Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-17 / 116. szám
T • Vasárnap országos vásár volt Kecskeméten. Sokan voltak kiváncsiak, mit lehet eladni, mit lehet venni. • ö kiskutyát szeretett volna. (P. Z.) V á s 0 a r • Volt, aki lovat árult. • Volt, akinek csak egy papagáj jutott. AMI JÁR, AZ JÁR, HA NEM ÍS TUDJA MINDEN BALESETES DOLGOZÓ Tízezer forint Dühösen panaszkodunk, ha egy üzletben néhány forinttal becsapódunk, ha egy tízessel, húszassal megrövidítenek bennünket. Többször is átvizsgáljuk fizetéskor a járandóságunkat tételesen fölsoroló adatokat; pontosan osztottak-e, szoroztak-e a bérelszámolók. Hivatalokkal szemben viszont olykor jogos járandóságunk érvényesítésétől is eltekintünk. Szótlanul eltűrjük kiszolgáltatottságunkat, gyakran magunk sem tudjuk, hogy mi, mennyi járna ezért, azért. Magam sem gondoltam, amíg egy összesítésben nem olvastam; hogy az 1987-ben Bács-Kiskunban balesetet szenvedett 736 dolgozóból csupán ötvennégyen kértek anyagi kártérítést. Az is figyelemre méltó, hogy a vállalatok ezeket a követeléseket különösebb vita nélkül teljesítették. A munkavédelmi szakértők tapasztalatai szerint többeket megilletett volna agyagi kártérítés, de a munkavállalók és a munkaadók szeretnének mielőbb túllenni az ilyen ügyekkel járó vizsgálatokon. Feltehetően kevesen ismerik pontosan a vonatkozó rendelkezéseket. (A Megyei Főügyészség egy korábbi vizsgálata szerint az ellenőrzött 43 vállalatnál négyszáz- negyvenkilencen kaptak az indokoltnál kisebb kártérítést. Intézkedésükre 263 ezer forintot fizettek ki utólagosan. Egy dolgozó több mint 10 000 forintot kapott.) Igaz, ami igaz: egy-egy üzemi baleset rontja a vállalatról kialakult összképet. Volt idő, amikor a vétlen dolgozókat is érintő anyagi következményekkel járt. (Lám, én is elszóltam magam, noha a dolgozónak akkor is jár a kártérítés, ha netán részben vagy egészben figyelmetlensége, fegyelmetlensége miatt következett be a baj.) A távlatosan gondolkodó vállalati vezetőségek mindent megtesznek bajbajutott dolgozóikért, a rendelkezéseknek megfelelően megtérítik veszteségeiket. Kiszámítják és kifizetik a baleseti táppénz és munkajogi átlagkereset közti különbözeiét. (A számítási metódusból adódóan a baleseti táppénz az előző naptári év átlag- keresete, míg a munkajogi átlagkereset a táppénzes időszakban kiesett tényleges jövedelem.) Kívánatos volna e téren a szak- szervezeti érdekvédelem körültekintőbb érvényesítése. Sehol se várja meg a jogsegélyszolgálat, amíg fölkeresi a károsult. Saját kezdeményezésére működjön közre a körülmények föltárásában, a balesetet szenvedett jogainak ismertetésében, a minden indokolt követelésre kiterjedő kárigény elkészítésében. Többet tehetnének a járandóságok kifizettetéséért az üzemi szakszervezeti alapszervek és munkavédelmi ellenőrök is. Örvendetes, hogy nem növekszik a foglalkozási balesetek száma. A vasiparban, a helyi iparban ritkábban kellett mentőért, orvosért telefonálni 1987-ben, mint az előző esztendőben. Tavaly egyetlen dolgozó sem vesztette el kezét vagy lábát üzemi baleset következtében Bács-Kiskunban. Mindez részben a tudatosabb megelőzésnek is köszönhető. Ne áltassuk magunkat azonban: a leggondosabb, legkörültekintőbb óvóintézkedések, szabályok ellenére bekövetkezhet a baj. Joggal várja ilyenkor a sérült, a rokkant, az átmenetileg keresőképtelen, hogy az utolsó fillérig utalványozzák járandóságát. Vajon felelősségre vontak-e valakit egy-egy dolgozó megkárosításáért? Mert — köznapi beszédfordulattal — a tízezer forint nem két fillér. H. N. 1988. május 17. • PETŐFI NÉPE • 3 Segítőszándékunk szaknalángjai Az önkéntes társadalmi segítőkészség szép példái születnek napjainkban. A hazánkba érkező és nálunk ideiglenesen letelepülni szándékozó magyarok megsegítésére nemcsak a hivatalos szervek tettek lépéseket, megmozdult a társadalom is. Magánszemélyek és közösségek, egyházi szervek, vállalatok és intézmények keresik fel az ide érkezettek ügyeivel foglalkozókat. Nem csupán munkahelyeket kínálnak számukra, ami egyébként a munkaerőgondokkal küzdő ajánlattevőknek is érdeke, hanem felajánlanak szállást vállalati és egyéni tulajdonú épületekben, bútort, ruhaneműt, pénzadományokat küldenek. Nemes buzgalom ez. A nehéz helyzetbe kerültek felkarolásának szándékán túl ott munkál benne a határon inneni és túli magyarság összetartozásának mély érzelmi indíttatása. Ez az érzelem segít megnyitni nemcsak a szíveket, de a jelképes és valóságos erszényeket is. Nem jogszabályban előírt, hanem íratlan erkölcsi kötelességét teljesíti a társadalom, az egyén és a közösség akkor, amikor ily módon cselekszik. Erkölcsi rang A példa, amely önmagában is megérdemli a méltatást, elgondolkodásra késztet társadalmi segítőkészségünk természetéről, indítékairól, létének és gyakori hiányának nem mindig nyilvánvaló okairól. Mert a példa nem egyedülálló. Amikor erőteljesebb az érzelmi megrázkódtatás — ha például árvíz vagy földrengés pusztít —, rendszerint megmozdul az emberek lelkiismerete, tömeges a segíteni akarás. De nemcsak ilyenkor. Akkor is, ha a televízió, a rádió hírt ad baleset vagy életveszélyes betegség miatt különleges gyógyszerre, vérre, külföldi kezelésre szoruló emberről, netán gyermekről. Ilyenkor kitárulnak a szívek, szüntelenül csengenek a telefonok, érkeznek a felajánlások és a felajánlkozások, buzog a segíteni akarás. Ennek láttán könnyen meghatódunk: milyen jók, milyen igaz emberek tudunk lenni! Emberek a szó valódi értelmében, ami nem csekély erkölcsi rangot jelent. De ha mélyebben belegondolunk, óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem működik máskor is ez az önkéntes készség, hogy segítségére legyünk azoknak, akik ilyen vagy amolyan okból rászorulnak? Olykor, amikor ez a rászorultság nem kap országos nyilvánosságot, hanem csak saját környezetükben kellene észrevenni? Például a közelünkben lakó magatehetetlen öregeket, az elértéktelenedett, aprócska nyugdíjból tengődőket. Vagy az állami gondozásból kikerülő fiatalokat, akik egy szál magukban, támasz nélkül állnak a világban. S lehetne tovább sorolni a példákat. Mert az az igazság, hogy az ilyen esetekben az említett szép buzgalomnak a töredékét sem tapasztalhatjuk magunk körül. Közösségi érzület Könnyű és divatos lenne arra hivatkozni, hogy évek és évtizedek során át leszoktattak bennünket az effajta öntevékenységről. Nem azért, mintha nem lenne ebben a hivatkozásban jókora adag igazság. Hiszen az ilyen segítő szándék sokáig megbélyegző felhanggal emlegetett „jótékonykodásnak” minősült, olyasféle megítélésben részesült, mint a hajdani méltóságok asz- szonyok „nyomorenyhítő akciói”. Ha valahol, akkor ezen a téren az állami paternalizmusban való gondolkodás érvényesült. Ha szükség van rá, majd ad segélyt a tanács, ott vannak a szociális otthonok, a gyermekvédő intézetek és más hasonló intézmények. Az ő dolguk, hogy megoldják ezeket a feladatokat. Az elesettek problémájáról pedig egyébként sem illett kendőzetlenül beszélni. Mindez igaz, és mégsem elegendő ahhoz, hogy megleljük a magyarázatát: miért kopott meg annyira az öntevékeny segítőkészség? Közrejátszanak ebben ugyanis az említettek mellett régebbre nyúló és újabb keletű okok is. A társadalom demokratikus szellemiségének, közösségi érzületeinek a távolabbi múltban gyökerező satnyasága csakúgy, mint a szervezési buzgó- ság, a közösségtől elválasztott egyéni gyarapodás mindenek fölé helyezése. S egyáltalán, közönyünkért nem háríthatjuk a felelősséget kizárólag a társadalomra, szembe kell néznünk önmagunkkal is. Vívmányok kockázata Az elvben mindenről gondosko- dó.állam zsebei kiürültek, de a felelősen gondolkodók ettől függetlenül is felismerték, hogy bizonyos teendőket meg kell osztani az-állam és társadalom között. Nemcsak azért, mert az állam nem képes eleget tenni mindannak, amit valamikor magára vállalt, hanem a társadalom demokratikus önnevelésének célja is. Mindez persze nem azt jelenti, hogy egyet lehetne érteni azokkal, akik akkor is fizetőképes keresletet ismernek, amikor szociálpolitikára van szükség, szociális vívmányok forognak kockán. Kétségtelen tehát, hogy a társadalomnak — az egyéneknek, a kisebb és nagyobb közösségeknek — mindebből jóval többet kell magukra vállalniuk. A saját elhatározáson alapuló öntevékeny demokratikus szerződés lehetőségei társadalmunkban a korábbiakhoz képest máris számottevően kiszélesedtek, és a jövőben még szélesebbre tárulnak. Ez, és csakis ez teremtheti meg az alapját, a feltételeit a társadalmi segítőkészség — a korai munkásmozgalom szép szavával az „önsegély” — kibontakozásának. Annak, hogy a rászorulók a szürke hétköznapokban is megkapják a kellő támogatást a körülöttük élőktől — tőlünk. S akik ebben a tevékenységben részt vesznek, nemcsak másokon segítenek, hanem önmagukon is. Mert demokratábbak, szocialistábbak, emberebbek lesznek általa. K. T. A NYÁRI SZAVATOSSÁGI IDŐ: EGY NAP Ha savanyú a tej Ss£ Kecskemét, Széchenyi téri ABC. A hűtőpult előtt fejkendős, szemüveges, idősebb asz- szony. Odanyúl a tejeszacskók közé, kivesz egy litereset, a kosarába dobja. Megszólítom: — Nem nézi meg a szavatossági idejét? — Rajta,van? Hol? Mutatom a számokat, s magyarázom, ha nem feketével van ráírva, akkor a zacskó préselt csíkján a nyomtatott számokat keresse. A vásárló megköszöni, de hozzáteszi: — Ha én ezeket látnám is! Én pedig végignézek jó néhány tasakot. Egyik-másik nem az aznapi dátumot mutatja. — Literszámra van lejárt szavatossági idejű tej a hűtőben ... — fordulok az egyik eladóhoz. — Az íp tejipar gondja... — mondja, s megtoldja: — Majd a főnök eldönti, hogy mit csinál vele. Én viszont határozok: tegnapit nem veszek. De végül is kinek a gondja a lejárt szavatossági idejű tej értékesítése? Mi történik, ha már savanyú, vagy otthon megy össze a lábasban? Ezekkel a kérdésekkel kerestem meg a Középmagyarországi Tejipari Vállalat kecskeméti üzeménél Vargáné Takács Ilona kereskedelmi vezetőt. — Naponta 140-150 ezer liter tejet vásárolunk fel. Ebből 60-70 ezer litert zacskókba, poharakba töltünk, de előtte megfelelő kezelést, minősítést végzünk. — És ha a savfok nem kedvező? — Az is előfordul, de akkor — szerződés keretében — takarmányként továbbértékesítjük a Városföldi Állami Gazdaságnak. — Mi történik, amikor a vásárló veszi észre, hogy savanyú a tej? — Az elég szomorú, ha otthon derül ki. De mindedképpen vissza kell vinni az üzletbe, ahol ki kell cseréljék. Ugyanis mi teljes árban visszavesszük az üzletektől a romlott tejet, vagy frissre cseréljük, ha azt igénylik. Mindig is hangsúlyozzuk partnereinknek, hogy • „A tej élet, erő, egészség!” — ha még nem járt le a szavatossági ideje. Ha mégis, akkor ecet módjára erjesztéssel bármi is lehet. Sajnos, bolti áru is, no gyárilag nem így címkézve, ahogyan azt fotóriporterünk tette. (Straszer András felvétele) az értékesítésnél vegyék figyelembe a lejárati időt, ami április l-jétől egy, télen pedig két nap. — Önöknél mennyire megszokott a reklamáció? — Tavaly — ha jól emlékszem —, mindössze háromszor fordult elő, hogy több üzlet bői jeleztek minőségi kifogást. Az idén pedig úgy két héttel ezelőtt nyolcezer liter savanyú tejet gyűjtöttünk be. Utólag már nehéz kideríteni a személyes felelősséget, és a konkrét okot, de valószínű, a megengedett határértéken lehetett a savfok, amit a hűtéssel nem sikerült lecsökkenteni—mondta a kereskedelmi vezető. A kecskeméti tejüzemnél az említett esetből bizonyára levonták a megfelelő tanulságot, hiszen a határérték hamar átbillenhet minőségi romlásba, amikorra a kiterjedt ellátási körzetükbe — Kiskunhalastól Tiszakécskéig — eljut az igényelt zacskós tej. Néhány üzlet azonban kannaszámra vásárol. A megyeszékhelyen levő Margaréta tejbárban naponta hat 25 literes edény tejet helyben fogyasztanak el a vevők. — Volt már, akinek nem ízlett?-— Ezt megelőzendő, jól bevált szokásunk, hogy minden kanna tejből próbaforralást végzünk — mondta Tóth Pálné boltvezető. Különösebb minőségi gondunk nem szokott lenni. Időnként előfordul viszont, ha több napos az ünnep. Akkor viszont a tejipar készségesen visszaveszi. Az elmondottakból kitűnik: a zacskós tej okozta vásárlói bosszúságokat talán egy kis odafigyeléssel — már ami a szavatosságot illeti — el lehetne kerülni. Hiszen rohanó hétköznapjainkban nemigen van a háziasszonyoknak arra idejük, hogy minden vásárolt terméken a szavatossági időt bogarász- szák. Sokuknak eszükbe sem jut, hogy ez szükséges, főleg az egy-két napra szavatolt élelmiszereknél. Hiszen valahol csak kell legyen kereskedelmivásárlói bizalom. Amivel persze nem szabad visszaélni! . Pulai Sára •i
