdezve: „Anya, mit ér a dip­loma?” Hiszen mindenki tudja, hogy egyre többen félredobják, va­lami jól jövedelmező vállalkozásba kezdve, az ügyeskedés, a törvény megkerülése terén kamatoztatva ál­lami pénzen szerzett tudásukat. Azt viszont már kevesen gondolják vé­gig, hogy amíg hivatásának feladá­sáig, illúziói eltaposásáig jut valaki, milyen háborút kell vívnia önmagá­val. Önmagával, aki-szülei akaratá­nak, családja jóindulatának fejet hajtva, becsületes életre, őszinteség­re neveltetett. Vagy maradjon hű önmagához, s inkább a hatalmas­kodó, hatalmukkal visszaélő, a korrupt, a gátlástalanul karrierista emberek mind nagyobb tömegével vívja meg háborúját? Nem lesz ez szélmalomharc, mire felnő? Hiszen sok esetben már ma is annak tű­nik ... — Sorakoznak a kérdőjelek rendületlenül, a jövő kétségeit, bi­zonytalanságait tartva a magasba. Mint mindenki, én is szeretnék büszke lenni a fiamra. De a bizony­talanságok, a kiszámíthatatlan hol­napok bizonytalanná, kiszámítha­tatlanná tesznek mindinkább. S ha holnap észreveszem, hogy sáros kéz csúfította el a kocsim oldalát.. . — Egyre valószínűbb, hogy a refle­xeim döntik el, csattan-e a pofon, vagy sem. A reflexeinket viszont lé­nyegesen befolyásolják mindennap­jaink; az hogy hol, hogyan élünk, milyen összeütközésekkel vagyunk kénytelenek szembenézni, mi min­dennel kell megalkudnunk és így tovább. Sok minden bizonytalan. Egy valami azonban bizonyos: az okos, meggyőződésükhöz hű, az igazsághoz, a becsülethez makacsul ragaszkodó emberek vitték előre a világot mindig. Akiket ma is büsz­kén emlegetünk. S nem tudom, ki hogy van vele; szerintem már maga a lehetőség megér egy kocsimo­sást . . . 1U. K í&i Új funkcióban a Gerébi-kúria Lajosmizsétől öt kilométerre (Kecs­keméttől harminc, Budapesttől hetven kilométerre) az E5-ös útról leágazó aszfaltút mellett egy tízhektárnyi ős­park közepén áll a megújult Gerébi- kúria. Az 1800-as években emelt nemesi kúria a Gerébiek nyári rezidenciája volt, akik a birtokot 1785 óta mond­hatták magukénak. A nemesi rangot 1838-ban nyerték el, mint a királyi csa­lád uradalmi bérlői. Klasszicista épü­let, oszlopos verandák, fedett szín a hajdani nemesi életforma felidézői. A nyári kastély utolsó gazdája, Öttö- mösi Gerébi Gyula középnemes, a la- josmizsei takarékpénztár első igazgató­ja a második világháború viharaiban hagyta el az országot. Özvegye ma Ar­gentínában él. A magára hagyott kastély a háború után a hazai kastélyok, kúriák szomo­rú sorsában osztozott. A funkciójától idegen használat meglehetősen lepusz­tította az épület állagát. Előbb részben lakásnak, majd raktárnak használták, és húsz évig lakatlanul, használaton kívül állt. Mígnem a helyi termelőszö­vetkezet a Hungarhotels közreműkö­désével 1986-ban idegenforgalmi célra alkalmassá tette, és kastélyszállóvá ala­kította a kúriát. Szerencsésen megőrizték az épület eredeti külsejét, a műemléki jelleget, míg belül teljesen komfortossá tették a szobákat. A kúriában most tizenegy kétágyas, fürdőszobás szoba, és egy negyvenszemélyes étterem várja a ven­dégeket. A parkban elhelyeztek negy­ven kétágyas zuhanyozófülkés faházat is. Szerencsésen sikerült megmenteni a hajdani, tudatosan telepített őspark növényzetét. Vagy száz évvel ezelőtt az egyik Gerébi lány, Katalin tervezte, te­lepitette hársfákkal, kocsányos tölgy­gyei, akáccal, orgonával és számos fá­val, bokorral angolparkká a kúriát övező kertet. Telepítése olyannyira tu­datos volt, hogy tavasszal egy hónapon keresztül minden héten más-más illat árasztja el a parkot. E kertbe számos vendégváró prog­rammal, lovasbemutatóval, lovaglás­sal, sétakocsikázással, folklórműsor­ral, gulyáspartikkal, tanyalátogatással, vadászprogramokkal csalogatják az idegent. És természetesen tájjelegű éte­lekkel, nyársonsültekkel, borkóstolók­kal is. Ezek a rendezvények elsősorban a külföldiek számára vonzók. Az oszt­rákok és a nyugatnémetek máris felfe­dezték a színvonalas és meglehetősen olcsó szállást és a háborítatlan termé­szeti környezet varázsát. Ám az őszi zenei hetek hangversenyeinek tervezé­sénél a hazai közönség érdeklődésére is számítanak. Semmiképpen nem vendégszerzés, nem reklámcsinálás a célunk, amikor e kellemes kis kastélyról szólunk. Ám minden hírverést megérdemel az a mű­emlékmentő igyekezet, amely nem vár állami támogatásra, hanem saját forrá­sokból vállalkozik a múlt tárgyi emlé­keinek megmentésére. S ha ebből még üzlet is lesz, ha ezzel színesedik az ide­genforgalmi paletta — az csak üdvöz­lendő. K. Gy.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom