Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-09 / 290. szám
ty 4 .• PETŐFI NÉPE • 1987. december 9. HATVANI PORTRÉBIENNÁLÉ Arcok és sorsok A Hatvani Galéria kezdeményezésére évek óta rendeznek tematikus tárlatokát. Ezúttal éppen a VI. portrébiennálét rendezték meg. A tárlat arcokban villantja fel a sorsokat, személyek, rétegek gondját, örömét, a társadalmi közérzetet, hiszen a művek a hazai táj minden részéből érkeztek, üzeneteket közölnek művészetről, valóságról, teendőkről. Miközben a festők, szobrászok, grafikusok realista kötelességét is serkenti egy mélyen értelmezett elkötelezettség jegyében. A hatvani portrébien- nálék betöltik ezt az esztétikai és erkölcsi feladatot, hozzájárulnak a portré lehetőségeinek gyarapodásához, s közben feltárják életűnk napfényes és árnyékos oldalát, új esztétikummal a jobbítás szándékában. Az 1987-es mérleg elsősorban egy átlagminőséget jelez. Nincsenek remekművek, hiányoznak az érdemtelen, rossz alkotások is. Az értékkiegyenlítődés egyrészt örömteli, másrészt figyelmeztető is, még magasabbra indokolt állítani a. mércét. Példát mutatnak ezúttal is a mesterminőséget elért idősebb festők, elsősorban Prik János, de nyomában Vecsési Sándpr, Bazsonyi Arany, Patay László és a fiatalabbak közül Tenk János, Máger Ágnes-, Tóth Ernő és Pataky Ferenc is kiemelkedő teljesítményt nyújt az itteni átlaghoz képest. Bér Rudolf, Sza- latnyai József, Kolozsvári Grandpierre portréja komoly munka, hasonlóan Orosz János alkotásához. A legjobb portrészobor Kampf! József arcmása ifj. Tímár Józsefről. Kampf! műve elmélyült, szellemes alkotás. Győrffy Sándor méltó emléket állít a most elhunyt művésztársnak, Papi Lajosnak. A jó szobrok és érmék sorából említsük meg Szabó Iván, Szabó Gábor, Paulikovics Iván, Pató Róza, Várnagy Ildikó és Egyed Emma műveit. A tárlat összképe színvonalban egyenletes, talán ezúttal kicsit óvatos is. A jövőtől a bátrabb kísérletezést várjuk a valósághűség határain belül. Losonci Miklós tSzathmáry Györgyi: Moholy Nagy László KÉPERNYŐ Cousteau kapitány — Kincs a vízben Úgy gondolta a Nézzük együtt szerkesztője, hogy szólaljon meg hosszú idő után egy vidéki, pontosabban a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem rektora az ajánlóműsorban, ha december második hetében többször is szó esik, kép láttatik az erdőről. Fontos szerepe van a Dráma a vadászaton Csehov színművében az erdész lányának, szó esik majd a bútoriparról és képernyőre kerül egy — ha jól hallottam — kanadai, az erdősítéssel is kapcsolatos film. Az ízes beszédű, kellemes előadó egyetemi tanár ügyesen felhasználta szereplését a környezetvédelem népszerűsitésére. Fölléptetésének indoklását, apropóját mégis kissé furcsállom. Ha már így adódott, hivatkozhatott volna A nagy tölgyfa árnyékában olasz tévéfilmsorozatra is... Vizügyi szakembert is fölkérhettek - volna műsorajánlónak az előző héten, hiszen szerdán két „vizes” műsort láthattunk. A Jacques Cousteau első hetvenöt éve című profi amerikai dokumentumfilmben volt a legtöbb a Földünk kétharmadát borító folyadékból. Végeláthatatlan óceánok titkai tárultak föl a csodálatos képsorokból. Szenzációs felvételek segítségével nézhettünk körül a napsugaraktól örökre elzárt tengerfenéken. Úgy éreztem, mintha annak idején a nagy földrajzi felfedezők fél világnak bemutatták volna, amit az úgynevezett müveit világból ők láttak először. A — mint említettem — profi rendezők egy pillanatra sem feledték, hogy a legizgalmasabb kalandnál is érdekfeszítőbb az ember, különösen az olyan magát tudatosan formáló, egyetlen nagy feladattá változtató ember, mint a francia tudós. A Gyógyító estékkel már nem nagyon tudtam mit kezdeni. Mi indokolta elkészítését? Vitray Tamás Hévízen gyógyíttatta magát? Lévén a nap 24 órájából 24 óráig újságíró, és ugyanaddig jó közügyek serkentője,' meg akarta osztani tapasztalatait milliós hallgatóságával? Annyira elégedett volt mindazzal, amit Hévízen látott-hallott, hogy így akart kedveskedni orvosainak, ápolóinak? Netán nem is volt szüksége alapos gyógykezelésre, csak a műsor kedvéért vállalta a dögönyözést? De miért ijede- zett a Rádió- és Televízióújság szerkesztője attól, hogy netán egyesek ismeretterjesztésnek vélik a Kincs a vízben alcímű műsort. (Gyorsan megnyugtatott mindenkit: „de ne számítsanak ismeretterjesztésre”... és sorolta a föllépő művészek nevét.) Igaz, ami igaz, olykor többet tudunk távoli tengerekről, mint kis hazánk kincseiről, érdemes síppal-dobbal, négykezes zongorajátékkal, csoda- hangszerekkel is népszerűsíteni külföldön talán jobban méltányolt értékeinket. * * * Csáth Géza is rejtett kincseink közé tartozott. Időnként felfedezték, majd újra feledték. Léleklátó orvosként kíméletlen pontossággal látta a század- forduló Magyarországát. Legdőbbene- tesebben a bácskai, szabadkai polgárságot világította át. Már igaz drámára is képtelenek beszűkült, elkényelmese- dett életünkben: ez a diagnózis. Menthetetlennek ítéli kisszerű életünket, mint a váratlanul megbetegedett Janikát a sebtiben összehívott konzílium. A családi, anyagi, társadalmi megalkuvásokba beleszürkült hivatalnokok, kisvárosi fenn az ernyő nincsen kas urak azonban még hosszú ideig eltengethetik látszatéletüket. A szegedi körzeti stúdió jól értelmezve tennivalóit „Menni kell, menekülni valahová” címmel (rendező Kun Zsuzsa) adózott szép műsorral a szabadkai születésű Csáth Géza emlékének vasárnap délután, mintegy előkészítve hallgatóságát a Janika esti közvetítésére. Tudván, hogy Fodor Tamás szobaszínházat formált á tragikomédia szolnoki előadásához, kicsit féltem, hogy a kamerák képesek lesznek-e úgy odaültetni a nézőket Petries Jenőék otthonába, mint ez a Tisza-parti városban sikerült. Éppen a közelség miatt halványodtak el a dráma komikus — a megcsalt férj mindig nevetséges — vonásai, hiszen a játéktértől karnyújtásnyira ülő nézők — mint egyik kritikus megállapította újra és újra saját megalkuvásaikra gondolhattak. Kézdy György lenyűgözően játszotta el, hogy egy alapjában véve rendes ember miként próbálja újra beilleszteni magát a megszokott családi, kisvárosi rendbe, miként próbál megfelelni a társadalmi „viselkedési” normáknak, ro- botos, napi engedményekre kész, csak a formákra ügyelő életmódja követelményeinek. Képernyőn is megrendített A Janika. Heltai Nándor KÖNYVESPOLC ----------------- --------' K ét dióhéj HONISMERET — HELYTORTENET A fertödi Es- ~m ár T «rrÄ Mesepa egykoron Közép; 1 Európa előkelő.. Még 1981-ben jelent meg egy antológia Vandorének címmel, Béládi Miklós szerkesztésében, amely- nyugat-európai és tengerentúli költők műveit mutatta be. Sokéves késéssel most enqek az antológiának a prózapárját vehetjük kézbe. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy alig ismert terület bemutatására vállalkozik a Két dióhéj: még a szakemberek is inkább a nyugati magyar lírikusokat ismerik. Ez az antológia tehát nem egy a sok közül, művelődéspolitikai fontosságú mű. Berkes Erzsébet (a Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársa) és Rónay László (a témakör kutatója) a nehezen áttekinthető, mennyiségre mindenképpen gazdag és bizonyosan igen eltérő színvonalú anyagból a legjobb szerzők legjobb kisepikái alkotásait törekedtek bemutatni. Az antológia a nyugatra távozó nemzedékek mindegyikének íróit figyelembe veszi. így helyet kapnak olyanok is, akik már idehaza íróvá váltak. Közülük a „rangidős” az a Szélpál Árpád, aki 1939-ben a Népszava tudósítójaként emigrált a fasizmus elől Párizsba. De említhetjük Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt, Határ Győzőt, Tűz Tamást is. A fiatalabbak általában 1956-ban távoztak, húszévesen, s odakint váltak íróvá (Czigány Lóránt, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Márton László, Nagy Pál stb.) A Két dióhéj „Előszó helyett” közli Szabó Zoütán Magyar író Angliában című, 1979-es esszéjét. Harmincévi angliai lét múltán készít számvetést a népi írók mozgalmának egykor jeles résztvevője. Alaptézise egybevág azzal, amit mi idehaza gondolunk és mondunk: a távozás természetesen hatással van az írói életműre is, de nem teszi idegen testté a távozás előtti és utáni szakaszt. Az antológia három ciklusba tagoltan közli a műveket, amelyek Szélpál Árpád önéletrajzi regényrészletét kivéve mind elbeszélések. A ciklusok fő témakörei: a hazai lét felidézése, az emigrációs konfliktusok és az „elegyes” írások. Az emigrációs lét évtizedei nemcsak az életformában, hanem az írói művekben is kitörölhetetlenül jelen vannak. Alapvetően ez magyarázhatja, hogy a kötet írásainak többsége komor tónusú. Há a motívumok szerint vizsgáljuk az elbeszéléseket, akkor feltűnően gyakori a magánynak, mint problémának a kezelése. Ha a magányt kissé tágabban, az emberi kapcsolatok kérdésessé válásaként is értelmezzük, akkor szinte mindegyik írásmű beletartozik e körbe. Külön is említendő ezen belül a család vizsgálata, a széthullásé, a hamis kapcsolatoké, az élettárs elvesztéséé. Rendkívül gyakori a kudarcélmény. A történetek tétje gyakran egészen hétköznapi,’ ä föázérép’lőii'ék' mégsem sikerül elérnie azt, amit szeretne. A sikertelenség ritkán fordul át’ ellentétbe, mint Cs. Szabó László talányos művében. (A görög hajó). Egyedül az a sikertörténet, amelyet Szélpál Árpád elevenít fel, igaz, 1909-ből, kisgyermekkorából. S ritka az olyan nyitott befejezés is, mint Domahidy András^ (Két dióhéj). Még egy motívumra érdemes felfigyelni: a különlegességre, a furcsára, a megmagyarázhatatlanra. E motívum jellegzetes figurája a különc ember, a bolondos, akit alig választ el valami a bolondtól. A huszonnégy szerzőt bemutató antológia legjelentősebb munkákkal bemutatkozó szerzői: Domahidy András, Határ Győző, Nagy Pál, Szélpál Árpád és Cs. Szabó László Vasy Géza ségeinek találkozóhelye volt. Rohan Guemené herceg bécsi francia követ tiszteletére rendeztek itt vigasságot. O mondta: „Eszterházán Versailles-ra találtam”. Ugyancsak 1773-ban Mária Terézia is ide érkezett, és az egykori díszteremben maga is eljárta a francia négyest... Hol vannak már a hercegek, királyok, császárok? A kastély építéstörténetére vonatkozó adatok hosszú ideig csak feltevésekre szorítkoztak. Az 1954-ig elzárt levéltári adatok szabaddá tétele után azonban nyilvánvaló, hogy 1720. július havában bizta meg gróf Esterházy József Anton Erhard Martinellit, a Sopron megyei Süttörön épülő udvarháza terveinek elkészítésével, valamint az építkezés vezetésével. A bécsi építész három hónap alatt felépítette a mai kastély elődjét, ä tornyos, a Sala Terrenán és az emeleti dísztermen kívül még húsz szobából álló kastélyt. Rajta kívül később még Jacoby Miklós, Johann Ferdinand Mödlhammer és Melchior He- fele vettek részt a kastély teljes felépítésében. Az előbbi készítette el az akkor még íves formában összekötött fő- és melléképületekhez csatlakozó patkó alakú foldszintes'szárnyépületek terveit. Az utóbbiról pedig tudjuk, hogy a bécsi magyar testőrség rajztanára volt. Esterházy pedig 1765-től a magyar testőrség parancsnoka. Nem véletlen, hogy Hefele Menyhért az udvar homlokzatát tervezte. Mindent összevetve, a kastély teljés egészére Esterházy Miklós — akit Pompakedvelő vagy Fényes, jelzővel illettek — ízlése nyomta rá bélyegét. Az is tény, hogy nem a schön- brunni kastély volt az ihlető, hanem a versailles-i palota. Történelmi tény ugyanis, hogy Fényes Miklós kíséretével 1764-ben járt Párizsban. A kastélyt királyi pompával készítet- ték^l. A hozzá tartozókért pedig a világon egyedülálló volt. A szabályos sorokban ültetett fasorok között 164 narancsfa illatozott. A lombok közé rejtve meseszerű épületek álltak: a Nap-, a Diana-, a Fortuna- és a Vénusz-^emplom, a Narancs- és a Madárház, a kínai táncház, a marionett színház. Természetesen mindegyiket káprázatos pompával rendezték be. Körülöttük szökőkutak százai csobogtak. És ott volt a Komédiaház, amelyben Haydn vezényelte az olasz operatársulat előadásait. Esterházy Pál - -herceg - - Harmonia - - Caelestis címmel írta meg kantátagyűj- teményéti A -'Csúcsot a muzsikában isf>v Miklós idejében érték el, aki 24-re,' majd 30-ra növelte udvari zenekarának létszámát, de felvett még hozzájuk nyolc énekest. Esterházy Pál Antal idejében került Kismartonban Joseph Haydn a zenekarhoz, 1761-ben lett a zenekar karmestere, és 1769-ben költöztek Kismartonból Eszterházára. Itt írta többi között A patikus, a Halászlányok, az Aki hűtlen, póruljár című operáit. Ugyancsak itt alkotta és mutatta be 44. számú e-moll (Gyász) szimfóniáját, amely onnan kapta nevét, hogy Haydn azt kívánta, ezt a művet játsszák majd temetésén. Esterházy Fényes Miklós 1790-ben -bekövetkezett halála véget vetett az eszterházi vigasságoknak. Miklós fia és unokája nem érezték jól magukat „a tűzijáték módjára ellobbanó káprázat- ban”. Visszatértek Kismartonba. Ez a korszak már a takarékosságot és józanságot parancsoló II. József, majd a francia forradalom kora. Az Esterházy család az időszerűtlenné vált kastélyt sorsára hagyta. A romlást betetőzte a II. világháború. A berendezését széthordták, a beszakadt tetőkön át évek hosszú során át befolyt az eső, a hóié, a födémgeren'dák elrohadtak, a freskókat lemosta a víz. A helyreállítási munkák 1957 nyarán kezdődtek Rados Jenő professzor, majd Varga István Ybl-díjas építész tervei alapján. Joseph Haydn halálának 150. évfordulójára elkészült a díszudvar. Egy időben a Magyar Televízió és a Nemzetközi Hangversenyiroda itt rendezte az Interfóruinot. Zenei táborok színhelye ma is a kastély, de leginkább az idegenforgalom szolgálatában álL'égy letűnt világ pompájáról ad szá- ippj.,napjaink vándóráinák, , ’", A kastélyhoz tartozik az úgynevezett Muzsikaház, ahol a hercegi muzsikusok, énekesek laktak. Az emeletén volt Joseph Haydn lakása. A Muzsikaház is Fényes Miklós idejében épült 1768- ban, 1781-ben átépítették, később hercegi szórakozóhely lett. A Muzsikaház ma eredeti pompájában díszük. Földszintjén Fertőd község könyvtára, hangverseny- és házasságkötő terem, valamint Fertőd Nagyközségi Tanács irodái kaptak helyet. Az emeleten, ott, ahol valaha a halhatatlan Haydn és zenekarának tagjai laktak, a mester munkásságát bemutató múzeum létesült. . I. B. LEAR, A MŰVEZETŐ Színház a Szovjetunióban A nevezetes Arbat egyik mellékutcájában, egy szabályos bérház hátsó udvarán, este 10 óra körül az alagsorban férfiak és nők gyülekeztek. De nem valamiféle illegális összejövetelre érkeztek, hanem — egy stúdiószínházba. Az előadások azért kezdődnek ilyen későn, mert a színészek egy része játszik valamelyik „normális” moszkvai színházban, más részük azonban az ország legkülönbözőbb városaiból jött ide néhány hétre, mert ennek a stúdiónak az a specialitása, hogy évenként két produkciót hoz létre, válogatott színészcsapattal. Alig nagyobb a színházterem, mint két szoba, s mindössze néhány szék, egy asztal, egy oszlop, meg egy festett kulissza szolgait díszletül, amikor Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjának részleteit láthattam ott. A színészek utcai ruhában jártak- keltek, beszélgettek, néha a nézők közé ültek, s ez persze nemcsak a darab dramaturgiájának felelt meg, hanem ahhoz is hozzásegítette a nézőket, hogy az olasz drámaíró kicsit kortalan kérdéseit jobban közelítsék a mai valósághoz. Tbilisziben a Rusztavelf Színházban egy hagyományosnak nevezhető Lear király előadásának felét láttam. (A másik fele el sem készült még akkor, a külföldi vendégeknek azonban eljátszották az első részt.) Hagyományosnak azért nevezhető, mert a mi operaházunkra emlékeztető színházteremben és színpadon mintegy folytatódott a nézőtér erkélyeivel, karzataival, legföljebb állványok jelezték, hogy ott most éppen „átépítés” (peresztrojka) folyik. Lear mint király,— egy kicsit szenilis, egy kicsit gonosz — nagyhatalmú építésvezető, most készül átadni a hatalmat, de csak utóbb veszi észre, hogy ez milyen következményekkel jár. (A Rusztaveli Színház világsikert aratott III. Richárd produkciójával Magyarországon is vendégszerepeit mar.) Ha a stúdió és a kitűnő tbiliszi együttes szemszögéből nézzük a szovjet színház életét, akkor minden lelkesítőnek tűnik, hiszen láthatóan itt is „folyik az átépítés”. S a példák sorát valószínűleg szaporítani lehetne, különösen olyan darabokkal, amelyek közvetlenül már temetikájukkal is új hangon szólalnak meg, új információkat közölnek (például Satrov Lenin- drámája). A Szovjetunió színházi élete azonban — különösen egy külföldi számára — alig áttekinthető, hiszen együttesek százairól van szó, előadások ezreiről, s ha hinni lehet azoknak a kollégáknak, akikkel Tbilisziben egy nemzetközi tanácskozáson éppen a színházkritika kérdéseiről vitatkoztunk, nem mindenütt ilyen sókat ígérő, távlatokkal biztató a helyzet. Változatlanul sok a hagyományos stílusú, konzervatív előadás, amelynek nem az a baja, hogy semmi újdonság nem látható a színpadon, semmi „trükk” nincs a rendezésben, Hanem az, hogy atmoszférájukban, hangulatukban konzervatívok. Megelégszenek az együttesek azzal, hogy ezt vagy azt a klasszikus vagy mai szerzőt eljátsszák, hiszen a jegyigény mindenütt óriási, a Szovjetunióban valószínűleg még így is sokkal kevesebb színház működik, mint ahány potenciális néző van. Magam is láttam ilyen hagyományosan ósdi előadásokat. De láthattunk már éppen Budapesten vendégségben olyan együtteseket is, amelyek külsőségeikben, színpadi eszközeikben mindenféle újdonsággal, hogy ne mondjam: nézősokkolásokkal voltak gazdagok; ettől azonban még nem feltétlenül vált gondolataiban, üzeneteiben maivá az előadás. Meggyőződésem, hogy a Színházi élet sokkal szorosabb összefüggésben van az adott ország pillanatnyi helyzetével, gazdasági, társadalmi, politikai aktualitásaival, s persze sajátos nemzeti tradícióival, mint más művészeti ágak. Ami számunkra esetleg konzervatívnak hat, az a saját közegében sok újdonsággal szolgálhat. Amire nem rezonálunk, mert más forrásokból, más hangütésben találkoztunk már ilyen vagy olyan, színpadon megszólaló gondolatokkal, arra egy más ország közönsége, nagyon élénken reagálhat. Hiszek abban, hogy vannak nemzeti sajátosságai a színháznak. A szovjet színházi életnek például az érzelmek feltétlen dominanciár ja. Nem arról van szó, hogy az intellektuáis színház, a racionalitás nem él meg a szovjet színpadokon, bár jellemző, hogy mondjuk Brecht — ismereteim szerint — sohasem volt igazán siker a Szovjetunióban. Csehov országában ezen talán nincs is mit csodálkozni, hiszen itt a színpadon többnyire a végletes érzelmek élnek — még ha visszafogottan is, mint éppen Cse- hovnál —, s ehhez természetesen alkalmazkodik a színészi játék is. De hát ez is csak egy különleges megfigyelés, mert például sok tekintetben egészen más a grúz nemzeti színjátszás és színház, mint az orosz, vagy éppen az észt. (Ezekről is meggyőződhettünk Magyarországon, a különböző vendégjátékok alkalmából.) Annyit lehet hát csak bizonyosan mondani, hogy az a szellemi pezsgés, amely a mai Szovjetunió kulturális életére jellemző, nem hagyta érintetlenül a színházat sem. Új stúdiók születnek, új drámákat mutatnak be, új eszközöket használnak a színpadon, s bizonyára hamarosan új tehetségeket hoz felszínre ez az általános mozgás. Reméljük, hogy mint eddig, a továbbiakban is alkalmunk lesz Magyarországon üdvözölni az új törekvések kiemelkedő képviselőit. Bernáth László
