Petőfi Népe, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-13 / 292. szám

1985. december 13. • PETŐFI NÉPÉ • 5 „...ÍJJRA EZT KEZDENÉM” Benjámin László hetvenéves A felszabadulás utáni magyar költészet gazdag színképében is kitüntetett hely illeti meg Ben­jámin Lászlót. Közel öt évtizedes költői pályája az emberiség tör­ténelmének egyik legbonyolul­tabb szakaszával esik egybe, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nála történelem és költészet közvetlen kapcsolatban áll egy­mással. Költészetének szinte ki­zárólagos témája a lírai és létezé­si és cselekvési terepének a fel­mérése a változó történelmi sza­kaszokban. E téma lírai megra­gadása azért válhatott Benjámin­nál jelentőssé, mert a társadalom fejlődésének lehetőségeit feltáró, a lehetőségek befulladása ellen szót emelő költő. Világosan szól­va: szocialista módon politizá­ló költő. Elkötelezettsége indu­lása pillanatától töretlen és egy­értelmű: „Huszonhárom éves fej­jel ez így fogalmazódott meg ben­nem: előttem az emberiség, a ha­za sorsa, napról napra ez forog kockán. Csak nem írhatok ver­set a virágos rétek szépségeiről?! Akkor jelent meg az első versem, amikor Hitler bevonult Ausztriá­ba. Hajlamaimmal, vágyaimmal szembeállítottam a kötelességet, az osztályfegyelmet s átalakítottam magamat; azt mondtam, hogy csak a leglényegesebb dolgokról szabad írni.” Benjámin László egész költői útjának, jellegadó költői maga­tartásának méltó összegzése a Vérző Zászlók alatt című költe­mény (1962). A 17 strófás mű a huszadik század középső szaka­szát átélő embert állítja a közép­pontba: a tragikus történelem­mel szembesülőt. A helytállás pá­tosza épp e nehéz években mu­tatkozik meg, s ezért logikus, hogy a felidézett két történelmi kor a második világháború és a személyi kultusz ideje. A disz- szonancia, a feloldhatatlan ellent­mondások élménye érzékletes, de fogalmilag is pontos képekben, korszakjellemzésekben tárul elénk. S időnként visszatér az Aragon- ra utaló refrén: bármilyen ne­héz életút adatott is számomra — „újra ezt kezdeném”. Áz elégikusság Benjámin Lász­ló költészetének régi alaphangja. Költői korszakainak határai min­dig a magyar történelem forduló­pontjaival estek egybe, s hang­váltásai is ezekkel párhuzamosak, így beszélhetünk 1938—1947 kö­zötti elégikus-tragikus, majd 1953-ig tartó patetikus-idillikus, 1957-ig tartó tragikus-patetikus, 1961-ig tartó elégikus és 1962 utáni elégiikus-pateltikus szaka, száról. S bár a szocialista költők kórusából már indulásakor kivált hangjának erejével, egyetemes érvényűvé csak 1954 után vált költészete. Ekkortól lett, igazán dialektikus költő, aki a valóság ellentmondásosságát tudta meg­ragadni. Benjámin László közérthető­ségre törekvő költő. Ez a képal­kotás puritánságát is jelenti ná­la. A rend és a világosság igénye egész munkásságát áthatja. Versbeszéde döntően fogalmi jellegű, s szimbólumait az élet­út, az etikai tartás tipikus volta, a lírai én lírai hőssé változása emeli valóban szimbolikus ér­vényűvé. A fogalmiság a versek meditáló-tépelődő gondolati jellegét erősíti, s elősegíti azt, hogy minél pontosabban ragad­hassa meg korának lényeges problémáit. Amit szocialista köz­életi költő elmondhat az 1938 óta eltelt évtizedekről, azt jelentős részben Benjámin László írta meg kortársai közül. A fausti ma­gatartás egész életútját meghatá­rozza, és ez jogos öntudattal tölt­heti el: Megmaradtunk egésznek a két­ségbeesésben, egésznek a fölemeltetésben, egész­nek a lebukásban, egésznek a hitben: azért vagyunk, hogy rendet te­remtsünk magunkban és a világban. (Szocialisták) A kereső ember már a pálya elején megtalálta életcélját, s ezt a célt a történelem viharai el­venni nem tudták tőle, sőt, meg­erősítették igazának tudatában. V. O. Í új Kossuth­kiadványok A Hazafias Népfront pén­teken kezdődő VIII. kong­resszusa alkalmából két új kötetet jelentetett meg a Kossuth Könyvkiadó. A Mit kell tudni sorozat legfrissebb kiadványában a Hazafias Népfrontról, a népfrontpolitika történeté­ről olvashatnak az érdek­lődők. Horváth László és Juhász Róbert könyve meg­ismertet azokkal a nemze­ti és nemzetközi folyama­tokkal, amelyek ötven év­vel ezelőtt megújulásra késztették a nemzetközi kommunista mozgalmat, s egyes országok kommu­nista pártjait. A kötet rész­leteket közöl a Komintern VII., a népfront megterem­tésének szükségességére felhívó kongresszusának anyagaiból, bemutatja a KMP egységfront-törekvé­seit, ismerteti a népfront szerepét a felszabadulást követő években, majd for­málissá válásának társadal­mi következményeit a po­litikai torzulások idején. A szerzők részletesen szólnak a mozgalom, a népfrontbi­zottságok mai tevékenysé­géről. Az olvasók tájéko­zódhatnak a mozgalom fel­adatairól a társadalom-, a gazdaság- és a művelő­déspolitikában. A Népfront Magyaror­szágon című kötetben régi, ma már, ritkaságnak szá­mító, a közkönyvtárakban is csak nehezen hozzáfér­hető folyóiratok, illegális! röpiratok, brosúrák má­solatát adta közre a ki­adó. A kötetben a magyar munkáspártoknak a nép­frontpolitikával kapcsola­tos megnyilatkozásaiit gyűjtötték egybe, bemu­tatva a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja küzdel­mét a népfrontgondolat isi- fogadtatásáért, megvalósí­tásáért. BENJÁMIN LÁSZLÓ-. Kapások A temetőben éjszakáztak, Agyuk, párnájuk <volt a föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Ismeretlen országban jártak, más volt a nyelv, a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábuk véresre dort, s csak tüskés bozótot találtak, vízmosást, legelőt, és újra temetőt. A temetőben éjszakáztak. Agyuk, párnájuk volt ia föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Idegenek voltak a házak, idegen az ég, a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábuk véresre tört, s csak tüskés bozótra találtak, vízmosást, legelőt, és újra temetőt. összenéztek akkor, megálltak, levágták a kapákat, szidták ía vezetőt, a bozótot, a Jegelőt, az életet, a temetőt. — Elég volt a sírokon hálni, dologtalan főni, megázni, céltalan járni, járni, keresgélni, de nem találni, — a krumplit jöttünk megkapálni! Hol van hát az a föld? csehák Judit: „Láttató és őrző”* Madárcsontú kis öregember van előttem, amint egy faddi kertben unokáival játszik. Elmélyülten és kedves kedéllyel, halk öröm­mel, Csillag József festményei, pasztelljei és rézkarcai csak ezután az emlékkép után éled­nek bennem. Át-áttűnek egymásba is, át­átszövik a játszó öregember törékeny alakját, csöndes boldogságát. Csillag József úgy játszott, ahogyan élt, aho­gyan alkotott. Sosem tolakodóan, a fénypász- tákftól visszahúziódva, de elmélyülten és eltö­kélten, a megpróbáltatásokat is bölcs derűvel viselve. 91 éves volna, ha nem oson ki életünkből még 1977-ben. De valóban kiosont? Elég csupán körbepillantani ennek a kiállí­tásnak a képein, hogy tudjuk a választ: Csil­lag József — ránkhagyott örökségében — mű­veiben, itt maradt közöttünk. Itt, az emléke­ző, egykor oly kedves városában, melynek művészitelepén tovább édlt Iványi-Grünwald Béla szelleme, és ahol a Révész Imre-tanít- vány, még ifjú rajztanár főiskolai mesteré­nek vezetésével végérvényesen eljegyezte ma­gát a művészettel. Itt maradt az annyiszor végigbarangolt országban, sok száz lakás fa­• Csillag József: öregasszony. lain függő képeivel a magyar táj végtelen szépségét lopva be a kis otthonokba. És itt maradt tágabb hazánkban, szerte a nagyvilág­ban, elsodort sorsú magyarok házaiban, akik a harmincas években, csakúgy, mint amikor ARTEX-festőként tevékenykedett, szívesen vásárolták műveit, az óhaza kicsiny emlékei­ként. Sem az alkalom, sem személyem nem ava­tott arra, hogy Csillag József munkásságát el­helyezzem valahol a magyar képzőművészet hatalmas építményében, ahol békességben vagy haraggal, de együtt élnek világot újra­alkotó zsenik a becsületes kismesterek ezrei­vel. A Csontváryk, a Derkovitsok, a Vasarelyk és a Kondor Bélák á Mű- vagy Képcsarnok­festőkkel, a minden korban sokat szorgoskodó mesterekkel. De nemigen tévedek, ha felidé­zem azt a már-már közhellyé kopott gondo­latot, hogy a művészet sokezer, szinte névte­lenné feledett aprómunkása nélkül a nagy- formátumú művészi oeuvre-ök sem születtek volna meg. És mint ahogyan a magyar kép­zőművészet egészét nemcsak Nagybánya vagy Szentendre formálta, hanem Hódmezővásár­hely, Kecskemét, Szolnok, Pécs és más tájak műhelyei is, varázsát sem csak a Nagy Ma­gányosok adják, hanem az a szorgos sereg is, amelyik közvetlenebbül és egyszerűbben közvetített a művészet és a befogadó társa­dalom között. Hiszen a nagy szakadékokat nehezebb áthidalni! Ha valamit nagyon kell tisztelnünk Csillag József művészi személyiségében, úgy akkor ennek a közvetítő szerepnek a tudatos válla­lását feltétlenül tisztelnünk illik. Viszonylag korán kialakult tematikai és mesterségbeli karaktere alkotó pályájának több mint fél évszázadán át nem sokat vál­tozott, legfeljebb letisztultabb, egyértelműbb lett. És amíg 1929-es brüsszeli kiállításán csak „a komoly tehetségű grafikust és pasztel- listát” méltatták benne, az évek során a „sú­lyosabb” műfajban, olajképekben is bizonyí­totta rátermettségét. Országos barangolásain mindig a magyar táj couleur localját kereste, hogy táj- és zsá­nerképeiben, figuráiban visszaadja azt. Mű­veiben sokszor egy ma már hiába keresett Magyarország és magyar élet őrződik meg, fessen bár nyírfákat vagy szénásszekereket, őszi Bakonyt vagy aratást, mezei munkát vagy hídépítést, vásári jelenetet vagy buda­pesti körúti aszfaltozást. Minden műfajban, amiben csak alkotott) finom rajzkultúráját ötvözte festőiségével. Nemritkán erőteljes színfoltjaival, hol lágy, hol meg keményebb ecsetkezeléssel, olykor a • Csillag József: Nyíres. festékek púposra halmozott rétegeivel, más­kor a vászon alapozó fehérjéig levakart fe­lületeivel igyekezett meghaladni az egyszerű látványt, hogy a mögöttes lényeg is örökül maradjon az utókorra. És ami tatán a leg­fontosabb: igyekezett őszinte mairadni min­den körülmény között. Nem akarta soha el­hitetni, hogy újrateremtenek jött a világ­ra. Vállalta, ami volt: láttató és őrző. Mielőtt eleget tennék megtisztelő megbíza­tásomnak, hogy megnyitódnak nyilvánítsam Csillag József festőművész kiállítását, szeret­ném megjegyezni: rendkívüli jelentősége van annak, ha megyéink és településeink — a legparányibb falutól Budapestig — adottsá­gaikhoz és erejükhöz mérten felkarolják és élővé teszik kulturális hagyományaikat, il­letve majdani hagyományok teremtőivé vál­nak. Bács-Kiskun megye — és azon beül is Kecskemét városa — példamutató igyekezet­tel gondoskodik arról, hogy polgárai ne csak anyagi, hanem szellemi javakkal is gazda­godjanak. Szép példa erre ez a kiállítás, ez a főhajtás a kecskeméti művésztelep egykori alkotója, Csillag József előtt. * Csehák Juditnak, a Minisztertanács elnökhelyettesének december S-én az Erdei Ferenc Művelődési Központban Csillag József kiállításán elhangzott megnyitóbeszéde. Vonzóbb vidéket” /. Nemrégen az ELTE bölcsész­klubjában beszélgettem végzős egyetemistákkal. Ki hova indul a diploma megszerzése után? — ez volt a téma. Egy fiú fővárosi új­sághoz pályázik, társa nemzetkö­zi hírű táncegyüttesünkhöz megy szervezőnek, más gimnáziumi ta­nár lesz egy megyeszékhelyi is­kolában. Olyan nem akadt a sok közül — bár még nem volt mindenki­nek tisztázva további sorsa —, aki nagyközségbe, netán faluba szeretett volna kerülni. Miért nem? Elsősorban azok­tól kérdeztem ezt, akik elmond­ták, hogy faluból jöttek. Félnek a vidéktől — mondták — még ak­kor is, ha ott talán könnyebben juthatnak lakáshoz és gyorsab­ban lépkedhetnének felfelé a ranglétrán. Mint kiderült: leginkább a be­zárkózástól, a magányosságtól, a beszűküléstől, a „lemaradástól tartanak. Ilyen rémisztő lenne a mai magyar falu? És ennyire von­zó a város? II. Kezdőnek lenni nem volt köny- nyű sosem, mióta világ a világ. Az új helyre érkezőknek sokféle próbatételt kell kiállniuk. Soha­sem volt elegendő csak a környe­zetük rokonszenvét megnyerni, sok más is szükséges ahhoz, hogy az ifjak valamelyest is otthon — otthonosan — érezhessék magu­kat. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy mindenkit új lakás, jól fizetett állás várjon, hiszen sok egykori „ifjú” még ma is joggal várja elmaradt „jussát”. A városokban sokak szerint már-már kilátástalan a pályakez­dők lakáshelyzete. Jó lenne tehát — már csak emiatt is — többet tenni azért, hogy a falu — a vi­dék — vonzóbb legyen. Vidék!? Mit is értünk ezen? Annak ellenére ugyanis, hogy az ország lakosságának nyolcvan százaléka a fővároson kívül él, majdnemhogy mindenki mást és mást ért ez alatt. Elvileg a fővárosiak helyzete a legtisztább, hozzájuk képest va­lóban mindenki vidéken él. Ha földrajzilag nézzük, nincs is a fogalmazásban semmi hiba. No­de, ha azt vesszük, hogy ott igen sokaknak kell elviselni az otthon- talanságot, a drága albérletet, ak­kor egy összkomfortos kecske­méti, kiskunhalasi, vagy kiskun- majsai lakás mágnesként vonz­hatja vidékre az embereket. Sok olyan falusi utcában jártam már, amelynek láttán egy fővárosi ke­rületi tanácselnök is keserűen konstatálhatta volna saját lakó­körzete elmaradottságát (és sok olyanban is, ahol járni alig tud­tam eső után). A budapestieknek az egész ország — nem földrajzi értelem­ben is — vidék. A megyeszékhe­lyen lakók is hajlamosak vidék­nek titulálni a környezetüknél szebb, fejlettebb kisvárost. A nagyközségek különbnek tart­ják magukat a kis falvaknál, a néhány házból álló majorokban élők ugyanezt az érzést melenge­tik magukban a tanyagazdákkal szemben. Holott lehet, hogy ott találjuk az emberhez legméltóbb környezetet, ahol erre nem is szá­mítunk! III. Mi köze ennek a pályakezdő fiatalok sorsához? Az, hogy gyer­mekükbe sokan — tévesen — azt nevelik bele: menekülj in­nét! Menj, tanulj tovább, aztán keress megélhetést a (főiváros­ban! Még akkor is ezt hangsú­lyozzák egyesek, ha világos, hogy Magyarországon egy pályakezdő értelmiségi legkönnyebben ott te­remthet egzisztenciát magának, ahol szakemberhiány van. A felelősségről és a hűségről is elfeledkeztünk. A frissdiplo­más azért is hazaköltözhet a fa­lujába, hogy ott emelje az iskolai oktatás színvonalát, vagy a helyi termelőszövetkezet, üzem szak­embergondjain enyhítsen. ) Persze, ahhoz, hogy az általá­nos szemlélet változzék, fel kell számolni a kisebb települések infrastrukturális elmaradottsá­gát. Támogatni kell azokat a fal­vakat, amelyek sokat tesznek a szociális, kommunális és kul­turális beruházások mielőbbi ki­vitelezéséért. Kell telefon, kell járda, iskola, művelődési ház és kell sportlétesítmény, csak így lehet — ezek birtokában — von­zó a vidék. Több községet is említhetnék, ahol már városi, sőt fővárosi szintű a művelődési ház. Évek óta színvonalas nyelvokta­tás folyik az iskolában és a könyvtárban, sportcsarnok és uszoda működik, és crossbarköz­pont üzemel a postán, pillanatok alatt elérhető a világ egyre na­gyobb része. ■ Segíteni kell a községeknek. Hogy láthassák a fiatalok, a meg­telepedni, családot alapítani aka­rók, hogy a városfalakon kívül is lehet élni vidéken. Farkas P. József OLVASÓNAPLÓ KEN FOLLETT: Egy férfi Szentpétervárról Ken Follett érti a módját az izgalom fokozásának, azonkívül hihetetlenül precíz író (ha a hőse Kecskeméten járna, a Szabadság térről az Arany János utcába for­dulna be, még ilyesmire is ügyel). A Tű a 'szénakazalban óta Fol­lett méltán számíthat az olvasók figyelmére. Űj könyve — mely olcsóbb és drága kiadásban egya­ránt piacra került — kellemes olvasmány, bár nem vetekedhet a szerző korábbi munkáival. A helyszín Anglia, az időpont: az első világháborút megelőző hetek. Az angol arisztokrata a fiatal Churchilltől azt a megbí­zást kapja, vegye rá Orlov her­ceg meggyőzésével az orosz cárt, hogy háború esetén fegy­verrel is támogassa Franciaorszá­got. A szándékról az anarchis­ták is tudomást szereznek, s el­indítják küldöttüket Onlov meg­gyilkolására, azaz az angol—orosz megállapodás aláaknázására. Nos, a sztori jó, Follett izgalmasan fű­zi a szálakat, anarchista szerep­lője — mi sem természetesebb ennél — nemcsak okos, nemcsak céltudatos, de még IGAZI FÉRFI is — az arisztokrata és Orlov kel­lemesen tárgyal, mit sem sejtve a veszélyről, később pedig: föl­készülve rá, etc, etc. A Follett-rajongóknak felesle­ges volna többet mesélni, akik pedig nem azok, ennyiből úgysem lesznek azzá: a lényeg, hogy a neves kémregényszerző a végére igazi, hozzá méltó csattanót ta­lált ki (amit természetesen nem árulok el). Az Egy férfi Szentpé­tervárról mégsem igazán jó könyv, talán a kor teszi (Follett eddig megjelent munkái a második vi­lágháborúban játszódtak), talán az — és ez lehet az igazság —, hogy Follett már nem teheti meg, hogy csak ugyanolyan jót írjon, mint eddig. Tőle — és ez a sze­retet, az olvasói bizalom legma­gasabb foka — mindig többet vá­runk, azaz csalódást kelt, ha nem tud újítani. Ezúttal pedig nem tudott. (Európa) A MI SÜTEMÉNYESKÖNYVÜNK Nem szeretném, ha félreérte­nék: a Váncza-könyvet nemcsak kiváló receptek kiváló gyűjtemé­nyének, kordokumentumnak, öt­letbörzének, reklámtananyagnak tartom. Olvasmánynak is, amely nagyanyám idejébe vezet visz- sza, amikor még — Krúdy sza­vaival élve — „nagymosást ren­deztek az asszonyok”, s elpirul­tak, ha a sikerült sütemény re­ceptjét kérdezték tőlük. Van va­lami elgondolkodtató abban: a Váncza-könyvek 13 kiadása any- nyi példányban jelent meg, hogy egymásra rakva a kötetek tízszer olyan magasak lennének, mint a Gellérthegy. Ez csak egyetlen mu­tatója a népszerűségnek, ám ma­gyarázza, hogy miért érezni is-^ merősnek a túrósbélest Nagykő­rösön és Gyöngyösön, Zalaeger­szegen és Csikrákoson — egész korosztály nőtt föl ugyanazon a receptkönyvön. Amiért kordokumentumnak is mondom: a sütemények elneve­zése. Az „úri mignon”, a ,;bri- oche” iflbriós), a „csehkészkemyér”. a „dalmátcsók”, a „főispánná reme­ke”, a „jegyzőné receptje" vagy a „mágnás dióspite” önmagában többet sejtet egy korról, mint ha­lom rossz tankönyv. Székely György utószavából tudom: a köz­readott ételek nemcsak finomak, de olcsón el is készíthetők. (Nem­hiába javasolja a könyvecske: in­kább „téglány” alakú tortát csi­nálj urak, mint kört, mert kevesebb a hulladék). Ráadásul még a mai korszerű táplálkozás követelmé­nyeinek is megfelelnek. Nos, a fakszimilében, az 1936- os 14. után 15. kiadásban is meg­jelent Váncza-könyvet a hízásra hajlamos egyéneknek éppúgy ajánlom, mint a diétázóknak: át­olvasva nagyokat fognak nyelni és eszükbe jut a szlogen: Halad­jon a korral — süssön Váncza- sütőporral. De, vigyázzanak! Ha­misítják! „Saját érdekében kér­jük tehát a vásárlásnál határo­zottan a valódi Váncza gyártmá­nyokat, s utasítsunk vissza min­den másnevű árut!” Az utószóíró megjegyzése: a Váncza-krémpor helyett a ma kapható — igazán kitűnő — Aranka krémporok ajánlhatók^ (Közgazdasági és Jogi Könyvki­adó.) Ballal József ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom