Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET PREMIER UTÁN A holdbéli csónakos Jégapó (Beratin Oábor) leánya. Pávaszem (Oravecz Edit), olyannyija szemrevaló teremtés, hogy egyszerre négy nagyhatalmú uralkodó is pályázik a kezére: Huang-ti kínai császár (Tóth Rita), Idomeneus krétai király (Gazsó György), Memnon szeiecsen fejedelem (Gulyás Zoltán) és a varázsló, a sumir főpap: Duimuzi (Gettz Péter). Ám a kérők egyike sem holmi megnyerő jelenség. Sőt, akikor rémül csak meg tőlük Pávaszem igazán, amikor Medvefia (Mester László) csodasolymávail megmutatja neki, milyen gonoszak valójában. Nem alkar egyiknek pem a felesége lenni — hiszen a holdbéli csónakosba (Derzsi János) szerelmes — inkább a búj- dosásit, a meg próbálta t ás okát választja. Ebben nem akármilyen segítőkre talál: Vitéz László (Vitéz László), Bolond Istók (M. Horváth József) és Paprika Jancsi (Kiss Jenő) semmiféle veszedelemtől nem riad vissza, csakhogy megmenthessék csúf kérőitől a szép Pávaszemet. Megany- nyj bonyodalom után, végül is happy enddel végződik történetük : sem a nagyuraik, sem a holdbéli csónakos nem tudja elragadni Jégapó csodaszép leányát. A bátor, szerelmes Med- vefiáé lesz... Weöres Sándor 1942-ben eredetileg bábjátékosoknak kezdte el írni ezt a kalandos mesét, s • Pávaszem (Oravecz Edit) és Medvefia (Mester László). mire befejezte, igazi színjáték lett belőle. A ihoddibeli csónakost először 1970-|ben a fővárosi Thá- lia Színház, majd kilenc évvel később a pécsi Nemzeti Színház, illetve a győri Kisfaludy Színház (operaváltozat, kánki György zenéjével) tűzte műsorára. Igazán nagy sikert egyik bemutató sem hozott. És sajnos ugyanez elmondható a napokban lezajlott kecskeméti premierről is. A rendező, Vándorfi László, új zenével, új koreográfiával, új megközelítéseket hangsúlyozva vitte színire Weöres humorban és erotikában egyaránt gazdag művét. Vándorfi korábbi produkcióit ismerve, nem meglépő az úgynevezett commedia dell’arte jellegű megközelítés, de nem is túl szerencsés. (Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a szerző így vélekedett a Holdbéli csónakosról a Thália Színházban való bemutató után: „A darab ős-alakjában annyi a commedia deli’ arte jelleg, hogy ezt a továbbjátszást, tavábbaiakítást nem érzem idegennek ...”), s ez tűnik szembe leginkább, amikor a darabban felvillan egy-egy igazán megragadó — mondhatni: kaitarti- kus hatást sejtő — részlet, jelenet, adekvát zenével (Pávaszetn és a holdbéli csónakos duója), ám a pillanatnyi varázst szétzúzza a vásári komédiázás, bohóckodás. Ugyanígy a darab finom nyelvi fordulatokra, költői képekre egy• Jégapó (Beratin Gábor). (Ka- ráth Imre felvételei) 0 A finálé előtti pillanatok. aránt apelláló humorát is. Az átgondolatlan, szerepformálásök — van egy-kettő — lehetetlenné teszik a szövegben rejlő poénok igazán jó előkészítését, robbantását: Megfelelő színészi teljesítmény híján — tisztelet a kivételinek — csak átgázolnak rajtuk a szereplők, mint sáskák a vetésen, így legfeljebb a sejtés marad a nézőben: ide valami magoit hinthettek eredetileg..: Hasonló módon, igencsak elsikkad az erotika is, holott mi másról beszélhetünk, amikor egy lány az égi csónakos után vágyódik; olyan szerelem után, amely valójában elérhetetlen? Weöres szavait idézve: „A darab az elérhetetlen utáni vágyakozás és a valóság ütközéséről szól. Az ember, mint nő: lélek. A férfi, mint szerelem: vágyódás. Sóvárgunk az igazi iránt, önmagunk jobbik lénye iránt, különböző sziréncsábításoknak engedünk, mint a holdbéli csónakosnak, aki ezt ígér, azt ígér, de csak máglyahalált tud nyújtani. Ha az ember le tudja győzni ezt az elvágyódást, akkor megtalálja igazi párját...” — Mindez gyerekes bohóságnak, tudálékos mosolyra ingerlő naivitásnak hat a komédiázás olykor ripacskodásba billenő langy légkörében. Pedig kétségtelen, hogy a pubertáskorukat felejtő felnőttek többségében változatlanul él — vagy legalábbis vissza-vissza- tér — az efféle elvágyódás érzése. Ám a varázslat, mely ennek átélésére, átgondolására inspirálna, csak impulzusszerűen hat a színpadon. Visszafogottabb sze- repfonmálással — ami talán csak Kiss Jenő játékára jellemző —, illetve a szövegben rejlő hangsúlyok, filozófikus értékű gondolatok tudatosabb kibontásával igazán kemény valósággá válhatna ez a langynak tetsző mese. S végül ds nem utolsó szempont egy színházi produkcióval szembeni elvárásokat tekintve, hogy illúziókat keltsen nézőjében ... A zenei effektusok kétségtelenül hatásos színfoltjai a kecskeméti színház 'új produkciójának. Ahogy — néhány dalbetéttől eltekintve — a darab lírai hangulatához igazodó zene is, amit Kossá László zeneszerzőnek köszönhetünk. Az már más kérdés, hogy mit keresnek a zenészek a nézőtéren (a szélső páholyokban). Ha a színpad belsejében hangzik fel a dal, alig érteni a szövegből valamit. S ez magyarázható a zenekar elhelyezésével, a színpad sajátos akusztikájával, az erősítés hiányosságaival, de az is „megérne egy misét”, hogy milyen színvonalú a színészek énekkultúrája ... A díszlet (Mayer László tervezte) egyszerű és praktikus, a jelmezek önmagukért beszélnek (Zeke Edit munkája). A koreográfia (Barta Judit) hűségesen követi a zenét, illetve a rendező commedia dell’arte jellegű megközelítéseit. Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy hiányosságai ellenére az évad eddigi legjobb produkciója A holdbéli csónakos, itt Kecskeméten. Csakhogy ez inkább az évadot minősíti... Koloh Elek HORVÁTH PÉTER: A titok* — Semmi se fontos. — Ezt a nagyapám mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozni tanít, Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez, vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet lép- het, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, se- szinü szőke, de a borostája már félnaposán is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsmagolja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördön- Oös, fekete-nikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom- húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a három színű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem Így pan a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, is megtol egy sakkfigurát. — Na, perszel — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rinocé- roszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápa• A KSipantt SaJtAuolgálat UH. ért pályázatának II. díjaz alkotása no- reUB-katagáriábaB. tag, tele fekete mitesszerekkel és kis piros vérbogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószörpokrócokkal takarózott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató- és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom luki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a- lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titoknokom. Ha jó kedve volt, így nevezett, a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőrpokrócok alatt. — Mondd el a titkodat. Nagy papi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó reka• miéjának az ágyneműt fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Minden nap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseltes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriék- től. Amíg apám börtönben volt, ezek a Piriék nekem is küldtek dolgokat az lKKA-n keresztül. Teddy bear kis bundái, bársony nadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvitt egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishiján elájult. — Teszed vissza rögtön1 Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az izét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapáimról. |Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezer- kilencszázkettőben született, Szcntgotthárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Ügy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkmtt fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam Örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgy is fényes cipőn fényesite- ni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó a Tolbuhin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, If isasz. szony. drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A piantnónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasszony drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben, az üveglapú, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová béakasztottük a kabátjainkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarább indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le u királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. — Menj csak, titoknok, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam az ajtófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy To- polinót. Topolinóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Méfl mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semmilyen se. Lúdtalpbetétje volt, meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — dünnyög az íróasztalánál, g egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje, A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta,, én meg, alig hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a Bizományi ban. ÁTMENETI ÁLLAPOT? A magyar film 1985-ben „Második kiadás” — ezzel a kifejezéssel jellemezte itöbb kollégám a tavalyi filmtermést. Meglepő a végül is nagyon találó megállapítás, hiszen sohasem mutatkozott be ennyi elsőfilmes hazánkban, minit 1985-iben. Először forgatott nagyjátékfilmet Mihályfy László ('Higgyétek ne- klem). Gárdos Péter az Uramistennel mutatkozott be. Péterffy András (Eszterlánc) és Mihályfy Sándor (Gyermekrablás a Palánk utcában) és az írói Bereményi Géza (A tanítványok) nevét is először tüntették föl hirdetések, falra gaszok j átékf ilmr en dezőkén t. Tapsolnunk kellene. Aligha tévedek': a múltban már akkor is örvendeztünk, ha két újfiiimes jelentkezett egy évben. 1952-ben például csak Fábry Zoltán (Vihar), a következő évben Herskó János (A város alatt) bizonyíthatta tehetségét. Hiába keresünk elsőfilmest az 1954-es bemutatók között. Két filmmel is jelentkezett 1955-ben Mákk Károly (Lili- omfi, A 9-es kórterem). iNagyjá- bóí hasonló kép alakul ki a hatvanas. a hetvenes évtized, filmtermésének elemzésekor. noha kétszer, háromszor több film került a közönség elé, mint korábban. A csak megbízatásaikat és nem életkorukat tekintve pályakezdők előretörését jelzi, hogy Kovácsi János (Megfelelő ember kényes feladatra), Lányi András (Valaki figyel), Sós Mária (Városbú jócs- ka), Xantus János (Valami van a tekintetében) és Kiss József (Hazánk: Magyarország) másodszor kapott lehetőséget önálló műsorként vetíthető mozifilm készítésére. Nemzedékváltásnak lennénk tanúi? Hiányzott Jancsó Miklós. Makk Károly, Fábry Zoltán. Tudtommal — örömünkre — tovább dolgoznak. A tavalyi összesítő filmjegyzékben hiába keresett fiatalabb András Ferenctől, Go- thár Péteritől, Kósia Fteren-ctői és másoktól új műveket várunk. A rendezők pályafutásának ismeretében még erőteljesebb az az A tanácstalanság, a valami után, de mi előtt érzetek uralják némely fiatalabb alkotók képsorait. Többen menekülnek a valóság tényeitől: vágyaik, képzeletük, reményeik, csalódásaik tükrözésében láttatják a világot. Lugossy gyönyörű, a szabadságharc utáni történetének (Szirmok, virágok, koszorúk) fő színhelyén hatalmas tükrök módosítják a látványt. Elég sok homályos, sejtető, elmosódó körvonalú felvétel jelzi az eligazodás elbizonytalanodását, vagy éppen a világ t(a világtudat) elszürkíilését. (Föloldódnak, elje- lentéktelenedmfek az ■ idő- és térhatárok, viszonyok. Bárhol, bármikor megtörténhetne — ha meggyőzőbb — Kovácsi János Megfelelő ember kényes feladatra című filmje, hogy csak egy példát említsek a több kínálkozó közül. Még olyán ökos, a szó klasszikus értelmében profi rendező, mint Szaíbó István Hédi ezredese szuperprodukciós beállításaival, aimerikaias hatáskereséseiivel sokakban a Mephistót idézte, önmagát ismételgette Sándor Pál Csak egy mozi. sikerültnek aligha minősíthető vállakózása. Sajnos a „mozi” éltető eleme a mese, a vágtató cselekmény, a történés háttérbe szorult a tavaly bemutatott filmek többségében. A filmkritikusok díjával elismert Szirmok, virágok, koszorúk az örvendetes kivétel ék közé tartozik. A Magyar Filmintézet egyik munkatársa szerint „ez a nézőt bevonó és szellemileg is igénybe vevő pszichológiai mélységű film tehetséges, értékmentő alkotás. Hazai filmművészetünknek várhatóan időtálló, maradandó darabja”. Történelmi példázatnak tekinthető a másik díjazott film, Bereményi Géza A tanítványok című izgalmas alkotása is. Kulcsíilm- nek szánta rendezője: adott társadalmi, történelmi körülmények között mit tehet a Reform? Milyen volt a magyar film 1985-ben ? Kérdések sorolhatók válaszként. Tartós irányzatnak vélhetjük a • Szirmok, virágok, koszorúk. (Rendezte: Lugossy László) érzésünk, hogy hallottunk már a filmekben kifejtett léthelyzetekről, ismerősként ismerkedünk az egyén és a hatalom, a hogyain tovább az élibukitatott forradalom után, mit csinálhat aiz elveihez minden fölött ragaszkodó állampolgár a kiegyezést sugalló társadalomban problematikája. kudarcos állapotainkat vizsgáló törekvéseket? Remélheltő-e, hogy a gyártók következetesebben érvényesíthetik a közönséggel is számoló mozis hagyományokat? Sikerül-e megteremteni a széles körű szórakoztatás és a művészi érték közös nevezőjét? HelUl Nándor MÁTYÁS FERENC Mint a fű Egyszerű vagyok, mint a jű, gyermekmosolyban a derű, mint a kő, olyan hallgatag, s akit a föld már betakart. Előre kalapot emelek, • ahogy a falusi öregek, s mint aki végleg elköszönt, szememben nincs könny, se öröm. Kész van az utolsó szüret, — s miként egy ledőlt feszület, unott látvány: enyészet várja, föltámadás nincs a sárban. Értelem, hozzád menekülök, lehessek a féregnél különb, s az ítélettől, jaj, ne féljek, ha a világ végéhez érek.
