Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-03 / 52. szám

1982. március 3. • PETŐFI NÉPE • »

„Művésztelepet vagy most csinálunk, vagy soha”

A SZŐNYEGSZÖVŐ NYÍLT MEG LEGELÉBB — NYOLC SZÍNES, VIDÁM HÁZTETŐ

Ritka szép barátság fűzte ösz- sze Kada Eléket és Szabó Kálmán múzeumigazgatót. A kulturális intézmény vezetőjének szabad bejárása volt a régészkedő polgármester otthonába. A néprajzkutató élt is az engedelemmel. Bejelentés nélkül betoppant esténként, vasárnap délelőtt, csak ebéd után tartotta távol magát főnöke lakásától. Tudta, szundít ilyenkor az öreg. Mondta is: csak főbenjáró üggyel zavarhattok ilyenkor.

Nagyot nézett, amikor 1909-ben egy forró nyári délután bevágódott hozzá tudós barátja. Látta a méreg-szaporázta lépteit, de aligha sejtette: hajszál esett a levesbe.

— Mi szél hozott? — tudakolta óvatoskodva.

A helyi lap friss számát lobogtatta válaszként. Csak ennyit tett hozzá: A művésztelep Kecskemét című tudósításához:

— A közművelődési palota építése tolódik, halasztódik, ti meg piktorokra költitek a pénzt.

Ahogyan fölrántotta nadrágját a polgármester, ahogyan beleug- rott a cipőjébe, látszott: borzasztóan haragszik. Érzékenyen érintette barátja kritikája.

— Neked is magyarázzam? Múzeum, könyvtár, hangversenyterem előbb-utóbb lesz a hírős városban, másutt is. Kiköveteli ez a század. De művésztelepet vagy most csinálunk, vagy soha.

Igaza volt. Szerencsésen alakultak a körülmények.

Jól tette, hogy utánajárt a fővárosi Japán kávéház művész- asztalánál terjengő híreknek. (Szívesen fogadták az asztalfőnök Lechner bácsi kedveltjét, az első tisztviselővé avanzsált egykori újságírót.) A nagybányai körülményekkel elégedetlenkedő művészek a hívó szóra vártak.

Lélektanilag a legjobb pillanatban ajánlotta megbízottja útján Kada, hogy telepedjenek le „szinte Pest külvárosában", a Műkert- ligetben.

Tetszett a július 17-én megbeszélt tervezet és szeptember 25- én tizenkét művész személyesen is tájékozódott Kecskeméten. A város nevét viselő hetilap Műiparunk fejlesztése címmel üdvözölte a vállalkozást. „A művésztelep, mint értesülünk a közeljövőben megnyílik, ami művészi és ipari életünkben új kort fog jelenteni.” A lap cikkéből következtethetően az új tömörülés programjáról is eszmét cseréltek. ,.A tulajdonképpeni céljuk ezeknek a művészeknek az, hogy művészetünket naggyá és nemzetivé tegyék.”

A helyi sajtó derekasan érvelt a művésztelep mellett. Utaltak a népművészet (!) ápolásának fontosságára, a gödöllői próbálkozásra. A pénzügyi bizottság beszámolójával bizonyították: üzletnek sem rossz a művészek letelepítése.

Az ügyes, a rámenős Falus Elek költözött leghamarabb Katona városába. Átvette az új szőnyeg- szövő iskola vezetését. A Kecsa nagy eredetiség, az ornamentika feltétlen újszerűsége... Egészen új stílust mutat, amely ép oly előkelő, amilyen magyaros.”

1910-ben Iványi-Grünwald is bekapcsolódott a művészi szabadiskola vezetésébe. „Tizennyolc tanítvány társadalmi állásra, nemre és korra való különbség nélkül készít szénrajzokat, fej- modelleket természet után.”

Köziben elfogadták Jánszky Béla és Szivessi Tibor szecessziós. terveit és versenytárgyalást hirdettek öt művészvilla és két központi épület kivitelezésére. 1910. szeptember 28-án tartott törvényihatósági bizottsági ülésen határozták el a hatodik műtermes villa megrendelését. Az építési költségek 227 ezer koronát tettek ki. Ehhez jött később mintegy 80 ezer koronás berendezési és más költség. Fővállalkozóként 'Gulyás Jánost szerepeltették.

Gyorsan fölhúzták a falakat. A Kecskeméti Lapok 1911. március 5-én tudathatta: „Befejezés előtt a Művésztelep.” Az egyik fővárosi újságíró ekként méltatta: „Nyolc háztető, valamennyi színes és vidám. Decentralizálása a magyar művészetnek. Közelebb hozza a magyar piktúrát a magyar földhöz, és különösen a magyar közönséghez.”

Bizonyára a földrengés miatt csúszott a hivatalos avatás.

A Nyugatban Szép Ernő áradozott élményeiről, a Vasárnapi Újság hasábjain Farkas Zoltán: „Kényelmes villák, vastag, hűvös falakkal, meghitt nagy ablakmélyedésekkel, honnét a parkra vagv a messze távlatú rónára látni, melynek széle itt-ott gyár- kéményekkel, templomtornyokkal van megtűzdelve, közelebb elszórt tanyák komoly topolyfáik sudár koronáival.”

A hat művészvilla első lakói — Iványi-Grünwald Béla, Olgyay Ferenc. Pólya Tibor, Faragó Jenő, Falus Elek, Herman Lipót — részt kértek és kaptak az akkoriban épülő Rákóczi út 3-as számú épület díszítéséből. Keresték a lakossági kapcsolatokat.

A művésztelep is nagyon meg- • érezte a polgármester korai halálát. Alig hunyta le szemét, megkezdődött a rövidlátók, az ér- tetlenek támadása, amelyhez a telepiek ellentétei is adtaik muníciót.

'Átmeneti zavarok után, 1913 novemberében mondták ki „a végleges megalakulást”. A tanítványok számára fenntartott tíz lakásos műteremházban minden helyet elfoglaltak, cserélődtek a villabérlők is.

A kedvezőtlenné zordult háborús körülmények sem kérdője- lezhették meg a gyorsan kigondolt, gyorsan létrehozott művésztelep életrevalóságát.

Lesz még mondandóm a nyolcvan esztendős művésztelep múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

Heltai Nándor

• Iványi- Grünwald Béla munka közben.

• 1912-ben készült az Iványi-Grünwald Bélát és később jeles történészfiát ábrázoló műkerti felvétel.

keméti Lapok 1910. július 24-én közölte, hogy „a zseniális iparművész, a művészkolónia ipar- művészeti osztályának a vezetője” irányításával hamarosan megkezdik a művészi szőnyegek nagybani szállítását.

A következő tavaszon a fővárosi művészházban is bemutatkoztak. Az Alkotmány egyik márciusi száma így dicsérte a műhelyt: „A magyar paraszt lányok produktumai határozottan kiállják a versenyt bármiféle idáig látott efajta produkciókkal. Ami elsősorban szembe ötlik, az

Herman Lipót: Lechner a Japánban.

KÖNYVESPOLC

Lévay Endre: Terhes örökség

Lévav Endre, a jugoszláviai magyar irodalom életrehívásának, megújhodásának egyik fő alakja. Jó érzékkel eltalálta az újvidéki FÓRUM gondozásában napvilágot látott életrajzi regényének címét: Terhes örökség. Ez voltaképpen első része a Megélt élet címmel útjára indított, emlékezésekben, emlékekben és dokumentumokban gazdag regény- ciklusnak. Ebben az író a maga világos, tiszta stílusában elmondja: hogyan jöhetett létre, hogyan valósulhatott meg a szerb Vajdaság magyar irodalma.

Lévay Endre a második világháború után újjászületett jugoszláviai Vajdaság mai, modern irodalmi életének egyik kiemelkedő képviselője előrehaladott korában is olyan páratlan energiával dicsekedhet, akár fiatal éveiben, amikor szívóssága, kiapadhatatlan ereje nemcsak kitartásra buzdított, hanem példát mutatott mind a felnövekvő írónemzedéknek, mind az irodalom- pártolók egyre népesedő táborának is.

Lévay könyvében, a Terhes örökségben ezekre a nehéz időkre, s az azokból fakadó emlékekre tekint vissza — egészen a felejthetetlen sömléki iskoláig, ahol a betűkkel ismerkedett —, majd a későbbi harcokra magáért a létért, a mindegy milyen áldozatok árán megszerezhető egzisztenciáért, csak egész ember maradhasson, csak vissza ne zuhanjon abba a mélységbe, ahonnan felküzdötte magát — szerencséjére még egészen fiatalon. Tervekkel és reményekkel teli tarisznyával a nyakában. Életszakaszának ezt a részét meséli el a Hová, merre?. .. . című fejezetben, amikor iskolatársaival együtt végképp búcsút mondott a szabadkai reál- gimnáziumnak.

„Szinte hihetetlenül hangzik, hogy egy ilyen ... sokat ígérő osztály hogyan szóródhatott szét annyi felé, hogy esztendők, évtizedek után a' harmincháromból alig öten-hatan maradtak Szabadkán!” — írja a többi között. De nem sokkal ezután ezt is leírja: „Ha fékezett is a pénztelenség, néhányan mégis rászántuk magunkat. hogy ha keserves áron is. de továbbtanulunk, mert tudtuk és éreztük, hogy az többet nyújt számunkra, mint a filisz- teri falak között a szolgalelkűség állandó fojtogatásában élni”.

S ezután a „kísérletek” következtek. Meg az egymásutáni kudarcok. Egészen a Sarjadús évei^ című fejezetig, amelyben azután Lévay leírja, hogyan jött létre, és hogyan indult el hódító útjára az az ifjúsági mozgalom, amely később szervezetté erősödve valóban „plyan veretű ifjúsági kör”,

amely a puszta 'egyesületesdin' túl komolyabb, nagyobb visszhangot keltő vállalkozásra is kész. A cél túllépni a város határain .. .és tovább...”

A Hidegverés című fejezetben léírja, hogyan sikerült a túllépés: a polgári sajtó hallgatását az új ifjúsági szervezetről tudomásul véve, nem csüggedtek el. más „postagalambokkal” küldték a hírt a diák- és egyetemi városokba, egészen Belgrádba. ahol az egyetemisták a Bolyai Farkasról elnevezett haladó szellemű egyesületbe tömörülve sok hasznos segítséget nyújtottak, csaknem egyidőben a zentai, a becskereki. a zombori és a becseji gimnáziumok diákszervezeti — mint érdekes meghatározásaként —, a népközi új nemzedék cselekvőképességének hatása sok hasznos kezdeményezést hívott életre. A többi közt (az őrtűz megszűnése után) egy olyan kulturális folyóirat megindítása, amely átfogja a haladószellemű ifjúságot az egész Vajdaságban. S ez a szellemében valóban a haladást szolgáló folyóirat lett a Híd. Sok küzdelemmel,' gyötrő anyagi gondokkal — de életrevalóan, amit a második világháború ideje alatt tetszhalálából feltámadva a mai napig is igazoltnak tekinthetünk.

S hogy eloszlathassam még a gyanúját is annak, hogy a fentebb elmondottak csupán szép szavak, netán dicsérő kritika — hadd mondjam el azt is: igazolhatom a Terhes örökség írójának igazmondásait életrajzi művében — ha fejezetekre osztva is, de a végén egységbeolvasztva —. merthogy azokban a gondterhes időkben ott voltam, s láthattam azt a heroikus küzdelmet, amelyet az akkori irodalmi berkekben vívtak a kisebbségi sorsba soha bele nem nyugvó írók, költők, esztéták, publicisták, szerkesztők — egyszóval: a mindenhonnan összesereglett magyar alkotóművészek.

Befejezésül méltóbb szavakat nem találhatnék, mint Lévay Endre néhány elöljáró< mondatát. Íme:

„Aki mély pillantást vet a múltba, mindig—yalami kapaszkodót keres, hogy az elfakult képeket kölcsönös segítéssel életre keltse ... A mi szűkebb világunkban nagyon kevés a freskó. Ami van, szakrális mind. Kőbevésett barlangképünk nincsen... A festmény, a szoborcsoport, a beszédes dombormű helyett itt maga az élet alkotta meg nagy képét, amely mögé a képzelet épített mauzóleumot. . .”

Lévay Terhes öröksége ilyen mauzóleum.

Vass Imre

Tájház Kiskunmajsán: régi festett bútorok

A kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet helytörténeti múzeumot létesített, s vállalta annak fenntartását is. A szövetkezet ezt követően megvásárolt egy öreg parasztházat, mely a legrégebbiek közül való, - s a település múltját reprezentálja. Az új tájházat eredeti módon rendezték be, s a napokban nyitották meg. Látványosságát régi festett bútorok és képek gazdagítják, melyeket dr. Bu- lyovzsky Gyula kiskunmajsai főorvos ajándékozott az intézménynek.

mmssmsss

Tóth István

zaklatott idők

(56.) Egyik kint csapkodott, a másik bent dűtött-borított. — Foglalkozzatok a gyerekkel is! — ültette apja ölébe a kicsit. — Ne mindig a politika, meg a politika .. .

Hűvösre fordult az idő. A fák már lombjukat vesztették, csupán néhány összezsugorodott levélcsontváz zörgött a szélben, a gallyak szövevényében. Botos Bálint a tanácsháza parkján át tartott a székház felé. A természet szomorúsága csak fokozta nyomott hangulatát. Fejét lehajtva bandukolt. Válláról hosszú bakancsszíjra akasztott elnyűtt aktatáska lógott lefelé.

Bálint azt hitte, könnyen túlteszi magát a Mariskával egy hete folytatott ingerült beszélgetésen. Tisztának érezte magát, szentül meg volt győződve ártatlanságáról. Mégsem sikerült gondolataiból száműzni a vádakat. Akarva- akaratlan azon kapta magát, hogy figyeli: nem középparaszt- ellenes-e; nem basáskodik-e, amikor tőlük is megköveteli a rendet; esténként újraélte a brigádmegbeszéléseket, s mérlegelte. eléggé engedett-e szóhoz jutni másokat. Megesett, hogy olyankor is mosolygott, amikor semmi kedve nem volt hozzá; de hátha így nem tartják olyan merevnek titkos megfigyelői? Sokszor émelygett önmagától: odáig juttatták, hogy viselkedni tanul!

A székházban sokan voltak. Esős őszi napokon így szokott ez lenni. Az elnök hosszúkás kis szobájában is alig fértek az ácsorgók. Az egyik falnál a szövetkezet térképét tanulmányozta két mezőgazdász a városi .mező- gazdasági osztály előadójával- Az öreg elnök álmatagon figyelte őket, s nagy nyugalommal pöfékelt csibukjából. Az ajtó nyikor- dulására odapillantott, s hogy Bálintot meglátta, elkomorodott. Szótlanul biccentett a brigádvezető köszönésére.

Amint munkacsapat-vezetői észrevették Botost, Dobrai Lőrinc- cel az élen megindultak utána — kifelé. Az előszobának használt, bátortalan helyiségben lekezeltek egymással, s latolgatták, hol találnának egy csendes zugot a munkamegbeszélésre. Benyitottak vagy három szobába — mind foglalt volt. Végül a fiatal párttitkár segített rajtuk.

— Itt a kulcs, menjetek be a pártirodába. Ott senki nem háborgat benneteket.

Megköszönték, bementek. Felgyújtották a villanyt, s ki-ki fogott magának egy széket. Körülrakták vele az egyetlen íróasztalt, de nem ültek le, hanem fél- lábbal rátérdelve hajoltak a kiteregetett térképvázrajz fölé- A könyv- és iratszekrény üvegéről visszatükröződött alakjuk, így létszámuk megduplázódva valóságos haditanácsként töltötte be az iroda főhelyét. Fölöttük a falon három színes nyomat függött: Lenin. Sztálin kétfelől, középen meg Rákosi Mátyás ismert képe a fellobogózott emelvénnyel.

— Akkor hát lássuk... — A brigádvezető keze többször elsimított a piros, sárga, zöld és kék színessel megjelölt táblákon. De mielőtt rátértek volna annak megtárgyalására, hogy a vetésforgó szerint milyen sorrendben kerülnek munkába, még jobban bebiztosította nyugalmukat. — Lőrcsi, ugorj már ki az adminisztrátorokhoz. Szólj nekik, hogy senkinek se vagyunk itt, ha keresnének . . . Ilyenkor nagyon rá szoktak érni az instruktorok, ellenőrök.

Megvárták, míg visszajön a munkacsapat-vezető, aztán kezdtek tanácskozni...

Rontóné ezalatt izgatottan futkosott a székházból a városi pártbizottságra, meg vissza. Kiszimatolta, hogy levelére ezekben a napokban tartják meg a vizsgálatot Botos ellen. A két számba jöhető helyen lebzselt tehát, hogy el ne szalajtsa a bizottsággal való találkozást. Repesett az örömtől, biztosra „vette közelgő diadalát.

A rendőrségnél a fal tövéig behúzódva sietett. Nyakát behúzta, mert zuhogni kezdett a hideg eső. Ekkor billegett el a tanácsháza mellett egy hosszú, elegáns fekete autó, s finom búgással fordulva a Ladányi útra, lassú tempóban húzott a Május 1. székháza felé. „Eszerint a pártnál járt előbb a bizottság" — következtetett az asszony, és futni kezdett az autó után.

Negyedórát se foglalkoztak a vetésforgóval Botosék, mikor motorzúgás rezegtette meg az ablakot az udvar felől.

— Ez idejött — állapította meg ,1. Nagy Sándor, s kicsit elhúzta a függönyt. — Felsőbb helyről jöhettek, mert ostoros autóval vannak.

Koczog a rózsás vászonfüggöny másik szárnyánál leskelődött.

— Antennás autó ez, csakugyan .. . Ketten szállnak ki belőle. Ugyan komoly kisasszony- fé.le az egyik, A másik alacsony, szomorú ember. A nő ismerős, a férfit nem láttam még.

— Hadd jöjjenek, folytassuk!... Mintha itt se lennének. — Hívta két munkatársát Bálint. Önkéntelenül is hangosabban beszélt: meg ne hallják a többiek szíve felgyorsult dobogását.

De már alig figyeltek egymás szavára. Tekintetük elkalandozott. Egyszerre hallgattak el a

kívül közelgő léptek zajára, - az idegen hangokra. Pár perc múlva az adminisztrátor szólt be fojtottam

— Botos elvtárs, magát keresik. Mit csináljak? Én azt mondtam, nem tudom, bent van-e.

— Honnan jöttek?

— Nem mondták, kérdezni meg nem mertem ... Olyan titokzatosak.

— Na — mára is befellegzett

— sóhajtott a brigádvezető, és hogy húzza-halassza a találkozást, megint Dobrait ugrasztottá.

— Eriggy már elébük, kiskomám. és ha valamelyik vállalattól vannak, intézd el őket röviden.

Alig ment ki Dobrai az adminisztrátor távoztával, megtorpant. A két látogató már a homályos előtérben várakozott. Rá- tartian, sértetten, amiért nekik bebocsátást kell kérni.

— Botos Bálint elvtárs itt van?

— csaptak le a meghökkent emberre, aki hebegett valami érthetetlent, és máris sarkonfordult.

— A megyétől vannak itt! — újságolta ijedten brigádvezetőjének. — A fekete elvtársnőt te is ismered, tudod, olyan kis bajusz- kája van. Fegyelmi ügyekben szokott mászkálni.

Mialatt ezt elhadarta, odakint a foga közt jegyezte meg az elvtársnő.

— Látja, mennyire igaza van a levélírónak ? ... Elzárkózik a tömegektől. Menjünk csak, mert a végén elkíyánja, hogy küldöttséget menesszünk érte.

— Szabadság! — nyitott be morc fensőbbséggel.

Botos félszegen visszaköszönt. Keserves zavarral intett a munkacsapat-vezetőknek. Azok megértették, távozni készültek.

— Botos elvtárssal már találkoztunk — igyekezett könnyedén „egyszerű” lenni Kurilla Emma. Zsivin Pál elvtárs is a megyei káderosztályon dolgozik — mutatta be a férfit. — Nem akarjuk zavarni a megbeszélésüket, maradjanak csak — tartotta vissza a kimenőket. — Csak bejelentjük Botos elvtársnak, hogy a brigád tagjaival szeretnénk délig elbeszélgetni. Legalábbis azokkal, akiket itt érünk. Aztán majd visz- szajövünk az elvtárshoz.

— Csak tessék — mosolygott fakón Bálint, de a torka elszorult. Magán érezte a másik elvtárs veséző tekintetét. „Kezdődik hát az „eljárás”, amiről Mariska beszélt.”

Kintről édeskés hang ütötte 'meg a fülét.

— Éppen én vagyok áz. Tessenek csak hátra jönni, elvtársak. A darálóban nincs most senki, zavartalanul beszélgethetünk. — Rontóné készségeskedett nagy hangon, hogy minden szobában meghallják.

A brigádvezető minden vére a fejében, zuhogott. Kárörvendést. diadalérzést hallott ki az asszony szavaiból. Szégyenkezve nézett maga elé, mert észrevette, hogy munkatársai egyszerre kapták el róla pillantásukat, és jelentőség- teljesen néztek össze.

(Folytatjuk.)