Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-27 / 123. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 27. Szántó Tibor, a tipográfus Természetes, hogy Vigadó Galéria-beli kiállításának igen szép, gazdagon illusztrált katalógusát is maga tervezte. Címlapján fekete betűkkel, lendületes Írással egy név szerepel: Szántó. És aki egy kicsit is barátja, ismerője a szép magyar könyvnek, máris tudja: a tipográfus, könyvtervező Szántó Tibor kiállítása az esemény, amelyre a díszes összeállítás készült. Hetvenötödik születésnapján életművének háromszáz jeles alkotását sorakoztatja fel a június 7-éig nyitva tartó tárlaton. A mindig újító, ötletekben gazdag Szántó Tibor ezúttal saját munkásságát is szokatlan módon tárja a látogatók elé. Tablókat, kollázsokat állított össze életének, művészetének alakulását illusztrálandó. Külön keretbe foglalt montázst kapott tipográfus tanítómestere, Bortnyik Sándor éppúgy, mint Tótfalusi, Vasarely vagy íróbarátai: Kassák, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nemes György, Devecseri Gábor, Nagy László, Juhász FeHONISMERET — HELYTÖRTÉNET Duna—Tisza közi „fényírdák” renc. Szántó Tibor végigjárta a szakma minden lépcsőfokát. Tipográfusi pályáját betűszedő tanoncként kezdte; volt képszerkesztő, nyomdai osztályvezető, kiadói főszerkesztő, művészeti vezető s eljutott a legmagasabb hazai és nemzetközi szakmai elismerésekig. Kapott Munkácsy- és Tótfalusi-díjat, Pármában Bodoni-, Lipcsében Gutenberg-díjat. Tagjává választotta számos tipográfiai, könyvészeti nemzetközi társaság. Tanított az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán. És közben rengeteg könyvet tervezett, tipog- rafált, illusztrált ízléssel, stílusosan, jellegzetesen. Mert kötéstervei, könyvborítói bármennyire alárendeltek a műnek, az író szellemének, mégis sajátosan „szántótiboriak”. Eredetiek és összetéveszthetetlenek. Rend, logika és tisztaság jellemzi munkáit — a szó szoros és esztétikai értelmében is. Ezekkel a könyvekkel számtalan arany-, ezüst- és bronzérmet nyert szerte a világon: Párizstól Frankfurtig, Moszkvától Stuttgartig és Budapestig. Szántó mindent tud a betűről, a könyvről, a könyv- csinálásról. S noha művész a javából, ő maga könyv- csinálónak mondja magát. írt könyvet a nyomtatott betű művészetéről, a tipográfiáról, a hazai könyvművészetről, a magyar plakátról. Tanulmányait, köteteit számos idegen nyelven is kiadták. Volt huszonhét csoportos és egyéni kiállítása itthon és Európa-szerte. És most, hetvenöt évesen is tele van tervekkel. S fiatalos lendülettel, megújulásra készen fog bele újabb munkákba. KÉPERNYŐ Szántó Tibor tipográfiai munkái a kiállításról Kulcsmásoló vagy királyfi? „Miért jó agyonverni az óriást?” — kérdezte a televíziós gyermekműsorok és gyermekfilmek hetedik kőszegi szemléjének egyik előadója. Valóban -— gondolkodtam el egy pillanatra magam is —milyen lélektani törvényszerűségek hatnak a tévénéző gyerekekre? Milyen értékeket közvetít a képernyő? Milyen viselkedési mintákkal befolyásolja a legifjabb nézőket a televízió; ilyen és ehhez hasonló kérdésekre is keresték a választ a dunántúli kisvárosban rendezett találkozón. Idén azt vizsgálták a vár lovagtermében összegyűlt írók, szerkesztők, nevelési szakemberek, rendezők, újságírók, hogy a magyar tévé gyermekműsorai miként alakítják a gyerekek érzelmi életét, különös tekintettel a nemzeti tudatra. Az előadásokból, a hozzászólásokból is nyilvánvalóvá vált, hogy az óvodások, a kisiskolások, a nagyobbak életkoruknak, élethelyzetüknek megfelelően keresnek és választanak példákat, azonosulnak egyik vagy másik szereplővel. A gyermek- és az ifjúsági műsorok alkotói azonban hiába próbálják figyelembe venni a pedagógiai ajánlásokat, ha a kisfiúkat és kislányokat buta krimikkel újra és újra megzavarja sok szülő nemtörődömsége, engedékenysége, rövidlátása. Egy óyónő elmondta: zak- latottabb, nyugtalanabb volt sok gyerek egy-egy Linda-kaland után. Kinézték maguk közül azokat, akik nem láttak egy-egy epizódot. Többször elhangzott, hogy a családi tévénézési szokásokat átveszik a gyerekek is. Az így is kialakuló rászoktató ingerek később szinte észrevétlenül működnek. Gyakran szóba került az egyre több családban otthonos video. Természetesen arra is keresték a választ a kőszegi tanácskozáson, hogy a különféle műsorok közül melyeket fogadtak nagy érdeklődéssel az ifjú nézők. Általános vélemény szerint csak a gyerekek beleérző képességével számoló filmek, tévéjátékok, összeállítások számíthatnak sikerre. Az 5—15 év közöttiek valámilyen formában — játékos értelemben persze — részesei akarnak lenni a műsornak. Legalábbis képzeletben szeretnék újból összerakni, átalakítani a látott-hallott mozzanatokat, mint ahogyan ezt — például — a Lego játékban megszokták. Követhető példaképeket keresnek a műsorokban; ebben is egyetértettek az élénk, tartalmas vitákban közreműködők. Kik legyenek a hősök? Kulcsmásoló vagy királyfi? — tette föl a kérdést az ismert tévérendező, a tálálkozón bemutatott egy-egy sikeres filmjére utalva. Megoszlottak a vélemények, bár a többség nyomatékosan hangsúlyozta a látványos megjelenítés fontosságát. Sajnos a mind kínzóbb pénzszűke egyre nehezebben áthidalható távolságot teremt szándék és megvalósítás között. Többen kifogásolták: a gyermek- és az ifjúsági osztály mindenképpen több támogatást érdemelne. Kevesebb gyermekűim készül nálunk, mint bármelyik szomszédos országban. Előfordult, hogy már májusban elfogyott az engedélyezett színes nyersanyag. Elénk eszmecsere bontakozott ki arról, hogy milyennek láttatják gyermek- műsoraink a felnőtteket. Többnyire együgyűnek, bugyutának. így a gyermek—felnőtt-konfliktusoknak drama- turgiailag nincs tétje. A kicsinyek könnyedén túljárnak a mafla felnőttek eszén. Ritka, mint a fehér holló a talpraesett felnőtt; ezek is többnyire csodabogarak vagy más tájakról kerültek a képernyőre. A fantasztikus nagynéni hősnője például Argentínából érkezett haza, hogy pompás kalandokkal örvendeztessen meg két rokongyereket — egykori szerelmének felkutatása közben. Meggyőző érvekkel javasolták jó né- hányan: még több igazi Magyarország kellene a képernyőre. Keveset tudnak hazánkról a kicsinyek, a nagyobbak. Persze — állapították meg —, csak akkor hatnak az országjáró műsorok, ha formájukban, hangvételükben alkalmazkodnak a gyerekek életkorához. Az idei, hetedik kőszegi szemlén jól vizsgázott a magyar televízió. A szakmai zsűri általában színvonalas, nemzetközi mércével is figyelemre méltó alkotásokat díjazhatott. A drámai kategóriában A fantasztikus nagynéni (rendező: Katkics Ilona), az animációs filmek közül a Leo és Fred című film Hóoroszlán című epizódja kapott díjat. (Ez utóbbit Tóth Pál rendezte, a kecskeméti műteremben készült.) A dokumentum-riport kategória legjobbjának a Miért nem dalol az uborka? című műsor bizonyult. A művészeti, zenei, szórakoztató alkotások közül a Kardos Ferenc rendezte Ha lenne egy szamaram című film alkotói vehettek át díjat. Több egyéni díjat is kiadtak. A gyermekközönség A világ legrosszabb gyermeke című filmet fogadta a legnagyobb tetszéssel. Heltai Nándor Gyermekműsorok szemléje Kőszegen — A nemsokára másfél százados fotográfia (Daguerre 1839-es találmányától számítva) hazai történetéből még sok, eddig ismeretlen adat, összefüggés és főkénj fotó kerülhet elő, juthat nyilvánosságra. Az utóbbi évek összefoglalói mellett egy-egy nagyobb városban elkezdődött a fényképezés helyi történetének kiállításon való bemutatása, például Miskolcon, Tatabányán, Esztergomban, Debrecenben, Pécsett. A fo- tografálás Duna—Tisza közi múltjából eddig feltárt adatok önmagukban is fontosak lehetnek, kiindulópont egy összefoglaló bemutatáshoz, és ösztönzés a régi fotográfiák tulajdonosainak a megőrzésre, esetleg gyűjteményi elhelyezésre. Nyilvánvalóan az arcképek, a megrendelőkről készített fotográfiai képmások terjedtek el legkorábban. Egy ideig párhuzamosan haladva a képmásfestéssel, a litográfia-arcképek készíttetésével, hiszen a legelső fotográfusok festők, rajzolók voltak. Sorukban az egyik úttörő a kecskeméti Simonyi Antal (1821—1892), aki szülővárosában foglalkozott „az eszmével, találmánya magvával”, a pillanatfelvétellel, mellyel 1855-ben Párizsban aranyérmet nyert. Ő Pesten tartott fönn „feny- írdát” azaz — mai szóval — fénykér pészműtermet. Kecskeméten — s a Duna—Tisza közén is — 1860 körül jelenhettek meg az első vándorfényképeszek. Közöttük Bietler Ferenc, aki 1861-ben (magyarul és németül) hirdette magát: „Photográ- fiai arcképek készítésere a legújabb amerikai modorban, mi által az elkészülés néhány perc alatt történik. Készíttetnek arczképek tetszés szerinti nagyságban, akár természeti színben, akar olaj- vagy más festékkel kifestve, megszólalásig találólag, szintúgy egyesek mint több személyből álló csopor- tulatok. Továbbá egyes arczképek, melltű, gyűrű, inggomb vagy karkötőbe való parányiságig. Különös figyelmet érdemelnek az annyira kedvelt látogatási-jegyek, melyeken a képek felette finom és gyöngéd vonásokkal nyomatnak le. A képek hasonlatosságáról és tisztaságáról fönt nevezett kezeskedik.” Bietler pillanatfelvételeket tudott produkálni szólóban és csoportosan. Tetszés szerinti nagyságban, színezéssel dolgozott. Készített apró méretet és vizitkártyát is. A Kecskeméten hosszabb időre megtelepedett Frankó Miklós (1860—1883) „akadémiai festő és fényképész mindennemű és nagyságú festvényekkel, valamint a legújabb módoni, nevezetesen az újonnan feltalált Cromó-fényké- pekkel is, kitűnő és díszes kiállítás mellett, a legjutányosabb és igen olcsó áron szolgál”. Á Templom utca 147. szám alatti, első emeleti műtermében „esténként fölvételek magnézium világítással is történnek”. Frankót festőként úgyszintén foglalkoztatták a városban, miután az evangélikus templom számára oltárképet festett az 1860-as években. Ez időben dolgozott Kecskeméten Czencz Márton is. Csókás László 1869. szeptember 1 -jén értesítette a „n. é. közönséget, miszerint honn tartózkodásom alatt, a Nagy-Körösi ut- czán, Czencz Márton úr fényirdájában, mint fényképész működésemet folytatni óhajtva: ajánlom mérsékelt ár melletti legpontosabb szolgálatomat”. Csókást (1869—1898) Dékány Gyula (1880— 1906) és Imre János (1890) követte. E századi fényképészek sorából Fantó Lipót, Kaszabné Papp Mariska, Juhász Albin, Merkadó Gyula, Bajtay Ferenc és Szabó Imre munkássága is jelentős. Kevesen tudják, hogy Zimmermann Jakab (1808—1878) — 1857-től Kecskeméten volt igazgató-tanító — fordította magyarra Daguerre-nek a fotós eljárást ismertető könyvét („Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása”), melynek előszavában írta: „Ki saját szemeivel láthatta, s kezeivel tapinthatta Daguerre bámulatos találmányát, mint nekem, a bécsi tudományok egyetemében, vala szerencsém kitett fényképeit láthatni és tapinthatni; elegendően meggyőződhetik e’ kevésre terjedő munka’ értékéről”. A Duna—Tisza közi fényképészet történetéhez, fotóművészetéhez hozzátartozik, hogy Bácsborsódon született e művészeti ág egyik nagy megújítója, a fotogramokat alkotó Moholy-Nagy László (1895—1946). Kiskunhalas környékét a harmincas években megrázó erejű szociofotókon tárta fel Lakatos Vince. A bajai Bérezi László a szárszói találkozókon vált a népi írók avatott fotográfusává. A múlt századi „ienyír- dák” termékei, a családi, a privát fotográfiák, majd később a csoport- és városképek fontos kiállítási darabokká, a korabeli élet, életmód és a történelmi események illusztrációivá váltak. Most, a fénykép történeti fonalán bekövetkezett képforradalom, a film, a tv, a video korszakában végre érdemes lenne egybegyűjteni és földolgozni a városok, nagyobb területek fotográfiai múltját is. Immáron történeti, fotótörténeti tanulságul. Sümegi György A tanítóképezde igazgatója volt (1827—1901) Czirfusz Ferenc pedagógus Lovász- patonán született 1827. május 27-én, ahol atyja uradalmi kovácsmester volt. A gimnáziumot Pápán és Székesfehérvárott, a bölcseletet Szombathelyen végezte. 1848 végétől 1852 szeptemberéig Bezerédj Mihály unokái mellett volt nevelő. Szeptember 16-ától a bajai főgimnázium tanárává nevezték ki: magyar, latin és görög nyelvet, földrajzot és történelmet oktatott. 1865. július 12-én tanári, november 11-én ügyvédi oklevelet nyert. 1870. június 8-atól a bajai tanítóképző intézet igazgatója volt, ő szervezte, rakta le a bajai pedagógusképzés alapjait. „A bajai férfi tanítoké- pezde Czirfusz Ferenc igazgató avatott kezei alatt csakhamar mintaintézetté lön ... rövid három év alatt kivitte azt, hogy az intézet palotaszerű épületet nyert, a gazdászat és a kertészet gyakorlati tanítására pedig egy hétholdas kert vásároltatott, melynek költségeihez Baja város nagyérdemű közönsége is hozzájárult” — írják egy múlt századi megemlékezésben. A tanítóképző nemcsak a tanítóhiányon segített, hanem „a kebelében több éven át tartott szünidei póttanfolyamokon a régibb szabású tanítókat is bevezette a tanítás újabb és helyesebb módszerének és taneszközeinek gyakorlati ismeretébe .. . Türr István tábornok külföldről hazaérkezvén, Czirfusz Ferencz igazgatóval egyetértőleg a »Népnevelési« egyletet megalakította, melynek folyamánya volt Baján a felnőttek oktatása, s az ezzel kapcsolatos felolvasások és szabad előadások, melyeket a müveit közönségen kívül az írni-olvasni nem tudók is seregestől látogattak”. 1874-ben királyi tanácsosi címet nyert kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, 1876-ban pedig Bács-Bodrog megye tanfelügyelőjévé nevezték ki. 1894. július 1-jén nyugalomba vonult; közel fél évszázados gimnáziumi tanári, igazgatói, tanfelügyelői elhivatott munkálkodás után. A személye iránti tiszteletet mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy tanítványai, barátai, a tantestület tagjai és a megyei tanítók „Czirfusz-alapra” gyűjtöttek nyugdíjba vonulásakor: a gyűjtés kamataiból szegény sorsú tanítók gyermekeit kívánták segélyezni. 1901. április 29-én Zomborban hunyt el. Megjelent cikkei közül a honismerettel, helytörténeti kutatással foglalkozók ma is érdeklődéssel olvassák írásait; többek között az Adatok Baja városának múlt és jelen életéből (1859), a Bajai Tanítóképezde történetének első szálai (1872), Baja városa (Vasárnapi Újság, 1862), Indítvány a városok és községekben vezetett évkönyvek érdekében (több napilap közölte 1867-ben). Czirfusz Ferenc emlékét utca őrzi Baján. Kerekes Magdolna KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában / A O j Egy év múlva aztán való- ( i J • J ban kaptam egy ZIL tartálykocsit, háromezer-ötszáz literes volt a tartály űrtartalma. Ezzel hordtam ki az üzemanyagot a cukorgyár célgazdaságába, a traktorok, és más egyéb mezőgazdasági gépek részére. Ment is a munka egy darabig rendesen. Aztán megismerkedtem Tóth Jánossal, a másik tartálysofőrrel. O is ZIL tehergépkocsival járt, csak ö nem üzemanyagot, hanem melaszt hordott szét az állami gazdaságokba, ahol cukorrépát termeltek szerződéses alapon a gyár részére. Rendes gyerek volt ez a Tóth Jani kollégám, csupán egy baja volt, ugyanaz, mint nekem: nagyon szerette az itó- kát. Történt egyszer, hogy összetalálkoztunk a cukorgyártól pár kilométerre levő faluban. Látom ám, hogy a Jani barátom autója ott parkirozik a vendéglő előtt. Én is leblokkoltam, beléptem a vendéglőbe, látom, hogy az én barátom ül a sarokban az egyik asztalnál, előtte tányéron valami pörköltféle meg egy korsó sör. — Szevasz Karesz! — kiáltott föl, amikor meglátott, gyere ülj le. Mi újság? — Hát semmi különös komám, a martonvásári áfész benzinkútjához viszek benzint fuvarba. — Ja, vagy úgy — mondta János, miközben egy húzásra kihörpintette a korsóból a sört. — Hát te? — Én melaszt viszek ide az f-i majorba. Jött a pincér, és én rendeltem két korsó sört. Utána kettőt a barátomnak, és így ment ez jó darabig. Közben leszállt az est. De ez minket egyáltalán nem zavart. Ittunk rendületlenül. Úgy nyolc óra lehetett, amikor eléggé dülöngélve kiléptünk a vendéglő ajtaján. Én beültem az első tartálykocsiba, — ami a Janié volt —, ö meg beült az enyémbe! De ez a csere sajnos csak másnap derült ki. Én leeresztettem a melaszt a benzinkút tartályába, ő meg a benzint a takarmány siló-gödörbe. No ebből aztán lett egy jó kalamajka. Egy-két állat megdöglött, míg a többiekhez kivonult vagy tíz állatorvos és gyomormosást végzett. Az áfész-kútnál is, akik tankoltak, vagy tíz—tizenöt autó, motorkerékpár, ugyancsak leálltak, mert a ragadós, me- laszos benzintől beragadt a dugattyújuk! Itt aztán másnap már fegyelmileg megkaptam a munkakönyvemet, és elhagytam a cukorgyárat. Szerencsére az ittasság nem derült ki, csupán az, hogy valamiképpen elcseréltük egymás egyforma tartálygépkocsiját. .. Utószó Hát igen, az alkohol hosszú időn át alaposan megtréfált engem. Szinte Svejk szerepét ruházta rám, csupán any- nyi volt a különbség kettőnk között, hogy ő katonaruhában, én pedig civilben játszottam el életem bohózatát. Nem lekicsinylésképpen, de úgy gondolom — meg az olvasók is talán —, hogy Svejk produkciója eltörpül az enyém mellett. Most válaszúihoz értem. Vagy elmerülök végképp az alkohol mocsarában, vagy megállók a szakadék szélén, ami csak milliméterekre van attól, hogy lezuhanjak a mélységbe, ahonnan már azután nincs visszatérés. Hetekig töprengtem mitévő legyek, hogyan oldjam meg a kitörést az alkohol szorongató vasmarkából. Nem tudtam dönteni, mit és hogyan csináljak. Egyik reggel, eléggé ködös fejjel beültem a gépkocsimba — Moszkvics 407-es volt —, és elindultam a házunktól olyan három-négy kilométerre levő Volán-telepre, ahol az öcsém dolgozott, mint autószerelő. Cikcakkban haladtam az úton, az utánam jövő autók dudáltak, mert az út egyik oldaláról a másikra manővereztem. A Volán kapujához érve éles kanyart vettem, és a kapu egyik szárnyát eltávolítottam az eredeti helyéről és végül kikötöttem a műhely ajtajánál. Nem lett különösebb baj, csupán az autóm két lámpája lett az áldozat. Gyalog mentem haza, az autót egy ismerős gépkocsivezető hozta haza. Anyám sírt, amikor meglátta az autót. — Fiam! — mondta szegény (azóta már meghalt) —, nem lesz ennek vége soha? Nem volt elég negyvenöt év neked ebből a pokolból? Csak ültem kábán a széken és hallgattam. Úgy éreztem magamat, mint a szárazra vetett hal. — Nem azért mondom neked fiam — mondta anyám sírástól elcsukló hangon —, de belekerültél nekem vagy százezer forintomba. Nem sajnálom, de most már végre embereid meg magadat. — Jól van édesanyám, majd megpróbálom, — de ezt csak vigasztalásnak szántam. Anyám egy hét múlva eladta az autót, meg a motorkerékpárt is. Nem vitás, joga volt hozzá, hiszen ő vette mind a kettőt nekem. Őrlődtem két malomkő között. Sajnáltam szegény jó anyámat, meg az elhatározásom kudarcát is. Mindig ígértem, de aztán végül nem lett belőle semmi sem. Egyik vasárnap összejött a család minden tagja. Beszélgettünk, de persze csak az én ténykedésem volt napirenden. Elgondolkoztam a hallottakon. Volt a családunkban orvos, mérnök, pedagógus és még más foglalkozású is. A lelkemre beszéltek. — Menj el elvonókúrára — javasolta sógorom, az orvos. (Mellesleg ideggyógyász K-án a kórházban). Jó, majd elmegyek, mondtam neki minden meggyőződés nélkül. Hallottam én már olyanról, aki megjárta Szeged—Nagyfát, az elvonóintézetet, és amikor hazajött, még többet ivott, mint annak előtte. Ezt a sémát én elvetettem. Van itt még más lehetőség is, gondoltam magamban. Akarat kell ide, mégpedig sziklaszilárd, ami nekem hiányzott eddig. Eljutottam a végső megoldáshoz, mert mást nem tehettem. Lecsökkentettem az ivást a legalsó szintre. Egy-két pohár bort ittam meg naponta. Aztán csak egyet ebéd után. Megy ez, gondoltam magamban, csak valóban akarni kell. Elhelyezkedtem üzemgépésznek. Munkáltatóm nagyon meg volt elégedve, sőt többször is megdicsért engem. Valahogy úgy éreztem, hogy az ember, ha elhatároz valamit és van is hozzá elegendő lelkiereje, az sikerül is neki. Most én is a lelkierő árnyékában vagyok és szeretném, ha továbbra is csupán csak jót mondanának rólam a munkáltatóim. Remélem sikerült kiszabadulnom az alkohol rabságából, elvonókúra nélkül. Nem kell félnem az „epizódok" kísértésétől, ez nekem nagy megkönnyebbülést jelent, hiszen most már úgy gondolom, hogy a múltat végképp eltemettem. És erre sajnos negyvenöt évet kellett várnom. (Vége)
