Petőfi Népe, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-21 / 43. szám

1985. február 21. • PETŐFI NÉPE • • „HÉTKÖZNAPI ELŐADÁS” Mukányi „Vannak benne fényes termek, fényűző bútor­zat, elegáns ruhák, friss társasági élet. Vannak gyors jelenetek, simán és könnyen leperdülő ese­tek, könnyedén és természetesen jövő-menő ala­kok, csoportok, van finoman kiélezett három fel­vonásvég, s érdekes bonyodalom... továbbá van benne sok-sok célzás a pesti , életre s a magyar viszonyokra... és vannak benne nagyszerű szere­pek.” Csiky Gergely Buborékok című drámáját ajánlotta ekként Móricz Zsigmond, de csöppnyi változtatással a Mukányira is fölkészíthette volna így a tisztelt publikumot. Abban is igaza volt: „ha Csiky akkora erővel tudta volna a színdarab egész struktúráját és egész belső élettartamát megteremteni, mint a szerepeket, ott volna ma a legnagyobb drámaírók közt a vi­lágon.” A kecskeméti színház Mukányi-előadásán szün­telenül azt éreztem: kitűnő komédiára is futotta volna a kedélyes, joviális, évente két-három szín­darabbal jelentkező író tehetségéből, színpadisme­retéből. Napi szükségletre termelt, keveset bajló­dott kitűnő megfigyelőképességgel összegyűjtött élményanyagával. Csendes derűvel szemlélte a szabadalmazott ha­zafiaskodást, a mucsai pitiánerek nyüzsgését. Hó­napokig élt Párizsban, világhírű írókkal, tudósok­kal kávézott, beszélgetett: itthon vidéki ésszerű­ségek riogatták. Riogatták volna, ha küzdő alka­tú, ha forradalmár. A szatíraírókat kiveti a társa­ság, márpedig ez a szalonkabátos hajdani pap na­gyon kedvelte a kedélyes tereferéket, élvezte az életet. Szerencsére alaptalannak bizonyult aggodalmam: az átdolgozó nem húzott új gúnyát Mukányira. Fur­csán festett volna ez a parlagi újgazdag mai öltö­zékben; viselkedése, magatartása elválaszthatatlan korától. Hiszen a mukányik azért mukányik, mert mindig a divatot meglovagolva próbálják érvé­nyesíteni magukat. Sajnos, éppen ez a mucsaiság hiányzott az előadásból. Ügy tartják: nemcsak az előadás, hanem a drá­ma, a vígjáték is a színpadon nyeri el végső for­máját. A gyorsabban fonnyadó, a kor külsőségeihez szorosabban tapadó vígjátékok szinte kínálják ma­gukat az újrafésülésre. A legutóbbi fővárosi elő­adáson például operettes, mesevilágos körítésben maradt hoppon az érdemjel-vadás.z. Szigeti Károly rendező és Rátkai Erzsébet dísz­lettervező színpadát keresztben végighúzódó épület uralja.' Nyilván a játék mozgalmasságát szolgálta a színpad kisebbítésével. Kézenfekvőnek látszott az a feltevés, amely szerint az olykor feltáruló bel­ső (hátsó) tér dramaturgiai funkciót kap, elsősor­ban a hangulatteremtésben. Az effajta vígjátékok a komédia műfaja szerint hiteles környezetben mű­ködnek hatásosan. Esetünkben: minél páváskodóbb, csicsásabb Mukányi birodalma, annál kisszerűbb, mulatságosabb címkórsága, minél többször meg­nyilvánul műveletlensége, parlagiassága, annál tra-_ gikomikusább a kisyáro^j élp|pslőség pózolása. ÍJNehéá próba elé állítják az ilyen hálásnak lát­szó feladatok a rendezőt. Különösen az olyan szemléletűt, mint Szigeti Károly, aki eddig első­sorban — legjobb munkáiban — éppen tömörítés­sel-, sűrítéssel, sajátos \mozgáskultúrával ért el si­kereket. Feltehetően a szűkös lehetőségek is kor­látozták Mukányi kisvárosi közegének színesebb, mozgalmasabb megjelenítésében, Csiky hamar meg­feledkezett az áltudományos gyűlésről, inkább csak a bonyodalmak kiváltójaként szerepelteti a díszes társaságot, kínálkozó szituációk sikkadtak el mű­vében és az előadáson. Az időnként fölhangzó he­gedűszó a kisvárosban szunnyádozó nemesebb ér­zületek kifejezésére volt hivatott? (Ez a szándék in­kább gondolható, mint érezhető.) A jó ritmus, né­hány ügyesen megoldott jelenet (a tudósok érke­zése, fogadása például) és több jó alakítás végül is valahogy elfogadtatja ezt az előadást. Megpezsdült a színpad, amikor Zápolya Ignác ■nyelvész (Kiss Jenő), Kozák Manó riporter (Csen­des László) és Cziprián Mór ügyvéd (M. Horváth Jó­zsef) lépett a színpadra. Jól egyéni tett és ugyan­• Réti Erika (Ella, a fiatal özvegy) és Kovács Gyu­la (Mukányi). • Oravecz Edit (Margit), Galkó Balázs (Szered!) és Ecsedi Erzsébet (Piroska). 'aljkpr tipikus vígjátéki figurát formáltak szerepük-, bői. Az utóbbi időben több. jó. alakítással kitűnt Kovács Gyula színészi alkatával mintha feleselt volna Mukányi mukányisága. Nagy igyekezettel ját­szotta a megcsúfolt úrhatnámot, de a mosolyt fa­kasztó mu,csaiság és a vígjátéki könnyedség, ele­gancia egyaránt hiányzott jelenéseiből. Kevés szín­nel gazdagította Darnai vázlatos figuráját Major Pál, Széredi Ödönét Galkó Balázs. Dr. Karó (Szal­ma Sándor), dr. Kokas (Gazsó György) eléggé jel­legtelen volt. Ifjú újdondászként Mester László időnként felcsillantott valamit tehetségéből. Sajnos, a női szereplők inkább kevesebb, mint több siker­rel birkóztak szerepeikkel. Időnként Piroska (Ecsedi Erzsébet) és olykor Ella (Réti Erika) szerzett kelle­mes pillanatokat. Olga Zsiba Agnes, Margit Oravecz Edit volt. Kevés eljátszani való jutott özvegy Vargá- nénak (Gumik Ilona) és az utazó öreg kisasszonynak (Závori Andrea). A szép jelmezeket Rátkai Erzsébet tervezte. Heltai Nándor SZOMSZÉDOLÁS Jubilál a szentesi tévéadó Hivatalosan 25 évei, hogy megkezdte működését Szen­tesen a televízió-adóállomás. Annak idején több megye — Bács, Békés, Szolnok — társadalmi összefogása is se­gítette a berendezések, az épületek kialakítását a város berekháti részében. Az első adóberendezés francia gyárt­mányú volt. Eleinte az or­szág más tájékairól kellett „importálni” ai szakembere­két, és csak később kapcso­lódtak be a munkába a helyi születésű vagy a környéken élő emberek, összekovácso- lódott a gárda, és munkájuk eredményeként egyre keve­sebb zavar vagy bosszantó hiba korlátozta a televízió­műsorok élvezhetőségét, már ami az ő igyekezetükön és technikai, műszaki beavat­kozásukon múlott. AS társa­dók országos versenyében és a szocialista versenymozga­lomban egyre kiemelkedőbb teljesítményekkel rukkoltak elő, és nem maradt el az el­ismerés sem. Az évek folyamán újabb változások és korszerűsítések történtek: 1968-ban kialakult a mikrohullámú közvetítő- lánc, 1975-ben megindult a rádió műsorainak ŰRH-adá- sa. Ennek az esztendőnek a végén volt egyébként? az a hatalmas tűz, amely a to­ronyban és a berendezések­ben jelentős károkat okozott. A hősies munkával helyre­állított adóállomás 1979-től megkezdte a tévé második programjának sugárzását. A jubileum alkalom a visszatekintésre, az erőgyűj­tésre az elkövetkezendő fel­adatok teljesítéséhez. A nagyközönség számára kiál­lítás nyílik Szentesen az If­júsági és Művelődési Házban február 20-án. / A kiállításon különböző dokumentumok, fotók és egyéb anyagok mu­tatják be az: adóállomás út­ját, és a legkülönbözőbb tí­pusú rádió- és televízióké­szülékekkel is megismerked­hetnek a nézők. Sz. R. FILMJEGYZET M ichelangelo .Antonioni —. harmincéves rendezői ta­pasztalatával, 72 évesen — korszakos jelentőségű legel­ső filmjei: az Egy szerelem krónikája, s A kaland óta —fo­lyamatosan dolgozza föl ugyan­azt a témát: asz ember azonosí­tását. Jó néhány alkotása már egyértelműen bevonult a hetedik művészet klasszikusai közé. Legutóbbi, 1982-ben készült mű­ve: az Egy nő azonosítása szer­vesen illeszkedik A kaland, Az éjszaJca, a Napfogyatkozás és a Vörös sivatag so rábai. Hogy meg­hal (Foglalkozása riporter), ér­zelmileg haldoklik (Az éjszaka) vagy — miként A kalandban, s e filmjében is — „csak” eltűnik fizikád valójában egy ember, az Antóniámnál valójában nem a legfontosabb kérdés. A történe­tet, s még inkább a drámát a kamerával írja. A férfi — egy író, egy építész, egy riporter után — filmrende­ző, aki új Hímje főszerepére egy nőt keres. Először értesülünk a figyelmeztetésiről, mély szerint be kellene fejeznie kapcsolatát partnemőjével. Mavival. A felső tízezer zárt világa, mellyel arisz­tokrata barátnője társaságában találkozik, ellenséges, idegén te­rep. A nyomozás — akár koráb­bi filmjeiben — a körülményék, az abszurd csapdájában az egyet­len, logikus lehetőség. Menekü­lése vidékre fokozza az ismerős- ség érzését. A házat, melyben ba­Egy nő azonosítása rátnőjével laknak, egy római villa alagút jai fődé emelték: Niccolo nem véletlenül érzi úgy, hogy a falak végtelen űrre tá­maszkodnak. Miközben a férfi ideálisnak véli kapcsolatukat, a nő már ki is lépett belőle, vég­leg eltűnik. Niccolo hiába ered nyomába. Kutatása közben ösz- szetalálkozik Idával, a komé­diással, aki — ismét egy azonos­ság A kaland motívumaival — segítségére lesz egy ideig a ke­resésben is. Ám amikör rájön, hogy csak a szerelem, s nem a rend léhet az életében, a férfi ismét magára marad. Mind­két nő leleplezte, ki is mondja érzelmeinek indítóokát, mely nem más. mint a félelem a ma­gánytól. „— Nem szeretsz — mondja Mavi —, csak szükséged • van rám az élethez, a túlélés­hez.” Ida hasonlóan fogalmaz „— Soha nem mennél bele, hogy az apja legyél valaki más gye­rekének.” NiccSlót nem ragadják már el érzelmei, érzékisége is a legtu- datosabb ellenőrzése alatt ma­rad, nem tudja nem a szakem­ber szemével nézni a nőt. Rej­télyük megfejtésétől azonban tá­vol áll. Szemben Antonioni ré­gebbi, Vitti által megjelenített, gyámolításna, részvétre szoruló nőalakjaival. Mavi és Ida önma­gukat szabadon, legextrémebb sajátosságaikkal is vállalva sok­kal alkalmasabbak a tisztán ér­zésre, s ami új: a tisztánlátásra. Ok azok, akik sokkal inkább meg merik élni a kalandot”. Még mindig érvényes Antonio­ni egy korábbi nyilatkozatának részlete: „Mindennap kalandot élűnk át, minden érzelmi, morá­lis találkozás az. Tudjuk, hogy a régi törvénytáblák már nem ér­vényesek, hogy írásjeleik túlsá­gosan megfejtettek, mégis olyan megátalkodottan igyekszünk hí­vek maradni hozzájuk, hogy azt már csak ironikusan nevezhet­jük meghatónak. Az- az ember, aki nem fél a tudományos isme-' rettentői, az erkölcsi ismeretlen­től retteg. Mivel pedig a féle­lemből és a rettegésből indul ki, kalandja nem végződhet más­képpen, mint kudarccal.” Károlyi Júlia (10.) — Eeegen. — Egész nap ikerestem. — Ha nem tudná, én is dol­gozom. — Na persze... — Miről van szó? — Az a bizonyos Ursula With, tudja, miért ment Silver Citybe? — Brook, i az isten szerelmé­re... — Magát kereste, Mr. Wittgen. — Micsoda? — Ahogy mondom. A. noteszé­ben megtaláltuk a címét. — Ezek szerint rablás kizár­va... — Nem egészen. A táskájában a -pipere holmijain kívül mind­össze ezt a -bizonyos noteszt -ta­láltuk. — Tovább. — Egy utcai rendőr szerint tegnap este fél kilenc körül oda­ment'hozzá Ursula With, és meg­kérdezte tőle. hogyan juthat el a Livingstone harminchatba. A rendőr elmagyarázta neki, s ami­kor a noteszba pillantott, és meg-- látta a maga nevét, megjegyezte: „Csak nem Flint Wittgent, az írót megy meglátogatni, kisasszony?” „De” — válaszolta a lány. Éreztem, ahogy homlokomról folyni kezd a víz. — És hol találták meg a holt­testet? — Azt hittem, már kitalálta. A maga háza előtt. — Semmi más? — kérdeztem szárazon. — Semmi. Egyelőre. A vonal megszakadt. Visszahelyeztem' a kagylót, és rákönyököltem a recepciós pultra. — Valami rossz -hír? — érdek­lődött a portás. — A lehető legrosszabb — vá­laszoltam, és elindultam fölfelé. Semmi kedvet nem éreztem a szeretkezés iránt, nemhogy Ruth­tal. de még Bo Derekkel sem tudtam volna mit kezdeni. Azért az illem kedvéért halkan kopog­tam Ruth ajtaján. — Szabad — hallatszott az aj­tó mögül. * Lenyomtam a kilincset. Mintha a saját szobámba léptem volna, azzal a különbséggel, hogy Ruth a franciaágy közepén hevert: szoknyáját már levette magáról, mellei a mennyezet felé ágaskod­tak a blúza alatt. Amikor -betet­tem magam mögött az ajtót, fel­ült, és szemrehányóan rámnézett. — Legalább egy üveg piát hoz­hatott volna. — Látja, mekkora tahó vagyok — mondtam, és felemeltem a te­lefont. A portástól rendeltem egy üveg piát. aztán Ruth -mellé ku­porodtam. — Rossz hírt kaptál, szivi? — kérdezte és hosszú, napbarnított ujjaival beletúrt a hajamba. — -Hát nem szakadok meg a rö- . bőgőstől... Ruth ujjait végigfuttatta a nya­kamon. aztán érzéki mozdulattal benyúlt a zakóm mögé. és a há­tamat kezdte simogatni. Sajnos, későn kaptam észbe! — (Nem is tudtam, hogy az írók stukikerral járnák! — mondta, és gyorsan kirántotta a fegyvert. Ne­kem szegezte, és jéghideg hangon megkérdezte: — Kicsoda maga tulajdonképpen ? Ha lehet, még jobban lehervad­tam. — Ebben az államban minden harmadik embernek van fegyvere — közöltem nyersen. — Valóban? Akkor most szé­pen emelje fel a kezét. — Nincs kedvem szórakozni... Hangja -parancsolóvá vált. — Tegye, amit mondtam! Cudarul éreztem magam, amint kezemet a fejem fölé emeltem. — Óhajt még valamit? — Sok mindent — közölte Ruth. Kopogtattak az ajtón. Ruth .intett a stukkerral. Fölálltam, a portástól átvettem a tálcát, majd becsuktam az aj­tót. Ruth törökülésben ült az ágyon., — Azt hiszem, mégiscsak egy piszok zsaru -— mondta lekicsiny­lőén ... — Ruth, az életemre esküszöm, nem vagyok zsaru... — Akkor kicsoda? Talán gengszter? Talán személyesen Thomson úrhoz van szerencsém, alkli kezében tartja a várost? — Ugyan. Ruth, -hova gondol? — Nyugodjon meg. jó helyen -kapisgálok. — Röviden felneve­tett. — Maga azt hitte, egy buta kis libával áll szemben, akinek bedumálhat mindent! Hát vegye tudomásul, hogy nem vagyok bu­ta liba! — Elhallgatott: dühös s egyben tehetetlen pillantásokat küldött felém. — Szóval, maga ilyen szakadt pasasnak képzeli Thomsont? — kérdeztem: kezemből kiment a vér, és zsibbadni kezdett. — Hogy mit gondolom magáról, egyelő-re rám tartozik! — Sajnos, igaza van — sóhaj­tottam. — Csak azt sajnálom, hogy nem egy irodalomszerető nővel hozott össze a szerencse: ha már olvasott volna valamit tőlem. nyilván, más lenne a véleménye rólam. — Gondolja? — Biztos vagyak -benne. — Én pedig úgy gondolom, az írók ceruzával járnak, nem pedig stukkerral... — önvédelemből hordom ma­gamnál ... — Ennyire fél a szállodai gyil­kosoktól? Ha akarja, szívesen go­lyót röpítek abba az okos fejé­be... — Igazán kedves magától. — Megpróbáltam uralkodni maga­mon. akár egy hivatásos póker­játékos. — A lehető legszebb ke­zek által halnék meg. — Némi szünet után megkérdeztem: — Ismeri maga a Lótusz bárt? Ruth -bólintott. — Voltam ott néhányszor. Elég tetű hely. — Szemét gyanakvón rámvillantotta: — Miért kérdi? Hiszen az nem szálloda. — Egy barátomat keresem... — A Lótusz -bárban? — vágott közbe Ruth. — Igen. — Netán riportot akar vele ké­szíteni? — kérdezte cinikusan. — Szeretnék — válaszoltam és szemem sarkából a -pisztoly csö­vét figyeltem: a fegyvert még nem biztosította ki-. így néhány másodperc előnyöm volt: arco­mat eltorzítottam, és az ablak fe­lé néztem. Ruth 'követte .pillantá­somat. Az idő elegendőnek bizo­nyult. Félé ugrottam és elkap­tam a csuklóját: 'Ruth fölsikol- tott. a pisztoly a padlóra került. Lábammal a szoba másik sarká­ba rúgtam, és csendesen -kijelen­tettem:, — Nem vagyok se zsaru, se gengszter. (Folytatjuk.) Üj szakok a nyíregyházi tanárképzőben Két úi — a felső­oktatási intézmények felvételi tájékoztatójá­ban még nem szereplő — idegennyeivi szakon líanítanak ősztől a nyír­egyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. A német és a francia nyelv oktatá­sát kezdik meg, mind­kettőt magyar vagy történelem szakkal pá­rosítva. Az általános iskolai tanári képesítést adó új szakokra össze­sen huszonnégy hallga­tót vesznek fel. A kijelölt középisko­lákban megszerzett ki­egészítő vizsgával je­lentkezhetnek azok is, akik a nyelveket nem- iskolai képzés kereté­ben sajátították el. Né­met szakra elsősorban Borsod, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megyékből várják a felvételizni szándéko­zókat, francia szakra pedig az ország min­den részéből, mivel ez a tanárképzők közül csu­pán Nyíregyházán in­dul.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom