Petőfi Népe, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET MŰVÉSZPORTRÉ — Ügy tíz esztendős lehettem., amikor szülő­falumból Kiskunfélegy­házára költöztünk, ahol jelenleg is lakom. A szemlélődő fajta, ugyan­akkor igen szorgalmas gyerekek közé tartoztam, akinek csöndes kis éle­tébe szépen beleillett a rajz... Később, a Móra Ferenc Gimnáziumban az egykori Rudnay-nö- vepdék, Horváth Sándor tanár úr tanította ezt a tárgyat, aki megítélésem szerint nagyon tisztessé­ges ember, magával ra­gadó egyéniség volt... Harmadikos gimnazista koromban súlyos beteg lettem, néhány napig élet és halál között le­begtem. S amikor már lábadozni kezdtem — ma sem tudom, miért, de —, sokáig meggyőző­désem volt, hogy csak néhány hónapom 1 van hátra. Egyet akartam még: valamit hagyni magam után... Se ad­dig, se azóta nem raj­zoltam annyira megszál­lottan. olyan intenzitás­sal, eltökéltséggel... S már nem akartam épí­tész lenni, amikor fel­épültem, mint korábban, a betegségem előtt... — Először 1968-ban voltam a zebegényi kép­zőművészeti szabadisko­lában, s utána még há­rom nyarat töltöttem ott. Közelebbről Zebe- gényben ismerkedtem meg az alkalmazott gra­fikával, s még néhány grafikai eljárással, mi­közben egyre fontosabb lett számomra maga a technika. Egyébként ma is meggyőződésem, hogy ■ha egy grafikus érthető gondolatokat akar közöl­ni, akkor meg kell is­mernie azokat a lehető­ségeket. amelyek a kü­lönböző technikákban rejlenek... — Tisztában voltam azzal már az érettségi után, hogy egzisztenciá­lis szempontból sokat jelentene, ha elvégez­ném a Képző- vagy Iparművészeti Főiskolát, csak abban nem hittem, hogy valaki attól lesz művész, ha felsőfokú végzettséget szerez. [Másrészt minél hama­rabb meg akartam állni a saját lábamon. A rajz­hoz a kirakatrendező és dekoratőr szakma állt legközelebb, ezért vé­geztem el ezt a kétéves szakiskolát. Utána Fél- egyiházán helyezkedtem el kirakatrendezőként, s emellett mint alkalma­zott grafikus tevékeny­kedtem. 1979 óta vagyok a Katona József Múze­umnál, s azóta naponta ingázok Kiskunfélegyhá­za és Kecskemét között. Hat éve kísérletezünk elcserélni a lakásunkat kecskemétire, eredmény­telenül Bár most úgy néz ki, hogy végre sike­rül ezt, önerőből, meg­oldanom. Két gyerekünk van. Az egyik kislá­nyom sajnos olyan be­tegségben szenved, hogy a feleségem esztendők­kel ezelőtt kénytelen volt feladni hivatását, hogy ápolhassa. Vagyis egy fizetésből élünk. Mindezt csak azért mon­dom. mert rákérdeztél. Nem panaszként, félre ne értsd ... Ingázás, foj­togató egzisztenciális kö­rülmények, mellékjöve­delmek hajkurászása... Így kevés időm jut az utóbbi esztendőkben al­kotómunkára. Megval­lom: én nem is tartom művésznek magam. Nem álszerénységből, hanem a körülményeim miatt, amelyek legfeljebb any- nyit engednek, hogy öt­hat grafikát produkáljak évente. Egyrészt ezért is Tiszakécskén született, 1952-ben. Gimná­ziumi tanulmányai után kirakatrendezői ké­pesítést szerzett a fővárosban. Először 1968- ban szerepeltek kiállításon képei, önálló tár­laton mostani lakóhelyén, Kiskunfélegyházán mutatkozott be 1980-ban, a Kiskun Múzeum­ban. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának három éve, a Fiatal Képzőművé­szek, Stúdiójának 1981 óta tagja. 1979-ben a Bács-Kiskun megyei Tanács, egy évvel ko­rábban a kiskunfélegyházi tanács művészeti ösztöndíjasa volt. Hat esztendeje a megyei múzeumi szervezet alkalmazott grafikusaként Kecskeméten dolgozik. „Alkotó tevékenységére és magatartására a mér­hetetlen műgond és fokozott felelősségvállalás jel­lemző. Művészeténeik alakulására a konstruktiviz­mus, az utóbbi évtizedben pedig a minimal art fej­tett ki jótékony hatást. Szándéka szerint munkái­ban személytelen kíván maradni. Igyekszik visz- szaszorítami minden expresszív. lélekrezdtlést77. Zalatnal Pál rendikívtl tudatos, kutató alkotó. Mes­tersége minden űj eljárásának utánanéz, az új is­mereteket igyekszik elsajátítani. Problémafelvetése, gondolati alapállása és technikai sokoldalúsága ko­runkkal adekvát, művészi világa ezért is nyitott és fejleszthető...” — írja a fiatal grafikusról Bánszky Pál művészettörténész. 55 Fából vaskarika... 55 szerepelek oly ritkán ki­állításokon. Különösen Bács-Kiskunban. Mind­ezek ellenére ón opti­mista vagyok, hiszen azt teszem, ami rendeltetett. Nem megkeseredve: reá­lisan nézem a sorsomat, a világot. S azt hiszem, ez a realitás tettenérhe- tő a grafikáimon is, an­nak ellenére, hogy egyre inkább befelé fordulást mutatnak... — Ha művészetről van szó, én Emest He­mingway jéghegy-elvét vallom: körülbelül egy- tized, ami látható, a többi víz alatt van... Legtöbbször csak a mappámnak dolgozom, mert úgy érzem, hogy amit alkottam, azt nem feltétlenül fontos má­soknak .is megmutat­nom. Miért nem? Nézd. ha pusztulni látom itt vasv ott ilyen vagy olyan formában egészsé­ges környezetünket, az nekem szinte fizikai fáj­dalmat oEoz; szeretném világgá kiáltani, szeret­nék mindenkit mozgósí­tani, holott tudom, hogy ezt nem érhetem el, hiába fogalmazok bár­milyen őszintén, hatáso­san a képzőművészet nyelvén. S ha nem old­hatom meg grafikáim­mal az efféle problémá­kat, akkor miért bosz- szantsam azzal az em­bereket, hogy ez vagy az nem jó. Saját megnyug­tatásomra persze meg­fogalmazom : „lapokra viszem” a mondandó­mat, de azután a map­pába rejtem. Ez a másik ok, hogy csak ritkán szerepelek kiállításokon. — öt éve csinálok egy sorozatot környezetünk tárgyai címmel, amely — az egyszerű gondolat­körök körbejárása, hű­vös tárgyilagossága elle­nére — úgy érzem, egy organikus, valóban léte­ző világot vizsgál és összegez... Nem tarto­zom a virtuóz alkotók közé, ezzel tisztában va­gyok, de ha lassan is, racionálisan igyekszem felépíteni grafikáimat. Leginkább a rézkarc és az akvatinta (tónusos rézkarc) érdekel a kü­lönböző grafikai eljárá­sok közül1, s ezeket ke­verem a szitanyomással. — Miért a rézkarc? Olyan nagy elődök al­kottak csodát ezzel a technikával, hogy érde­mes követni őket... Az évek során persze pró­bálkoztam festészettel, linóval, ofszettel és más technikával is. Viszont egyedi rajzot régen nem csinálok, hiszen titkon azt remélem, hogy mint vizuális röpcédulák, sokszorosított grafikáim minél több emberhez el­juthatnak. Ami önmagá­ban igen demokratikus, csak az a baj, hogy réz­karccal egyszerűen nem lehet „röpcédulát” csi­nálni. Ez fából vaskari­ka, amilyen talán én is vagyok... A mai köz­felfogás szerint ugyanis az igazi érték az egyedi mű... Az autonóm grafika mellett mindig is na­gyon izgattak az alkal­mazott grafikában rejlő lehetőségek. Vagyis azok közé a szerencsés embe­rek közé tartozom, akik szeretik, örömmel végzik a munkájukat. — Lehet, hogy kicsit zavarosnak tűnnek az elveim. meglátásaim, megítéléseim, de én pontosan tudom, mi az, amit akarok. Csak az a baj, hogy szavakkal ne­hezebb mindezt megfo­galmaznom, mint a kép­zőművészet nyelvén. Tá­lát legjobb, ha nem is írsz rólam ... Koloh Elek SZELLEMI ÁRUCSERE Községi kisműhelyek A falu „városiasodását” bizonyítja, hogy az utób­bi években egyre több képzőművészeti kisműhely alakult a községekben is. A csoportok — egy-egy intézmény: iskola vagy művelődési ház támogatá­sával — falura visszaköltöző alkotók, tehetséges ta­nárok irányításával munkálkodnak. Nem lehet eléggé dicsérni a művészeti ismeretter­jesztésnek és a készségfejlesztésnek ezeket az isko­láit. A közösségek új 'energiákat kapcsolnak a köz- művelődésbe: lehetőségeket, perspektívákat tárnak föl, oselekvően járulnak hozzá a kulturális értékek igazságosabb elosztásához. Tevékenységük tehát a kulturális demokrácia oly sokat emlegetett kitelje­sítése irányába hat. A közművelődési forma lénye­ge, hogy tartalmas időtöltést, személyiségfejlesztő elfoglaltságot kínál munkásoknak, tsz-tagoknak, nyugdíjasoknak, de leginkább a tanulóifjúságnak. Így egyre nagyobb tömegek számára válik elérhető­vé a vizuális alapműveltség; a képzőművészet „szol- fézsa”. S az alkotó környezetben még inkább felis­merhetővé válik a tehetség is. Ott, ahol a község társadalmi-gazdasági vezetése megfelelő körülményeket teremt az ilyen jellegű foglalkozásokhoz, eredménnyel járnak a műhely­alapító törekvések. Megyénkben több kisműhely te­vékenykedik színvonalasan. Utalhatunk itt például a kiskunmajsai kísérletekre: néhány éve egy „haza­települt” művész, Hegyi Veronika irányításával in­dult a kerámiaszakkör, a nagyközség határában levő- Kígyospusztán. Az élmények maradandóságát bizo­nyítja, hogy — bár a szakkörvezető egészségügyi okokból más klímájú területre költözött — a közös­ség életben maradt. Az Ifjú Gárda Művelődési Köz­pontban építettek kemencét, ott lett új „törzshelye” a szakkörnek. Egyébként nemcsak kerámiával foglal­koznak a nagyközségben. Seres Sándor festőművész vezetésével a rajz és a festészet műhelytitkaival is megismerkedhetnek a fiatalok. A szomszédos településen, Soltvadkerten az álta­lános iskola tanára, Krebsné Tuska Zsuzsanna ve­zetésével dolgozik — kiváló feltételek mellett — kerámiaszakkör, felnőttek és gyermekek részvételé­vel. Megyei és országos kerámiapályázatokon már számos díjat nyertek, most egy, a bibliáról szóló film szerkesztőinek kérésére hármasoltárt építettek a klasszikus mű jeleneteihez. Az egyik legrégebben — éppen húsz éve alapí­tott — kisműhely a keceli alkotókor. Vezetője Ba- loghné Boros Ilona. Munkáik rangos elismeréseket érdemeltek ki Indiától az Amerikai Egyesült Álla­mokig a világ számos országában. A folyamatos és színvonalas művészeti nevelőmunkának köszönhe­tő, hogy ma a felnőttcsoportban szinte kivétel nél­kül olyanok folytatják a közös alkotómunkát, akik gyermekkoruktól kezdve együtt dolgoznak a mű­vésznővel. Az alkalmazott technikák is változtak. Kezdetben csak batikolással foglalkoztak, ma már nemezeléssel, szövéssel, varrással bővült tevékeny­ségük. Legutóbb márciusban három keceli tanuló munkáit jutalmazták arany oklevéllel Hanoiban egy nívós, a béke és barátság témakörében szervezett ki­állításon. Két éve alakult, de már bizonyított a dunavecsei textilműhely is, amelyet a faluba költöző neves ipar­művész, Kun-Sebestyén Géza alapított. Említésre érdemesek a tiszakécskei, izsáki, lajosmizsei és har- tai .kezdeményezések is, ahol rendszeresek az ilyen jellegű foglalkozások. A közművelődési és oktatási intézmények mellett a Bács-Kiskun megyei Tanács művelődésügyi osztá­lya is figyelemmel kíséri a falusi kisműhelyek tevé­kenységét. Segít, ha valamilyen okból fennakadás mutatkozik, szakmailag felügyeli, támogatja az al­kotómunkát. Kiállítások szervezésével ösztönzést ad, hogy a közösségek között az építő jellegű „szellemi árucsere” folyamatos legyen. Parias P. József. r ermesi szobrász volt, foglalkozását odaadás­sal űzte. Magányosan élt mütermes házában; valamikor volt ugyan egy felesége, de Jolán asszony hamarosan megelégelte Termesi ordítozását (meg a hidegvágót, amelyet T. lengetett a kezében pálinkás állapotában...). Nos, az asszony elhagyta Termesit, és összeállt egy redőnyösmesterrel, aki unalmas ember volt ugyan, de rendszeresen bevá­sárolt az asszony helyett, és együtt osztották be a redőnykészítésből származó összeget. (Ex-Termesi- né néha felriadt éjszaka, s a redőnyös hortyogását hallgatva legszívesebben azonnal elmenekült volna, vissza félbolond férjéhez, akit órák hosszat tudott nézni zaklatott álmai idején. Hiszen Termesi ilyen­kor volt igazán szép, amikor az ANYAG-gal küz­dött álmában, összegyűrt arccal, karmos kezekkel, miig végül győzött, és szelíden elaludt.) Termesi tehát egyedül élt. (A pulikutya, aki lan­kadatlanul rohangált a kertben, nem számított élet­társnak, csak egy fekete gombolyagnak, aki mozgást hoz a házba akkor is, amikor Termesi körül mindent mozdulatlanná varázsol a fáradtság és a közeledő öregség. Bojtár volt a puli neve.) Egyformán teltek Termesi napjai. Délelőtt kala­pált a műteremben (rézdomborításokat készített), délben elballagott a Kacsa vendéglőbe, ahol „mű­vész úrnak” szólította az öreg pincér, s olyan tisz­telettudóan csúsztatta elé az étlapot, mintha vala­honnan a múlt századból maradt volna itt a Kacsa falai között. Termesi az egyszerű ételeket szerette, pörköltet, flekként, babfőzeléket, de soha nem mu­lasztotta el a bőséges borravalót és a köszönést ki­felé menet. Az esték a pálinka jegyében teltek el. A készlet bőséges volt, a hűtőszekrény telis-tele volt márkás és bunkó italokkal, a vegyesgyümölcs-pálinkától kezdve egészen a Hennesy-ig... Igen, Termesi tö­ményivó volt, annak ellenére, hogy orvosai többször figyelmeztették a delirium tremens veszélyére, amely betegséget a borivó emberek soha nem kapják meg. Termesi fütyült rájuk, és arra gondolt, hogy ha Muszorgszkijnak és Toulouse-Lautrecnak megfe­lelt a patkányok inváziója, neki is jó lesz. De az még odébb van; addig még rengeteg kellemes estét lehet eltölteni kettesben valamelyik üveggel, szól a zene a lemezjátszón, odakint nyüszítve köszönti az estét a puli, a szürkület finom fátylat borít a kert fáira, s a kapucsengő halkan várakozik Termesiné ujjara. ... Szépek, csendesek voltak Termesi estéi. Olya­nok, amelyekből erőszakos álomra gyűjthet erőt a magányos ember. Hiszen általában Termesi egészen más volt: harcos, vitázó, szerelmes férfi, aki ember­tömegeknek tart szónoklatot, párbajt vív ellensé­geivel, őrjöngő szeretkezést folytat nőkkel, s egy BOLYA PETER pillanatig sem fél a haláltól, amely körülötte som- fordál. Termesi egy napon levelet kapott a MŰVÉSZETI ALAP-tól, amelyben közölték, hogy ez és ez a szerv felajánlja a képzőművészeknek az elárvult tanyasi is­kolákat. Vagyis: bármelyik festő vagy szobrász ki­bérelheti a halott sulikat, a tanteremből műterem lesz, a tanári lakásból művészodú, s talán még a magára hagyott szőlő is életre kelthető. Termesi elgondolkozott. „Ez igen” — csettintett lelki szájával. Ott aztán teljes lenne a kreatív ma­gány, kilométerekre füstölög a legközelebbi tanya, lehet ordítani, ugrálni, meztelenül kukorékolni az udvaron, hemperegni a füvön, ördögszekeret ker­getni a parlag szántókon... Ott aztán lehetne élni, szabadon, vadon, állatiasan. A pulikutya is vissza­kerülne ősei környezetébe, a tan-műteremben cso­dálatos domborítások születnének, alföldi emberar­cok, öreg nyárfák tánca, suba keringése, kocsi bil­lenőse, disznók turcsi' orra, hegyes fácánok röpülé- se... Termesi levelet irt az Alapnak, amelyben bejelen­tette igényét egy „használható állapotban” levő is­kolára. Az utóiratban azt kérte, hogy a ház „minél messzebb” legyen az emberlakta helyektől; a leg­jobb az vólna, ha egy sűrű akácerdő közepén áll­na, ahová még az őzek is csak véletlenül tévednek. A tanyasi iskola, amelyet Termesi kibérelt... Az egyik szárnyban volt a tanterem, valamint néhány kisebb helyiség, talán a valamikori szertárak. A má­sik részt a tanári lakás alkotta, két szoba, konyha és a hatalmas kamra. Az egész épület üres volt, po­koli üres. Az ajtók, ablakok tárva-nyitva, mintha menekülve távoztak volna az utolsó diákok. Az ud­var kopár, letaposott. A ház mögött szőlősorok, kö­zöttük szilvafák, metszetlenül, burjánozva. Termesi komoran vette birtokba az épületet. A kapu előtt tornyosultak a bútorok, amelyeket Volán­bérautó hozott Pesttől idáig. Dívány, asztal, két szék (hátha mégis érkezik egy vendég az erdő felől), az­tán a hatalmas bőrönd, benne a háztartáshoz szük­séges edények, táskarádió (a külvilág követe), végül a rézlemezek, és szobrászati szerszámok. Termesi továbbra is bízott abban, hogy csodálatos domborí­tásokat fog létrehozni a kiskunsági táj ölében, s ha majd újra visszatér az emberek közé, mindent meg­bocsátanak neki. ... A délutánt rendezkedéssel töltötte el, a búto­rokat a lakásba hurcolta, a rézlemezeket a tante­rembe. Mire elérkezett az este (csendesen és észrer vétlenül, óvatosan közelítve a dülőutak felett), Ter­mesi már az ablak mellett üldögélt, s bizakodóan nyalogatta a magával hozott pálinkát. Azt tervezte, hogy másnap rézbe domborítja a jegenyenyárt, amely az iskola felett őrködik. Első éjszakáján a feleségével álmodott. Termesi­né meztelenül úszott az álom vizében, s az ölelése jóval előbb ért Termesi köré, mint 6 maga. Érthe­tetlen, de őszintének ható mondatokat suttogott, ke­resztet rajzolt Termesi homlokára, aztán eltűnt, semmivé foszlott. Termesi felriadt, s jó darab időbe telt, amíg rájött: a zajt, amit hall, nem a felesége sírása okozza, hanem a szélfútta jegenyenyár zúgása. Másnap elballagott a tanyasi boltbaL (hogy hol- merre van, azt még a faluban tudakolta meg; úgy két kilométert kellett mennie a dűlőúton). Konzer- vet, kenyeret, sót, cukrot vett, más nem is igen volt a pultokon. Hazafelé menet elhatározta, hogy nem­sokára háziállatokat vásárol, csirkét, disznót, nyu- lat, hiszen nem embernek való állapot az, ha káposz- takonzervet kell ennie a Kiskunság közepén. Még szerencse, hogy a sparhert (amely örökül maradt a tanári lakásban) kitűnően működött, három-négy kukoricacsutka és némi aprója elnyelése után meg­nyugtató, mormogó hangon üzemelt. „Nem érdekel­nek az emberek” — nyugtatta meg magamagát Ter­mesi, s lehúzta a tűzről a konzerv et. A harmadik napon befejezte a domborítást, amely talán őt ábrázolta, talán mást, mindenesetre egy göcsörtös figura látszott a rézlemezei}, aki felfelé szúrja karjait, az arcán riadalom, magány, mene­külés. Mellette a jegenyenyár, amely bizonyos segít­séget akar nyújtani az illetőnek a halál elkerülésé­ben. Jó lett a „munka”, Termesi elégedetten járkált a mű-tanteremben, és tempós mozdulatokkal iszo­gatta a pálinkát. Még a feleségét is elfelejtette azon a délutánon. Dűlőúti sétára indult. (Mintha csak a pesti Belvá­rosban járkálna feszes nőcik és dagadt nepperek kö­zött.) Elhatározta, hogy mindenkinek visszaköszön, és nem veszi tudomásul, ha a földművesek a túlvi- lági lényeknek kijáró borzadállyal bámulnak rá. Messze eltávolodott az iskolától. Borókák, feny­vesek, akácosok között bolyongott, alig vette észre: szél támad, beborul, távoli mennydörgések hallat­szanak, vihar közeledik ... ... A szél hirtelen orkánná növekedett, hajlong­tak a fák, homok szállt a dűlőút felett, Termesi fut­va indult az iskola felé, és jaj, mit. lát!, a szélvihar leemeli az iskolatetőt, odébblöki, a szilvafák közé vágja, Termesi egy akác törzsébe kapaszkodik, riad­tan nézi a házat, most! Villám csap a fedetlen mű­terembe ... Aki estefelé a jdkabszállási műút környékén járt, láthatta Termesit, a magányos, ázott férfit, aki ko­mor léptekkel halad Kecskemét felé; a hóna alatt olvadt rézlemez, amely valamikor férfialakot és zú­gó jegenyét ábrázolt. Igen, Termesi mindenestül ott­hagyta a tanyasi iskolát, a Kiskunságot, a szagos vidéki világot, s kezében a villámsújtotta rézdarab­bal elindult, hogy jópofa emberekkel találkozzék a világ útjain. Hiszen már úgysem sokáig hallgathatja őket. ; ( ji ZftUtnai Pél trafikéi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom