Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-20 / 116. szám

1980. május 20. • PETŐFI N£PE • 5

Meglepőnek mondtam a közlést, mert a múlt század végén a Bíróval kint találkozott hazánkfia szerint teljesen beilleszkedett a barbár törzsek életmódjába, elhanyagolta magát, rossz bőrben van. Kimondva kimondatlanul: aligha tér vissza valaha épen a fehérek közé.

A hír igaznak bizonyult. „Bilo teszág”, azaz a nagy fehér varázsló, ahogyan a pápuák nevezték 1901. december 21-én a Stettin fedélzetén elhagyta a világ legnagyobb szigetét. Kérdéses azonban, hogy akkor is lett Volna ereje régóta érlelődő elhatározásának a teljesítésére, ha a Vitu falut elpusztító támadás miatt nem csap magasra a gyarmatosítók elleni gyűlölet lángja. „ ... az összes partmenti falvakban megszólaltak a jelződobok. Aztán a hegyek felől is barumok dübörgését hozta a szél. Az ösvények újra elnéptelenedtek. Bíró Lajosnak azt tanácsolták pápua barátai, hogy ne kockáztassa az életét újabb felfedező úttal... így nem maradt más, mint felkészülni a “hazatérésre. Természetrajzi gyűjteményének utolsó darabjai egyikére rátette a 200 000-es indexszámot, a néprajzi tárgyak leltárába pedig bejegyezte a 6000-ik tételt.” Az érzékletes leírás Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Űj-Guineáig című, a Kriterion Könyvkiadónál megjelent kiváló müvéből való, Színesen, érdekesen, tudományos pontossággal ismerteti Bíró Lajos tas- nádi asztalosmester hatodik gyermekének az életútját. Jó sorsa összehozta Török Ferenc tanítóval, aki növendékeit hetente kétszer a szabadba vitte testedzésre, növények gyűjtésére, ritka állatok fel-, kutatására. A később világhírűvé vált utazó sokszor emlegette há- láfearf’ tanítójátva tőle kápott ősz-' tönzés 'Vezérelte a természeti udo-" Hiányokhoz. Anyagi és egyéb gondok nehezítették boldogulását, két végén égette élete gyertyáját. Magántanítványokat tartott, hogy tanulhasson és szabad idejében rovarokat gyűjtött, rendszerezett. Hallatlan szorgalma, jó barátok támogatása ellenére is sokszor került kilátástalan helyzetbe, de egy pillanatra sem adta fel célját: természettudós lesz.

Kecskemét élete egyik nagy adománya volt. 1888-ban hívták rtieg a református gimnázium földrajztanárának, noha tanári vizsgáját még nem tette le. (A diploma hiányát később díszdoktori cím feledtette.) Az 1889/90-es közös értesítőben örömmel tudatta igazgatója, hogy „szertárunkat részint saját készítményei által, részint vétel útján tetemesen gyarapította". Diákjaival járta a pusztákat, erdőket, szittyós nádasokat.

Közben hegyvidéki túrákkal készült a reménylett felfedező útra. Herman Ottó közbenjárásának és a körülmények kedvező alakulásának köszönhette, hogy 1895 nyarán a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával realizálódtak elképzelései. Egy percig sem habozott, nóha két nagy feladat várt rá itthon. Egyetlen szigorlattal tartozott az egyetemen és be kellett fejeznie a Kecskemét állatvilága című tanulmányát. A vizsga mindörökre elmaradt, a dolgozatot azonban a magával vitt jegyzetekből megírta a nyolcezer tengeri mérföldes hajóúton, olvasható a Kecskemét múltja és jelene című tanulmánykötetben.

Az Erdélyben élő Benedek Zoltán munkájából-is kitűnik, hogy a „roppant forró égövön” milyen emberfeletti erővel viselte el a megpróbáltatásokat. „Európai ember 14 van itt. Most temettük el a 15-iket. E közül csak 4—5 fekszik lázban, felváltva, mert pár nap múlva felkelnek és másik 4—5 .fekszik le helyette”, idézi Bíró egyik levelét.

Ritkán sajnáltam ennyire, hogy a szűkös hely miatt a hét esztendős kutatást összegezd, Bíró ottani életét bemutató könyv izgalmas leírásából csak keveset tehetek ide. Nézzünk ízelítőül néhány sort első fogadtatásáról. „Amint elhelyezkedtek a verandán, tucatnyi harcos sorakozott fel ünnepi táncra, teljes ünnepi díszben, sárga, vörös, fehér festékkel bemázolt testtel, dárdával, íjjal felfegy-' verkezve, gyönyörű paradicsom- madár-tollbokrétával ékesített fejdísszel ... ezek a táncok valóságos élőképek. A táncosok teljes odaadással a természet jelenségeit ábrázolták,«. .t-rTírfrrtrv-Jjr'cW Zbfrf*

Bíró :. . ékes támo) pyelyep. köszönte meg a fogadtatást. A papiros láttán a pápuák elámultak. Egyre, csak azt figyelték, hogy mit nézeget' ez a fehér támol a papírból. Tán csak nem a papiros beszél... kíváncsian nézegették/ hová rejtette a szavakat... Hú- szan-harmincan is tolongtak körülötte és mindenki mondott egy-egy szót. Bíró feljegyezte azokat, s amikor egyik-másik támol visszakérdezte amit mondott, felolvasta onnan... Megjegyezték: Bíró támol gata- gyimbire taugeját énténg pa- pio.” (Ha valaki netán nem tudná: Bíró támol papirosban hordja az észét.)

Még jobban sajnálom, hogy .nincs módom a hosszú út tudományos eredményeinek a fölsorolására, de leginkább azért kesergek, hogy bizonyítékok nélkül jelenthetem ki: érdemes Benedek

1

«r

t Pápa» barátok ;! társasé- gában.

A Jobb

oldali

hölgy

valószínűleg

felesége

Marapua,

vagy annak

nővére

Járó.

Zoltán könyvét megvenni, elolvasni.

Fejeződjék be ez a könyvismertetés ürügyén és a mű tárgyától, színvonalától lelkesülve a biológia nagy tudósát méltató cikk Bíró további kecskeméti kapcsolatainak felvillantásával. Többször ellátogatott ide, ahol — mint Vámbéry

Árminban néhány évtizeddel korábban — véglegesült benne a napkeleti út. 1902. szeptember 13- án számolt ,be először a városi tanácsház nagytermében vállalkozásáról. Szobra — úgy véljük — méltán került a város jelesei közé.

Heltai Nándor

£

Hét év a pápuák között

Könyv a segédtanárról

Sokan meglepődtek, amikor 1901 őszén Bíró Lajos közeli hazatéréséről értesültek a Kecskeméti Lapok olvasói. „Az utóbbi évek legszerencsésebb és legzseniálisabb magyar kutatója a Távol-Keleten Bíró Lajos hazánk fia, főgimnáziumunk egykori jeles tudósa visszatérőben van Magyarországra. Bíró, aki 6 esztendővel ezelőtt indult kutató útjára, Űj- Guinea szigetét össze-vissza járta, miközben rendkívül érdekes állatfajokat és növényeket gyűjtött... A trópusi éghajlat nagyon megviselte, ezért egy-két évre pihenésre hazatér.” A cikkíró szerint útját hosszabb időre megszakítja, hogy fokozatosan megszokja a mérsékelt éghajlatot.

' ..mm

• A kagyló- fúrás I ■H—-0 technikája. Biró Lajos I rajza.

Eszperantóoktatás az iskolákban

Figyelmet érdemlő tudósítást olvashatunk a Magyar Eszperantó Szövetség magyar nyelvű, Világ és nyelv című folyóiratának legújabb számában az iskolai eszperantóoktatásról. A cikk megállapítja annak jelentőségét, hogy hazánkban először került sor a közelmúltban arra, hogy az Oktatási Minisztérium jelentést készített a világnyelv iskolai oktatásának helyzetéről az országgyűlés kulturális bizottsága részére.

A Világ és nyelv ezt követően ismerteti dr. Hanga Mária oktatási miniszterhelyettes előterjesztését, amelyből kitűnik: a magyar eszperantómozgalom a felszabadulás után indult igazán fejlődésnek. Ezt központi intézkedések is nagyban elősegítették. A korábban főként iskolán kívüli foglalkozásokon tanított nyelvet 1963 óta iskolai tanfolyamokon és rendkívüli tárgyként — tehát intézményesen — is oktathatják.

A rendelkezésre álló adatok szerint a jelenlegi tanévben rendkívüli tárgyként több mint ötszáz általános iskolás tanulja az eszperantó nyelvet; más érdeklődők pedig a szinte valamennyi megyében működő úttörőszakkörökben. Jogszabályi rendezésre vár — az idegen nyelvek oktatásáról kiadandó utasítással együtt — a jelenlegi szakosított tanterv szerint tanuló iskolai eszperantócsoportok sorsa.

A középiskolák közül ma már csak a gimnáziumokban tanítható rendkívüli tárgyként az eszperantó nyelv. Az ismeretek szerint az országban mindössze három középiskoláiban, Kecskemét két, és Debrecen egy gimnáziumában egy-egy tanulócsoportban oktatják a világnyelvet. Az 1979/1980- as tanév elején kezdték meg az 1981-ben életbe lépő III—IV. osztályos gimnáziumi fakultáció eszperantó nyelvű kísérleteit. Kecskeméten a Bányai Júlia Gimnáziumban és Egészségügyi Szak- középiskolában folyik ilyen jellegű nyelvoktatás. A diákok szabadon választhatják a fakultatív órakeretből harmadik idegen nyelvként az eszperantót, és két évig folyamatosan tanulják, heti két-két órában.

Az eszperantó nyelv fakultatív tantárgyként való tanításának célja a gimnáziumokban az — amint ezt a miniszterhelyettes is hangsúlyozta —, hogy a tanulóknak alapszintű nyelvi ismereteket nyújtson, s készségeiket olyan fokra emelje, hogy nyelvtudásukat képesek legyenek önállóan továbbfejleszteni. Ezáltal a tanulók az eszperantó révén is tájékozódhassanak az emberiség kultúrájáról, a kis népek egyetemes értékű művészeti és irodalmi alkotásairól, a nemzetközi haladó mozgalmak törekvéseiről. Az eszperantónak mint tantárgynak az is feladata, hogy segítse a tanulók világnézeti nevelését, politikai, társadalmi tájékozódását, és járuljon hozzá az internacionalizmusra neveléshez.

A véglegesített és a „Gimnáziumi nevelés és oktatás terve” részeként bírálatra már kiadott tanterv iránt az ország határain túl is érdeklődnek.

Az eszperantó iskolai oktatásának fejlesztésével kapcsolatban országgyűlési bizottság tagjai és más neves szaktekintélyek foglaltak állást. Egyebek között utaltak arra, hogy e nagy horderejű nemzetközi mozgalom célja és magyar tábora megérdemli a komoly állami és társadalmi támogatást. Mind többen érzik, hogy ez a nyelv és a terjedéséért fáradozó mozgalom a nemzetközi kommunikáció mai szorításából keres és kínál reális kiutat.

R. M.

A kazahok nagy költője

Dzsambul Dzsabajev, a kazah nép nagy költője, a modern kazah irodalmi nyelv megteremtője, népének Puskjnja 1846-ban született a sztyéppvidéken, égy szegény nomád pászfpr, családban. Dzsabajev volt a XIX. századi európai költészet első ázsiai felfedezője, a népi mesemondó-énekesek, az akinok legnagyobbja.

Hosszú, csaknem száz évig tartó élete folyamán igen sok sikerben volt része. Életéből nyolcvan évet szentelt a költészetnek. A nép ajkán még ma is él 1862-ben írt dala, a „Panasz”. Az elismerés mellett azonban a meghurcoltatás is osztályrészéül jutott. f A Romanov család uralkodásának 300. évfordulójára fényűző ünnepségsorozatot rendeztek, amelyre összeterelték a sztyeppéi énekeseket is. Dzsambul Dzsabajev erre az alkalomra a cárok bűneiről írt. Ekkor 16 éves volt, de korára való tekintet nélkül bebörtönözték. Ez az eset fölhívta rá a figyelmet, s mivel versei kiválóak voltak, ismertté vált szűkebb hazája határain túl is. Negyvenéves korára már számos irodalmi díj nyertesének mdndhatta magát.

A legérdekesebb talán, hogy Dzsabajev nem értett a betűvetéshez. Oly korban élt, amikor a sztyeppén jóformán ismeretlen volt a könyv, csak a dalokban talált felüdülésre, művelődésre az elnyomott, írástudatlan kazah nép.

Dzsabajev költeményei csak az Októberi Forradalom után jelentek meg írásban. Ekkor így nyilatkozott az akkor már 70 éven felüli akin: „A forradalom visz- szaadta ifjúságomat, az életem újra kezdődött.”

A nagy kazah költőt megismerte a világ. Tisztelettel és elragadtatással irt róla Martin Andersen Nexö és Romain Rolland is.

Élete utolsó éveiben tanúja volt a második világháborúnak. A háború első napjaiban verseivel buzdította a Nagy Honvédő Háború harcosait a Pravda hasábjain. Még megérte a győzelmet: 1945. június 22-én halt meg.

rJ>árámj Tmuhús:

Másfél szoba összkomfort

(29.) Sári hangja közeledik az ajtómhoz.

„Akkor köszönjünk el a főnöktől, gyerekek!”

Felugróm, kimegyek elébe. Pottornyai is ott áll már; a kezét nyújtja.

„Hát szervusz, Miklóskám. Jó pihenést!”

„Tiszteletem, Miklós bátyám” — hajol meg Gyuri.

„Koszi a csuszit, főnök! Megyek sízni! Kívánjon nyak- és lúbtörést!” — így Ibolyka.

„Viszlát” — int búcsút Sári.

„Kellemes hétvégét, Szalók elvtárs” — húzza magára végre a kabátját Hartmann Zoli.

„Viszlát, gyerekek! Mindenkinek. jó pihenést, jó mulatást!” — kiáltottam vidáman, majd ártatlan arccal Jutkára nézeik, s a meglepetéstől szinte dadogva kérdem: „És maga, Juditka?” — S a fehér köpenyére mutatok.

„Még marad — mondja irigyen Bódis Gyurka. — Talán egy diszkrét telefont vár... Hja: egy egyedülálló, szabad asszony...”

„Bolond!” — nevet rá Jutka. — Mondtam, hogy a kislányomat várom!”

„Ezt mindenki mondhatja, aki már szült egyet magának! — legyint Gyuri, és végre indul az ajtó felé. Ott megáll, megfordul. — Általános viszlát, és csőstül a jókívánság! Mindenki úgy töltse a hétvégét, ahogy a legjobban szeretné!” — És végre kint van az ajtón.

Utánanéztem, s csak magamban mondtam: Nem is lenne rossz, hallod! „Csók, főnök!” — kiáltja Sári az ajtóból.

„Puszi, puszi!” — integet Ibolyka is, aztán mindenki elviharzik. Pottornyai tempósan nyomul utánuk, az ajtóban megáll, pillantása Jutkát röpködi körül, aztán megállapodik rajtam. Lassan elmosolyodik, és vailami furcsa nyomatékkai a hangjában így szól:

„Szerencsés nyak- és lábtörtést! Viszlát, Juditka!” — S már csukja is ránk odakintről az ajtót.

Riadtan meredtem utána.

„Ez mi volt?” — néztem aztán Jutkára.

„Fogalmam sincs!”

Szárazán nyeltem.

„Ez sejt valamit... Csak nem te beszéltél?!”

„Ugyan! — lövellt düh a szeméből. — Megőrült?!”

„Hát akkor? Mert valamit akart ezzel mondani!... De hon- nét... !

Rántott a vállán.

„Ahogy maga néha rámnéz.'? Idegenek előtt is... Ügy látszik, az öreg jobb megfigyelő, mint hittük!”

27.

Odaugrottam hozzá és átöleltem, mert végre, végre megtehettem.

„Hát hogy nézzek rád, mondd?! Hogy nézzek?! — A száját kerestem; darabig húzódozott, de aztán vadul visszacsókolt. — Mit képzelsz — ziháltam aztán —, meddig lehet bírni ezt az alakoskodást?!”

„Eddig lehetett!” — mosolygott csibészesen, s most már ő tapadt rá a számra.

„Meg tudunk inni egy kávét?’’ — kérdeztem mohón.

Órájára nézett, bizonytalanul intett.

„Érdemes? ötkor találkozom a férjemmel, hozza Krisztit. És már négy óra tíz”.

„Persze! — sóhajtottam, s megint magamhoz húztam. — Te, te! Ez a hét olyan volt, mint egy őrjárat a Szaharában, üres kulacscsal ... Ügy szomjazom rád, hogy belerokkanok”!

Megint megcsókolt, aztán szelíden eltolt magától.

„Ez a hetem iszonyú hajszás volt... Meg aztán tudja, hogy vigyáznunk kell!”

A fogam csikorgattam, úgy fájt, hogy elhúzódott, de tudtam: igaza van. Itt vagyunk az intézetben, s az ajtón bármikor bárki benyithat.

„Meddig lehet ezt így kibírni?! — lihegtem. — Meddig?”

Könnyedén megsímította az arcom.

„Nem vagyunk húszévesek!”

„Hát én nem, az fix! — mondtam dühösen. — De ezt most miért mondod?”

„Mert nekünk már tudnunk kell urallkodni magunkon! Egy tak- nyos kölyök lelép, ha nem kapja meg rögtön, amit akar.. De maga?”

Elhúzódtam tőle, a labor másik sarkába mentem, leültem, rágyújtottam.

„Tudod jól, hogy amíg nem szerettél, nem is kellettél — szóltam csöndesen. — Ilyen vagyok. Valószínűleg a gőg teszi. Akinek nem kellek, nekem sem kell! De amióta bevallottad, hogy te is... ” '

Fejét ingatta.

„Ha ezt tudom, inkább a nyel- vem harapom le! Csak azért vol* tam őszinte magához, hogy megnyugtassam. Hogy örömet szerezzek. Hogy boldognak lássam! Végre egy kicsit boldognak!”...

„Te drága!” — sóhajtottam meghatva.

„De ha tudom, hogy ez lesz a vége...”

„Hát mit vártál volna? — néztem rá szemrehányón. — Hogy

amikor a hónapokig tartó kínlódás, kétely, remény és kétségbeesés után végre bevallód, hogy te is szeretsz: ettől én lenyugszom?”

„Azt, azt! — intett hevesen. Mindig úgy mondta: csak ezt szeretné hallani! És ez magának elég!”

Bólogattam.

„Mert biztos akartam lenni benned!”

„Most már biztos lehet. Ez nem elég?”

„Már nem! — ráztam a fejem. — Mert azóta még az álmaimba is bevetted magad! Mindig attól reszketek, mikor találom egyszer álmomban a nevedet kikiabálni otthon!”

Nyílt az ajtó; Sári lépett be odakintről. Halkan jöhetett, mert nem hallottuk a léptei koppaná* sát. Most áldottam csak igazán az eszem, hogy ide húzódtam, a sarokba ...

„Maguk még itt, főnök?” — kérdezte Sári meglepetten. Aztán a szekrényéhez lépett, kivett az aljáról egy esernyőt, s már .indult is kifelé. — Nem tudom, mi lesz Ibi sítúrájával — mondta fakó hangon. — Esik! Viszlát! Szia, Jutka!”

Judit lángvörös arccal nézett utána.

„Ez nem ivóit véletlen!” — sziszegte gyűlölködve.

„Azt mondod?”

„De azt ám! (Minden épelméjű nő a szatyrában hordja az esernyőjét'! Pláne ilyen időben! — Rámnézett, s rémülten láttam, hogy szinte reszket. — Ezek figyelnek bennünket, Miklós! — Odaugrott hozzám, átölelt, szinte

mint az életmentőt a fuldokló. — Sokkal jobban kell vigyáznunkj Nem hozhatjuk 'hírbe magunkat! Képzelje, 'ha a férjem, vagy a maga felesége megsejt valamit!” Határozottan nemet intettem. „Kizárt dolog, szívem! Sem a férjed, sem a feleségem nem ismeri a lányokat!”

„De Pottornyai! — intett kétségbeesve. — Öt ismeri, hisz ösz- szejárna'k! És ő is gyanakszik!” Legyintettem.

„A jó öreg Andris!... Nagy tisztelője ugyan az asszonynak, de inkább a nyelvét tépetné ki, mint hogy beszéljen. Férfiszolidaritás is van a világon!”

Még szorosabban bújt hozzám, a szemem kereste.

„Ügy félek, Miklós!” Megnyugtató mosollyal mondtam:

„Luxus, amíg engem látsz! — Megpaskoltam a vállát, puszit nyomtam az arcára, s órámra néztem. — De most már készülj, vár a férjed. Beviszlek és valahol a közelben leteszlek. Hol találkoztok?”

„Ne fáradjon — mondta kedvesen. — De busszal megyek. Lehet, hogy Béla a megállóban vár!"

„Akkor végképp indulnod kell! Kellemes hétvégét!”

Rámnézett, mintha a nap sütött volna ki váratlanul, olyan fény ragyogta be a vonásait „Köszönöm. Remélem, meglesz!”

(Folytatjuk)