Petőfi Népe, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-11 / 290. szám

1984. december 11. • PETŐFI NÉPE • 5

SZÉPEN MAGYÁRUL — SZÉPEN EMBERÜL

Amilyen a kérdés, olyan a felelet

Mindennapjaink személyes érintkezéseinek kommunikációs formái közül talán a párbeszéd fordul elő leggyakrabban. A találkozásók üdvözléssel kezdődnek, s ezzel létrejön a kapcsolat, a legtöbbször erre hangzik el az első kérdés, amelyet azután későbbiek követnek.'

A kérdés általában választ vár. Hogy milyet, az a körülményektől, a beszélőtársak egymáshoz való viszonyától, a közölnivalótól, a felelő szándékától függ. Elmaradása felér a sértéssel: erre figyelmeztet közmondásaink egyike is: „A szónak párját kell adni.” Társalogni tehát „kommunikációs kötelességünk”.

Kérdés azonban sokféle lehet. Szokványos a „Hogy vagy?”, a „Mi újság nálatok?” „Hová, hová?” és hasonlók. 'Nincs- különösebben felhívó hatásuk, sokszor szinté elsuhanunk mellettük egy „Köszönöm, jól”-lal, egy „Semmi különös”-sel, „Csak ide a szomszédba”-félével. Ha azonban íev kérdeznek: „Hogy ityeg a fityeg?”, akkor már választ követel a kedélyesség. S erre nekünk is kedélyes választ illik adni. Adunk is hangulatunk szerint: nyeglén: „Csak úgy lötyög”, tréfás túlzással például így: „Ember nálam jobban nem lehet” kedvetlenül: „Mint kutya a kútban”. Stb. stb.

Vannak „tematikus” kérdések, amilyenek például a riporteréi. Ezek abban különböznek az előzőktől, hogy kevésbé megszokottak. „Hogyan látják ezt a városban?” — kérdi az újságíró a riportalanytól (például a ’ tanácséi-- nőktől). Azért kérdez így, mert felvilágosítást vár: információt, hogy továbbadhassa az olvasónak. Az akadémikus tudóstól: „Mit tart ma legfontosabb feladatának?” A vezetőképző előadójától: „Milyen a jó főnök?” Stb. stb.

Ezeknek a kérdéseknek ritkán van érzelemkeltő célzatuk, s rendszerint komolyan is válaszolnák rájuk a' kérdezettek:1 tájékoztatnak, tervet közölnek, fejtegetnek, megerősítenek egy vélekedést, vagy cáfolják a helytelen állítást, adatokkal bizonyít- ' ják a tényállást stb.

Más kérdésfajta az úgynevezett szónoki kérdés, amely éppenhogy elhárítja a választ. Milyen különös is volna, ha a parlamentben a miniszteri expozé közben elhangzó kérdésre: „Mit kell ten-, nünk ebben a helyzetben?” — egy képviselő válaszolna. Írásban feltett riporteri kérdésre nincs is módunk válaszolni, pedig gyakran szerepel ilyen az újságban, például így: „Vajon nem kedvszegő ez a tény?” (Persze, hogy az, ha az építkező sehol sem kap ilyen vagy olyan téglát. Fölösleges is a válasz ilyenféle kérdésre.) .De ebben a kérdésben már indulat van.

A csak formája szerinti kérdés sokszor elutasítást takar. „Cserepet? — kérdi a TÜZÉP- telep eladója. — Miért nem az angol királynő koronáját kéri?” Éppen elég elriasztó ahhoz, hogy a vásárlóba belefojtsa a szót, s csak otthon írja olvasólevele fölé ezt a kérdést: „Hol itt az ellátás?”

Nem kellene azonban adósnak maradnunk a válasszal sem a durván taszító kérdésre, sem a megbélyegzőre, sem a fölényesen kioktatóra. A kihívásra legyen meg a méltó viszonzásunk, ami azonban ne licitálja túl a kérdésbe burkolt őcsárlást durvaságban, hanem legyen önérzetes, talpraesett, felrázó — s mindenképpen nevelő célzatú és hatású.

Figyelemre ajánljuk, eey — nemrég egyik napilapunkban olvasott .— viccnek a tanulságát. Eszerint a főnök leckézteti beosztottiát:

— JVTil gondöl maga? Hülye vagyok én ?

(— Nem tudom, kérem, csak- két nania vagyok itt.

A válasz valóban olyan volt, amilyen a kérdés.

* "Szende ■ Aladár :'

A fiatal mérnök eljött ide, „az isten háta mögé” dolgozni. ÉS én bámulom itt a modern könnyűipari üzemeit; gépeit, az ápolt parii kot, szökőkutat és az -elegáns 11 étteremhez hasonlítható üzemi ebédlőt. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság: ez a fiaital- . ember a munkáin kívül bellies Zkedett-e a kisváros életébe? Igennel felel, s azzal mail gyarázza, hogy itt született

lányt vett feleségül, egy peda- jjj gógust. De vajon a befogadás

■ egyetlen receptje a beházasojp dás lenne?

Szakemberhiány?

Vajon a mérleg serpenyőit IH nem a közelmúlt előítéleteivel rakjuk tele? A diplomásképzelet közvetett kapaszkodókra lel Móricz Zsigmond rokonok szőtte falusi hálójában, vagy ábban, amit az ötvenes évek sivár községi értelmiségi géről hallott. Tudomásul vesz- szük a kisváros határában a ÉS szupermodern üzemcsarnokot, a falu termelőszövetkezetének jól felszerelt gépparkját, ám nem hisszük, hogy ma már a rózsadombi villákhoz hasonlít líthartó testes házaikban más élet folyik? Valahogy így van. p Pedig a vidék értelmisége életmódban akár a fővárosi- H hoz is közelíthet.

A dolognak azonban másik oldala is van. Mármint az, hogy a megyék, a kisvárosok meg a községek hogyan várják a fiatal diplomásokat. JS Nemcsak a lakásra, a segélyre, a megannyi külön juttatásra, hanem a szemléletre is gondolok. A munkahely kínálata arányban áll-e a munkakedvvel? Vasárnaponként a kisváros — képletesen szólva — rányitja-e az ajtót a frissen beköltözőre?

Napjainkban nem annyira a lakó-,' hanem a munkahely ad alkalmat az ismerkedéshez. A most épült házak többségében a szomszédi viszony csupán a köszönésre korlátozódik. — Urbanizálódunk — mondta keserűen az egyik fiatal mérnök, amin azt értette, hogy a falvakra jellemző jószomszédi kapcsolatok szétszakadozI

Diplomával - vidéken

nak a panelok között. Hiába kérdem tőle, hogy ennek feltétlenül így kell-e lennie, nem tud rá válaszolni.

“Mit ad a vidék? Nagyabb anyagi biztonságot? Ez ma már kevés. Hobbiföldet, számítva rá, hogy a hivatás utáni • érdeklődést, a tudásszomjat fölváltja később egy másik szenvedély — a bfbelődés a kertben? Többet ad, többet adhat ennél a vidék. Sok függ ja helyi vezetők fölkészültségétől, szemléletétől, de nem kevesebb a fiatal diplomás elgondolásaitól. Előttem van néhai Kása Béla' kétsopronyi körzeti orvos, aki a hipnózis tudományának szentelte — és tudta szentelni — egy eldugott kisközségben az életét, szakcikkei jelentek meg erről a témáról, s hogy ma Békés megyében hipnózissal is gyógyítanak alkoholistákat, abban rfeki nem kis része van. Vagy a bajai fogorvos, Bruszt Pál, aki nyugdíjasként kapta meg a kandidátusi minősítést a hazai iskolafogászat fejlesztésében elért eredményeiért. A szentesi sebésziskola, amelyik méltán országos hírű...

Képzés és végzés

A képzés és utána elhelyezkedés okoz — talán a tüzetesebb föltérképezés híján is — váratlan aránytalanságokat. A mostoha helyzeten próbál jól- rosszul javítani a sok vidéki ösztöndíj és a pályázati rendszer. Az is igaz, hogy a vállalatok, a termelőszövetkezetek nem mindig azokkal- a fiatalokkal kötnek társadalmi szerződést, akik azt megérdemel^ nék, megbecsülnék. A kapcsolat is sokszor csak a pénz elküldésére, illetve átvételére szorítkozik. Erre egy eset: fiatal, rosszul tanuló leendő üzemmérnökkel kötött szerződést a vidéki húsgyár. Az üzem hű maradt a szerződésben foglaltakhoz, pedig a fiú' a diploma megszerzése mellé olyan főiskolai minősítést kapott, hogy azt nem tette az ablakiba. Később a gyárban sem állta meg a helyét, pedig a vállalat segítségével jutott lakáshoz is. Amikor szedte a sátorfáját és kiváltotta a maszek iparengedélyt, minden-, ki örült, hogy távozott.

Ismertek a pályázati rendszer anomáliái isr a névre kiírt pályázatok a nagyvárosokban maradás kiskapui. Fur- csállható viszont annak a Bács- Kiskun megyei üzemnek az eljárása, amelyik szakember- hiánnyal küszködik, mégsem ír. ki pályázatot, mert — idézve az igazgatót — „ugyan minek, ide úgysem’ jön senki...” Az egyetemek faliújságjait is érdemes végignézni. Akadnak tartalmas, mindenre kiterjedő- pályázatok, de jócskán vannak „diplomáskeresők”, akik papírfecnin küldik igényeiket — ígéretek nélkül...

Van tehát jól vagy rosszul alkalmazott ösztöndíj és pályázati rendszer. Egyes megyékben, városokban mégsem ezekről hall az ember, hanem panaszos hangon sopánkodnak arról1, miért nincs felsőfokú iskola azon a vidéken. Sokan azt hiszik, hogy egy főiskola vagy egyetemi tagozat letelepítésével egy csapásra megoldódnának a terület káder- 'gondjai. Pedig a felsőfokú szakember-ellátottság legfőbb forrása a középiskolai tanulók továbbtanulásának alakulása. Sokkal többet tehet hát az ügy érdekében egy jó gimnázium, szakközépiskola, mint egy formálisan kihelyezett egyetemi- főiskolai tagozat.

„Meg kellene végre tanulnunk a költségeket is tisztelni” — mondta nekem egy friss diplomás mérnök, aki azért elégedetlen, mert műszaki rajzolónak kijáró munkákat bíznak rá. Nyilvánvaló, a költségek tiszteletén azt értette, hogy egyetemi tanulmányai súlyos százezrekbe kerültek a népgazdaságnak, s most, hogy megkezdhetné a „törlesztést”, olyan feladatokat kap, amelyeket egyetemi végzettség nélkül is elvégezhetne.'

Az egyik alföldi megyében mintegy húszezer felsőfokú végzettségű szakember dolgozik. Sok-e ez vagy kevés? Tegnapi önmagukhoz képest nagy a fejlődés, az igényekhez viszonyítva viszont van még elmaradás — kapok eligazítást az illetékestől. A számok nyelvére fordítva, a mezőgazdaságban például több mint 600 képesített munkakör betöltése lehetséges. Mivel csak mádfélszáz szakember hiányzik, nyilvánvaló, hogy az állások többsége középfokú vagy más végzettségű szakemberrel van betöltve.

A költségek

tisztélete t ' - • |1I§1 ‘

A képesítésnélküliség sok mindennel összefügg. Csodálkozva vizsgálódhatnánk az egyik megyei statisztikában, hogy mi történhetett néhány év alatt, mi okozta, hogy a képesítés nélküli pedagógusok száma csaknem duplájára emelkedett? Nos, az ugrásszerű növekedés magyarázata: az óvodafejlesztési program. A megannyi óvoda több és több óvónőt követelt — számuk hét év alatt megkétszereződött —, a képzés nem tudta nyomon követni az óvodaépítés lendületét. Az általános iskolai nevelők háromnegyede nő ' — gyermekgondozási szabadságon általában 6 százalékuk tartózkodik. Helyettesítésükről is csak képesítésnélküliek beállításával lehet gondoskodni.

Lehetne külön szólni az orvosokról, az államigazgatásban dolgozókról — ám, vaiameny- nyiük letelepedésének kulcskérdése a gyár, a vállalat, a vidék megkötő szerepe. Nincs szükség több képzőintézményre — inkább a feltételeket kell megteremteni az iskolai oktatástól az elhelyezkedésig a fentebb említett „költségtisz- telet” jegyében. A kommunális fejlődésen, a szakmai terjeszkedésen kívül ez a szemléletváltozás tüntetheti el az „isten háta mögötti” településeket csakúgy, mint a pecsenyesütő mérnököket.

Tamás Ervin

átad. nasí fsiánmrjBSZ náción■ “ j-'-1 "tiÜi'iiWiMililWi'liB* ' -'Ilii fti8ff-ÍÍTlBII|l|í'" liHMBT'

A TUDOMÁNYTÁR LEGÚJABB KÖTETE

Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteménye

Más mondókák.

Sípszókeltők.

I i. ■ Keíe-Selé fűzfa, Nyüri bodorbáöía!

Szólj, szólj sípom. Kerek alá. teszlek. Onnan is

2.

Egy kis fiú sípot kír. Adjunk neki míg nem

Fára húzom bőrödet.

Kis: kútba eresztem véredet. Szólj, szólj, sípom!

(Bodmér)

3.

ke-re^pe-si ná-dá-st kört-vély - fa, nagy fűz- fa.

„Az 1883. évi Orsz. Tanítógyűlés indítványomra a következő tételeket fogadta, el:

1. A játékoknak s ■ az esetleg velők járó daloknak a magyar nemzeti nevelés szolgálatában kell állmok, s-ezért a játékokban a magyar jelleg megóvandó.

,2. A gyermekek játékai s ezek dallamai a haza minden vidékén összegyűjtendők.

E gyűjtés vezetésével a Tanítógyűlés engemet, mint indívá- nyozót, bízott meg s egyúttal elnökletem alatt a budapesti tagokból egy középponti bizottságot alakított, mely a játékok pedagógiai, értékesítésére is tegye meg a szükséges lépéseket.” írja könyve előszavában Kiss Áron.

1885-ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben megerősítette az indítványt, s megkezdődött az a hatalmas

anyaggyűjtés, amelyre azóta sem volt példa. „A "gyűjtés eléintén lassan ment, de 1887 elején végre oly erővel indult meg, hogy már abban az évben együtt volt áz anyag, melyhez az országnak csaknem minden megyéje járult valamivel.” Az óriási, kollektív ■munka nagyságát meggyőzően bizonyítja annak a 214 tanítónak és tanítónőnek a névsora, akik negyvennyolc vármegyéből küldtek anyagot, s akiket a szerző nagy elismeréssel sorol fel kötete elején.

Kiss- Áron Magyar gyermekjáték-gyűjteménye 1891-ben' látott napvilágot Budapesten, Hor- nyánszky Viktor Könyvkereskedése kiadásában. Annak idején rossz minőségű papírra nyomták, a kötetek így nem állták az idő viharát, az eredeti példányok ma már ritkaságszámba mennek. A mű megjelenését követően több, rövidített változatot is közreadtak, de a teljes gyűjtemény azóta sem került újból nyomdába. Most, 93 év múltán a Könyv- { értékesítő Vállalat utánnyomás sorozatában, a Tudománytárban jelent meg ismét a jeles munka, a hazai játéktörténeti kutatás alapműve, amely a népdalgyűj- , tés egyik első állomásának tekinthető, s melynek nyomán Kodály Zoltán és Bartók Béla is elindult.

□ .□ □ I

Ki is volt Kiss Áron? Neve ismeretlenül cseng, noha Neumann János, Brunswick Teréz, és hogjí egy mai példát is hoz- zunk, Rubik Ernő mellett a játéktörténet nemzetközileg ismert honi egyéniségei közé tartozik.

A Szatmár megyei Porcsalmán született 1845-ben, és Sárospatakon végezte a református tanítóképzőt. 1870-től Nagykőrösön tanított, majd I lett a tanítóképző •igazgatója. A kolozsvári . egyetemen elsőként kapott filozófiai doktori címet. 1875-ben a budai Pedagógiám tanárává nevezték, ki, ezt, 1899-től nyugalomba vonulásáig Igazgatta is. Kimelkedő alakja volt a hazai tanügy reformjának. A magyar népiskolai tanítás története című nevelés- történeti munkáját ugyancsak a Tudománytár sörozat teszi majd közzé.

Kiss Áront műve létrehozásában elsősorban gyakorlati cél vezérelte: azt akarta elérni,' hogy az iskoláknak magyar játék- és dalkincse legyen, az értéktelen, izlésromboló, idegen anyag helyett. A mű több mint ötszáz oldalas, ezernél is több gyermek- játékot tartalmaz. Jó részüket rajzzal, sőt kottával együtt közli, mivel annyik idején a falusi tanítók többsége kántorkodott, így a játékok,egyszerű dallamait le is tudták jegyezni. A kiválogatott anyagot — volt köztük rengeteg hasonló, egymástól nem sokban különböző játék — a gyermek fejlődése szerint rendezte, „a mint azok játszásába a gyermek egymás után, vagy egymás mellett belenő.” Az első szakasz a Felnőttek játékai ölbeli gyermekekkel címet viseli, majd ezt követik a mondókák. „E baj- molódások mellett s után következnek aztán a játékok.” Először a „beszélő” állatokkal való, majd a mozgó és táncos játékok, lánc- játékok és hídjátékok, a lakodalmast ünnepi darabok, végül amelyekhez valamilyen eszköz is kell.

Kiss' Áron Magyar gyermekjáték-gyűjteménye az új kiadásban

rövid utószóval egészül ki, valamint A magyar gyermekjátékirodalom válogatott bibliográfiájával. A néprajzi és zenetörténeti szempontból jelentős művet I— a könyv Kecskeméten rendezett országos bemutatóján — melegen ajánlották iskoláknak, óvodáknak, szülőknek és gyerekeknek.

De hogy juthatnak hozzá, és főleg — mennyiért? A kötet ugyanis bibliofil kiadásba^ .jelent meg, 350 forintért, mindösz- sze kétezer példányban. Valamennyi j.üt belőle a könyvtárakba, valamennyi az efféle könyvek gyűjtőihez. Ma, amikor Végre nálunk is elterjedt az a szokás, hogy egyes műveket egyidő- ben adnak ki reprezentatívabb és paperback formában, miért nem lehet egy ekkora érdeklődésre számottartó könyvet hasonló, olcsó kiadásban megjelentetni. Műve bevezetőjében így ír Kiss Áron: „Meg - vagyok győződve, 'hogy nemcsak szalmakazal az, amit nyújtok. A ki keresni akar, fog I gyűjteményben találni magot, sőt kalászt is.” De miben keresse, ha nem jut hozzá?

Kormos Emese

A

férfi fölfelé lépdelt a

A férfi

lépcsősoron.

önmagával| elégedetten állapította meg: friss, fiatalos és sportos, mit neki az a százvalahány lépcső, még akkor is, ha holnap tölti be a hatvanadik évét. Egy valami bosszantotta csupán: a hó. Haragudott a hóra, de nem azért, mert fázott^ egy ilyen kíméletes, magaóvó életet élő ember, mint ö, amúgy sem fázik, méteres hóban sem. Hanem a cipője miatt. Bosszantotta, hogy tízlépésenként meg kellett állnia, s ledobogtatnia lábáról a havat, mert eltakarta _cipőjének viliódzó fényét. Pedig a cipő fontos, sok mindent elárul a gazdájáról. A férfi ezt mindig komolyan vette, hivatali íróasztalának alsó fiókjában ruhakefét, arcápoló szereket, és külön nylontasakban cipőtisztító felszerelést tartott. Ha csak öt percre is kiszaladt a hivatalából, előtte nem volt rest a finom ronggyal megtörölni lábbelijét.

Most éppen a lépcsőkre gondolt hálásan. Milyen szerencsés velük. Ha akarna sem tudna eltunyulni, neki hazafelé jövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenformán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja.

Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátrales, s két bundás, csizmás asszonyt lát kacarász- va közelíteni a háta mögött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kigyúlnak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a vihorászó nők. Lépteit, tartását feszesebbre vészi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyedségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet. Örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken, lám, milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó, önkí- mélö élet. Az asszonyok azonban mind közelebb vihorász- nak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondolja konokul, hogy kell lépcsőt mászni. Nagyobb sebességre

kapcsol, de ennél a fokozatnál már érzi, hogy átnyirko- sodik hóna alatt az . ing, s hogy a

nedvesség mind nagyobb teret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintettel tör felfelé. De mi ez? Minden erőlködés hiába, a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek a két nő könnyedén elhúz mellette, a férfit pillantásra sem méltatják, nevetgélnek rendületlenül. A férfi ezt az iramot, bár önmagának is szé- gyelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva megáll, s mint mentsvárára, úgy néz a lépcsősort szegélyező korlátra. Zihálva ránehezül, lábában remegő gyengeséggel. Szeme előtt viliódzó aranykarikák, csupa szédülés, s' alig hallja a mellette felhangzó szavakat:

— Baj van? Segíthetefc?

A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartású. bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól, de alig hallani:

— Semmiség. Meteoropata vagyok, bizonyára az időváltozás. Jön a meleg.

A fiatalabb megértőén bólint, és elviharzik. Kettesével szedi a lépcsőfokokat. Az öregedő férfi szívében megmozdul áz irigységgel vegyes féltékenység; az a bajuszos biztosan beéri az asszonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve tép tovább. Legalább lássa amannak a győzelmét. Lába alig engedelmeskedik, tanácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöttöm legénykét, amint fütyörészve, szökellve iramodik fölfelé. Meghökken: több van abban, mint amennyit lát. Szinte lát- \ ja: ö- megy legelői, utána a bajuszos, s a sor végén a pöttöm legényke. De kik mennek őelőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind lelépte\a képzeletbe! i lépcsőről, bele abba a megismerhetetlen feketeségbe. Becsukja szemét, de nem, tud szabadulni a képtől: ö áll a legfelső lépcsőfokon.-4— Rajtam a sor — motyogja maga elé, s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen. Varga S. József