Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

K un emlékek Kiállítás a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban '•r** A kunok ré­gészeti emlékei Magyarorszá­gon címmel ki­állítás nyílt Kiskunhala­son, a Thorma János Múzeum­ban. Az aláb­biakban részle­teket közlünk Pálóczi Hor­váth András (Magya'r Nem­zeti Múzeum) tanulmányá­ból. Az augusz­tus 31-ig láto­gatható régé­szeti tárlatra így hívjuk fel olvasóink fi­gyelmét, a mú­zeumok nem­zetközi na'pján. melyet immá­ron nyolc esz- tendeje május 18-án tartana1'*. A "tatárjárás előestéjén, 1241- ben a kunok ellen szított hangu­latban Kötent meggyilkolták. Ez­után a kunok sietve elhagyták az országot. IV. Béla a tatárjárás után visszahívta őket a Balkán­ról, ez a második betelepülés 1246-ban történhetett. Ettől kezd­ve a kunok több mint egy évszá­zadon keresztül a magyar király egyik fontos katonai támaszát je­lentették, a királyi sereggel együtt részt veitek a 13. század második felében szinte évről évre folyó közép-európai harcokban. az ausztriai, stájerországi. cseh- és morvaországi hadjáratukban, így például a Habsburgokat ura­lomra segítő morvamezei (dürnk- ruiti) csatában is 127f!-ban. Ár­pád-házi királyaink és a kunok vezető rétege között dinasztikus kapcsolatok szövődtek: V. István (1270—1272) felesége. IV. László (1272—1290) anyja. Erzsébet ^un hercegnő volt, aki pecsétjén a kunok nagykirálya leányának vallotta magát. IV. (Kun) László uralkodása alatt a király kun hí­vei különösen nagy politikai be­folyásra tettek szert, de még I. Nagy Lajos (1342—1382) udvará­ban is a király környezetében ta­láljuk főembereiket. A források egyértelműen tanú­sítják. hogy a nagyfokú autonó­miát. kiváltságokat élvező kunok Magyarországon még sokáig meg­tartották nomád életmódjukat, régi szokásaikat, hagyományos viseletűket, és csak a Í4. század második felében kezdtek letele­pülni. valóban kereszténnyé válni, t-s beilleszkedni a feudális magyar társadalomba. A régészet még?ipcs abban a szerencsés hely­zetben. mint egyes népvándorlás kori népek. így' például az avarok esetében — a kunok hagyomá­nyos steppei kultúrájának vi­• A kun nemzetségek elhelyezke­dése Magyarországon. ti Kun ős-szobor, nyomán) (Jeney János szonvlag kévés emlékét ismerjük. Ezek főként magányos sírléletek- böl származnak, melyek az erő­sen rétegződött kun társadalom vezető rétegének pogány rítusú temetkezéseivel azonosíthatók. Az ősi pogány hit u> halottak tel­jes viseletben, fegyverzetben, ló­val. lószerszámmal való elteme­tését kívánta meg. amit a szigo­rú egyházi törvények Magyaror­szágon már régóta nem engedé­lyeztek. Középkori régiségeink közül ezen ismérvek alapján le­hetett elkülöníteni néhány kun sirleletet. A harci viselet értékes együt­tese került elő 1903-ban a mai A kígyóspusztai csat lovagi harci jelenetet ábrázol. Csólyospálos határában. Csó- lyospusztán, amely akkoriban Kiskunfélegyháza pusztája volt. (CsólyosszáUása kun falura 1475- ből és 1493_ból van adatunk.) A szőlő alá forgatáskor talált lele­teket Szalay Gyula múzeumigaz­gató gyűjtötte össze. A sírmelilék- letek közé tartozó vassisak, sod- ronypáncóling, vállat vagy térdet védő páncéllemezek arról tanús­kodnak, hogy a kun lovasság egy része nehéz védőfegyverzetet vi­selt. A 13. századi főúri, lovagi vise­let hatását viselik azok az aranyból vagy aranyozott ezüst­ből készült, veretes övék. amelye­ket néhány előkelő kun sírjában találtak. A pogány temetkezési rítus révén elsőként ezeket az öves sírokat határozta meg kunnak a régészeti kutatás (Kígyóspuszta. Osólvos. Felsőszentkirály.) Ma­guk az övék azonban nyugati íz­lés szerint, feltehetőleg udvari ötvösműhelyben készültek, a kor európai divatjának megfele- 1 ően. Kiskunmajsa határában. Ki- gyóspu-sztán lKlti-ban egy juhász találta meg legeltetés közben egy ..elsodrott homokdomb tövében" a niellodíszes aranycsatot és a hozzá tartozó övvereteket. 1831 - ben kerültek be a leletek a Nem­zeti Múzeumba, azóta is a mú­zeum gyűjteményének legszebb darabjai közé számítanak. A szállástemetők külön csopor­tot képeznek a kunok régészeti emlékanyagában. Ezek elsősor­ban a köznép temetkezési helyei, de a 14. század közepe táján már az előkelő réteg, a szálláskapi­tány családok is ide temetkeztek. A temetőket vagy már eleve meg­levő templomok Köré telepítették, vagy a későbbiek során, a 14. szá­zad végén, a 15. század elején épült fel területükön a templom A nemzedékek során összezsú­folódó temetkezések legkorábbi rétegei mindenképpen a félig- meddig még pogány, letelepülő­iéiben levő lakosság emlékei. A sírok többsége mellékletében sze­gényes. a hagyományos viseleti formák néhány eleme, és a po­gány hitvilágban gyökerező ba­bonás szokások megléte azonban kimutatható. A LEGIZGALMASABB PILLANAT: AMIKOR A MŰ ÉLETRE KEL Esa Laurema napszobrai Kinetikus alkotások, matematikai dombor­művek, konstrukciók, komputergrafikák. Ilyen fejezetcímek alatt szerepelnek Esa Lau­rema művei abban a katalógusban, amelyet a finn szobrászművésztől kaptam, még mielőtt szóba elegyedtünk volna, hogy valami fogal­mam legyen arról, mi mindennel is foglalko­zik tulajdonképpen. Az a meghívó ugyanis, amely a kalocsai városi Képzőművészeti Gyűjteménybe szólt, úgynevezett napszobrok bemutatójára invitált, elég szűkszavúan. Hogy miről is van szó, az végül a művésszel való beszélgetésből, s persze az előadásból derült ki. Vagyis ... Kinetikus alkotásokról, ame­lyeknek anyaga nem más, mint a fény és a mozgás. Én ezt a két anyagot ugyanúgy használom mű­veim létrehozásánál, mint más szobrász a bronzot, a fát vagy a követ. Ez a mű csak sötét szobá­ban élvezhető, s persze a lény és a mozgás által keltett illúziók létrejöttéhez, prizmákra, tükrök­re, más optikai eszközökre, elektromos berendezésekre vpn szükség. — Valójában mit látunk? — Egy három részből álló egy­séget, amelyben mindegyik a sa­ját külön dialógusát folytatja. Az egyik olykor szólóvá erősödik, a többit háttérbe szorítva, máskor valamennyi elcsendesedik. Előre nem lehel kiszámítani egyikük helyzetét sem. A fénykorok mö­gött megjelenő struktúrának hir­telen térbeli kiterjedése lesz, fel­tárul a színes fények ragyogásá­val feltöltött tér. — A művek leginkább az ér­zelmeinkre hatnak ... — Igen, amit el akarok mon­dani, egy érzés. Ezeket az alko­tásokat a Napnak és az égites­teknek szenteltem. A fénykorok tulajdonképpen a tudatunkban léteznek, amiket előttük átélünk, lényegében bensőnkben születnek. A színes fény nagyon erős érzel­mi hatásokat vált ki, olyanokat, mint a zene. — Mindezt még fokozza a ze­nei aláfestés. — Ez az első kísérletem, hogy zenét is kerestem szobraim be­mutatásához. Ezúttal Ligeti-. Schönberg-, valamint finn szer­zők, mint például Sibelius-, Eng­lund-, Sallien-műveket hallhat­nak a nézők. Nem vagyok benne biztos, hogy a válogatás tökéle­tes, mivel ez az első próbálkozás. — Ezeknek a kinetikus mű­veknek a megvalósítása, az al­kotói fantázián kívül mérnöki, számítástechnikai, elektronikai, — és még sorolhatnám milyen — ismereteket is feltételez. — Először természetesen gon­dolatban születnek a művek. Az elkészítésük elég hosszadalmas, vagy másfél hónapos munkát igé­nyel. Terveket rajzolok, számítá­sokat végzek, megmunkálom a fémet, a, fát, a műanyagot, kiépí­tem a villamos hálózat vezetéke­it, azaz létrehozom a struktúrát. Korábban szerteágazó tanulmá­nyokat folytattam az építészettől a számítástechnikáig. Mindig az a legizgalmasabb pillanat, ami­kor a mű életre kel. vagyis, ami­kor bekapcsolom az áramot. Olyan ez minden alkalommal, mint egy csoda, mindig valami új születik, amire nem számítot­tam. Ezek a fajta alkotásaim so­hasem véglegesek, állandóan vál­toztatok, alakítok rajtuk. — Hogy került ide. Kalocsára? — 1978-ban jártam először Ma­tt A bemutató előtt Esa Laurema az utolsó simításokat végzi. (Méhesi Éva felvétele) gyarországon turistaként, majd 1981-ben mutatkozott be a bi- mensio-csoport. aminek tagja va­gyok. egy kis budapesti galériá­ban. Ekkor ismerkedtem meg magyar művészekkel. 1984-ben részt vettem Kalocsán a Sehöí- fer-szemináriumon. innen a sze­mélyes ismeretség, ennek köszön­hetem a mostani meghívást. — Az itteni képzőművészeti gyűjteményben ki is van állítva öntől egy számitógépes grafika. — Igen, csakúgy, mint Buda­pesten a Szépművészeti Múzeum­ban. Ügy néz ki, hogy 1988-ban a Dimensio-csoportnak kiállítása lesz a Műcsarnokban, egy hiva­talos kulturális csere keretében. — Ez a jelenlegi bemutatkozó­sorozat eszerint magánvállalko­zás? •— Félig-meddig. Napszobrai­mat eddig Nyíregyházán, Veszp­rémben. Kaposvárott. Kalocsán és Kecskeméten mutattam be, befejezésül pedig majd a Mű­csarnokban. A saját kocsimmal jártam az országot, belefér az egész „kiállítás". Egyébként ne­kem ez nem biznisz, hiszen a magám költségére csinálom, nem kérek érte pénzt sehol. Hogy ezt megtehetem, annak köszönhető, hogy januárban hároméves ösz­töndíjat kaptam otthon, így akár azt is mondhatnám, hogy a finn állam finanszírozza az itteni ki­állítássorozatomat. Kormos Emese FODOR ANDRÁS: Béke Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány, s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellöl hangfalak recés vályújából, a zene öblögö moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak. csak az evező bogarak, lombok. — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattuk játszódnék az idő. TÓDOR JÁNOS: A lighanem a Terézia című, meglehetősen kö- zépfajú színműi volt a tavaszi évad legköny- nyebb darabja. Mi, színpadi díszletezök legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falép­cső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kí­vánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darab­ja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény" — visz- szaidézésekor most is pajzán iz­galom vesz rajtam erőt —. ami­kor is a Terézia unokahúgát ala­kító, csodásán ingerlő combok­kal megáldott fiatal színésznő fel­állt az ebédlőasztalra, és mélyen a közönség irányában elörehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéd­erők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben. minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizöz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van közönség. A tize­dik előadás után már valóságos szivárványt lát­tunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, minden este másrés más színű aprócska fehérnemű helyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, ter­mészetesen hiú. ám örök ábránd maradt mindany- nuiűnk számára. A Teréziából így aztán csak a fő­lépcső és a művésznő feneke maradt meg emléke­zetemben. , A Carment viszont kifejezetten utaltuk. Nem csu- ,>án a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket forgószinpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerolnunk: elsősorban az idióta statisz­téria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek n színvadon mint legyek a vágóhídon. Rekkenő kora n'mírban látszottuk a Carment, majd százán, han­gyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mi­vel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkő­zött ... A meccset a tévé is közvetítette, így azután a társulat drukker tagjai ingajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek ma­radtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban Világot jelentő deszkák csupán egy háromméteres keresztet kellett beállí­tanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvo­náson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem, nem csupán diszletezöi szempontból) a GUI Baba című nagy­operett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva a világot je­lentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven fo­rintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leá­nyát hordszéken hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöttünk a garatra a színház mö­götti István-pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli vi­lágnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpad­ra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy \ halász­lány, Gábor diák ex-barátnője) egyirányban elkezd­jük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komóto­san, mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyako­zás szemünk előtt elsuhanó reménytelenséget. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudat­tal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sür­gető integetését, Gábor diák kétségbeesett pissze­gését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár min­denki, felriadva az állapot nélküli állapotból, ha­talmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtö­nön. A mezétlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastapssal jutalmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén nép színművészet­ben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasz­tó produkció része, holott csak brutális akciónk- amputációnk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy ren­des gyerekek voltunk. Csupán egyhavi munkabé­rünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan kor- nyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, ret­tegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a színházzal átelleni tisztiklub presszójában. Camus drámáját a „kegyetlen színház” törekvé­seinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula szemé­lyiségének külső és belső extravaganciáit. A szí­nész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől áporo- dottan tévelygett az áprilisi napfényben. A folya­matos koncentráció nyomán meditációi néha oly­annyira jól sikerültek, hogy diszletezöi segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhe­tően a levegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán" szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába minden reggel átkínlódtuk a kopott Bösendorfert, amiért is esetenként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mi­benlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kishivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is. amikor Heródes és Kozma összeakasz­tották a díszletező kalapácsot, s kis híján ember­halállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, völlig érő hajú óriás. Heródes homlokára irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, kiebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú. guminyelű kalapácsával Heró­des felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a be- hemót fiú feje mellett. így a loboncos Törzsfönök- nek (akit az akkoriban vetített amerikai film. a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor i:; lecsap­ni... _ A Carment csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymázsás ..Sziklás hegységet". Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt. a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. Szó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heró­des ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pe­dig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmes­ter felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban löhessük be. azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen el­szántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez sző­rit ja. nekünk pedig megparancsolja, hogy a kö­peny nyakánál szögezzük föl. Azután ráü'v'öltött az ügyelőre, hogy 'húzássá fei a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő desz­kákon.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom