Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET RÉGÉSZET, NÉPRAJZ, TÖRTÉNELEM A Cumania ötödik kötete A szerzők, szerkesztők és ki­adók egyaránt hiányt pótoltak, amikor hat-hét évvel ezelőtt út­jára indították a Cumaiiia című tanulmánykötet-sorozatot. S te­gyük hozzá: jó ötlet volt a vál­lalkozásnak a Kiskunság tájegy­ség latin nevét adni. Azóta túl­zás nélkül tekintélyt vívott ki magának a kiadványsorozat ide­haza és külföldön egyaránt. „A Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei” alcímet viselő kö­ttetek Horváth Attila és H. Tóth Elvira szerkesztésében általában ezer-ezerkétszáz példányban lát­nak napvilágot. A napokban látott napvilágot a sorozat ötödik kötete, melyben ezúttal — immár másodszor — néprajzi tanulmányokat olvasha­tunk. A tizenhat tanulmány fog­lalkozik többek között a halá­szat eszközeivel, módjaival és történetével; a népi-paraszti épít­kezéssel; a temetők néprajzával és a lakáshasználati szokások változásaival. Egyik-másik írás igazán elgondolkoztat, esetleg vi­tára serkent. Sőt, Henkey Gyula és Farkas Gyula még vitatkozik is a kötetben érdekesen, figyel­münket felerősítve, az antropoló­giai vizsgálati-adafelvételi mód­szerekről, valamint a feldolgozás (értékelés) legcélravezetőbb mód­jairól. A legújabb kötetben néhány tanulmány tartalmi súlyosságát, valamint megformálási (nyelvi- stiláris-szerkezeti) színvonalát, értékét tekintve külön is figyel­met érdemel. Égető Melinda munkája („A lakáshasználat vál­tozásai a szanki tanyákon az utóbbi száz évben”) egyenesen lenyűgözi az embert olvasás köz­ben. Hasonlót lehet elmondani arról a sok-sok érdekességet kí­náló írásról, amelynek Sztrinkó István a szerzője, s amely az alábbi címet kapta; „Primitív faltechnikák az illancsi tányák népi építkezésében”. Novak László, a Duna—Tisza közi fe- metők néprajzát igyekszik alapos kutatások nyomán felvázolni. Műve úttörőmunkának tekinthe­tő. A Sólymos Ede — S. Göldner Marta szerzőpár a tőlük megszo­kott pontossággal és elmélyült- séggel elemzi az egykori kalo­csai érsekuradalom halászati szerződéseit, levonva ezekből a néprajzi, népéleti, gazdasági kö­vetkeztetésekét. Hasonlóan jár el Bárth János is, amikor terje­delmes munkájában a régi dunai átkelés és révjog dokumentumai­nak társadalmi-gazdasági össze­függéseit elemzi avatottan. Fi­gyelmet érdemel — és folytatásra vár — Fehér Zoltán tanulmánya a bátyai rácok népmesekincséről, valamint Fazekas István rokon­szenvesen elfogult írása Szalay Gyuláról, a félegyházi néprajz­gyűjtőről és múzeumalapítóról. Ugyanígy Szilágyi Miklós problé­mafeltáró tanulmánya, mely ezt a címet kapta: A magyar halá­szat néprajzi kutatásának elmé­leti és módszertani problémái. Sajnos — vagy természetes? — akad a terjedelmes kötetben nem egy írás ezúttal is, mely nem ér­demel különösebb figyelmet. Legfeljebb azért, hogy figyelmez­tessünk a Cumania színvonalbeli egyenetlenségére. Lássunk egy­két példát erre is. Szabó László feldolgozása („A kiskunsági puszták emléke a mai •Jászságban”) az első pillantásra felkelti afc érdeklődést, ám ha­mar rájövünk: felszínes és eről­tetett írás. Báldy Flóra emléke­zése az egykori tekintélyes, tudós apára, Bellosics Bálintra, sajná­latosan vérszegény. Gaál Károly munkájáról („Divat vagy népmű­vészet”) ugyanezt kell elmonda­nunk. És lehangoló, hogy a tu­dós Bálint Sándor a nevét adta egy olyan közleményhez, mely egészen semmitmondó. Ráadásul a cím is hibás, pontatlan, nem a tartalma't fejezi ki. A sokác magyar mesemondóról egyálta­lán nem tudunk meg semmit, azonkívül, hogy közük egyetlen meséjét; pedig a cím az ő be­mutatását ígéri. Végül még néhány megjegyzés ide kívánkozik. Az ötödik kötet láttán — s az eddigi sikereket alapul véve — felmerül a kérdés: merre tovább? Véleményünk sze­rint tágítani lehetne — kellene — a tematikák körét; szélesíteni, gazdagítani a profilt. Nem el­képzelhetetlen mondjuk egy föld­rajzi kötet. Ilyen tekintetben is van mire alapozni. Nem is be­szélve egy-egy művelődési és gazdaságtörténeti kötetről. S el tudunk képzelni egy olyat is, melyben Bács-Kiskun forradal­mi múltja, munkásmozgalma ele­venedne meg, tanulmányok for­májában. Továbbá szükség lenne egy irodalom- és művészettör­téneti tanulmánygyűjteményre, s esetleg egy olyanra, mely Kecs­kemét és a megye régebbi tu­dósainak állítana emléket port­rék, értékelő tanulmányok és emlékezések formájában. Meg­győzésül legyen elég most csu­pán néhány sokat mondó nevet említeni: Kada, Mathiász, Bartsch éppúgy több figyelmet érdemel­ne, mint Nagy Czirok László, vagy akár Szabó Kálmán. Végül megfontolandó az is, hogy nem kellene-e nemzetiségeink törté­netét, nyelvi és néprajzi-népmű­vészeti hagyományait külön kö­tetben az olvasók elé tárni? Úgy tűnik, lenne igény és lehetőség erre is. Mindent egybevetve: csakis és egyértelműen örülni lehet a Cu- mania elnevezésű sorozatnak; tu­dományos, szellemi-kulturális életünk ! feltétlen gazdagodását látjuk benne. Olyasmit, amit minden igyekezettel — pénzt, fá­radságot, erőkifejtést nem saj­nálva — folytatni kell, folytatni érdemes. Varga Mihály Stirlitz a Krím félszigeten Nyilatkozik: Vjacseszlav Tyihonov A tavasz tizenhét pillanata. Emlékezetes tévé-film, ugye? An­nak dacára, hogy az évtized ele­jén készült, és most már a het­venes évek végét írjuk. Valame­lyik nap könyvalakban is rám köszönt: a címlapról a német egyenruhába bújt főszereplő: Vjacseszlav Tyihonov nézett visz- sza. Tavaly volt ötvenéves; s azt is ünnepelhette, hogy harminc esztendeje kezdte a színészi pá­lyát. De ennél Sokkal többet meg­tudhatunk abból az interjúból, amely a KrLmszkaja Pravda ha­sábjain jelent meg. A művész krími testvérmegyénk déli váro­sában, Jaltában pihent, és itt beszélgetett vele V. Druzsbinsz- ki>. — Vjacseszlav Vasziljevics! A sikereiben nagy része van színé­szi varázsának. Mi a véleménye erről? — A színészi varázs még sem­mi, csupán megnyeri a nézőt a produkciónak. A színészben olyan tehetségnek kell lennie, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a közönséggel. Csak ekkor ébred fel a bizalmuk iránta, és értik meg igazán a hős belső világát. De a legnagyobb bravúr az, hogy a figura fejével gondolkodjunk. Ne tettessük, színleljük a gon­dolkodó embert, Hanem éljük. — Következésképpen ön az „in­tellektuális" hősöket részesíti előnyben? — Nem szeretem ezt a jelzőt, helyettesítsük inkább a gondol­kodóval. Általában minden fi­gurának hordoznia kell valami­lyen gondolatot, amit megért a néző. — Eszerint a színész, aki lét­rehoz egy alakot, teljes egészé­ben köteles alávetni magát a fel­adatnak? — A mi hivatásunk sem tűr félmegoldásokat. Ezért nem megy az, hogy felvételnél a szereped­re, a filmre gondolsz, hazatérve pedig teljesen kikapcsolsz. Nem. Egész idő alatt a szerepben élsz. Szüntelenül mérlegeled, hogy hasznát veszed-e ennek a mun­kában. — Es miként megy végbe az átélés folyamata? — Ez a szféra már annyira sze­mélyes és bensőséges, hogy a színészek legtöbbször viccel ütik el a dolgot, és komoly válasz nélkül mennek tovább. Erről csu­pán annyit: aligha lehet ponto­san emlékezetben tartani, hogy mikor, melyik pillanatban és mi­lyen módon válik a részeddé, sa­játoddá valami a szerepből. Szin­te magától történik. De csak ab­ban az esetben, ha minden erőd­del dolgozol, s már-már az esz- telenségig megszeretted a hősö­det. — Az ön hősei remek tulaj­donságokkal megáldott emberek. Bizonyára van is miért szeretnie őket... csekin hercege kivételével. De nem egyjelentésűek. Elég nehe­zen tudtam azonosulni például a Makszimka című film Goreljov- jával, nem volt könnyű beillesz­teni ezt a feltételezett személyi­séget az élő emberek körébe. Megint más eset Ilja Melnyikov, a Hétfőig élünk című alkotásból: nehéz sorsú, összetett jellemű, nagy szívű ember. Vagy Andrej Bolkonszkij, aki Tolsztoj regé-' nyében paradox módon ellent­mondásos. Fokozta a szerepfor­málási nehézséget, hogy a Hábo­rú és béke határtalan irodalmi gazdagsága és a szereplők cse­lekedetei szükségszerűen leegy­szerűsödtek a megfilmesítéskor. Változatlanul fel kellett viszont mutatni a herceg útját aZ öntelt- ségől és hiúságtól kezdve az ér­tékes erkölcsi ideálokig. Andrej még ma is riagyon kedves ne­kem. sok év múltán sem egysze­rű szabadulni a hatásától. De le­het, hogy nem is nagyon aka­rok ... — Nyilván sajátos viszony fű­zi a televízióhoz. Hiszen Mak- szim Makszimovics Iszajev— Stirlitz már az első estén kivívta a nézők millióinak rokonszenvét. — Igen, a televízió minden más előadásnál jobb lehetőséget ad a nézőnek, hogy mélyen a hősök leikébe pillantson és rész­letesen megismerje őket. Meg- csörren a kanál a pohárban, re­meg a szemhéj, a kéz nem ta­lálja a gomblyukat — a képer­nyőn minden világos, és jelentése van. Figyelje meg, mennyire „megkomolyodott” a detektív a tévében! A hős már nem lopa­kodik a háztetőn pisztollyal a kezében, hanem inkább gondol­kodik. — Nemrég láthattuk a közre­működésével készült Párbeszéd című filmet, több részletben. — Én már itt, a|z Aj-Danyilj szanatóriumban néztem meg. — És tetszett? Egyáltalán, jo­gos a kérdés? — Jogos. Hiszen szintén tévé­néző vagyok. Én válaszolok: nem, nem tetszett. — Miért? — Mert a televízió sajátosságai olyan rendezőt és operatőrt kö­vetelnek, akik nem érik be sem­mi felemással, megközelítőleges­sel, hapern tömören és pontosan tudják kifejezni a nagy értékű pszichológiai részleteket. A Pár­beszédben ez nincs meg. Ahol a film hősének elgondolkodónak kell lennie, valamiért mosolyog, ahol komolynak, ott pedig iro­nikus. — Végezetül: hogyan véleke­dik a saját népszerűségéről? — Nyugodtan és egyszerűen igyekszem viselni. Nem abban van a munkánk öröme, hogy fel­ismernek az, utcán. Hanem ab­ban, hogy Várnak a vetítővász­non. És minden művész ilyen boldogságról álmodik. Bozsó János: Tanya (olajfestmény) „Felfelé" (Klossy Irén rajza) Hajósi pincék (Fotó: Görbe Ferenc) — így van, a Két élet Nas H. F. ■mmmsm Világgá megyek, fiam Az öreg mintha a szakadék szélén araszolt volna a botjával, úgy lépegetett az ülések közötti kes­keny folyosón. Bárhova odaülhetett volna, üres volt még a vasúti étkezőkocsi, mégis a fiúhoz te­lepedett le. Csak néhány másodpercig hallgatott. Ez kegyetlenség — gondolta a fiú, az öreg nyála az arcálba fröccsent, a száj, mint fekete lyuk moz­gott. S a gödönben, ahol a motyogós hangok kép­ződtek, alig volt ép fog. Már ötödször kért bocsá­natot. A fiú olvasni akart az úton, pillanatok alatt megutált minden emberi szót. Mintha szeretkezés közben híreket olvasott volna fel valaki, vagy templomiban ordítozott volna. Az öreg arca, csap­zott madár, nekiröppent az arcának, pofozta, aztán visszahullt. Sonkás tojást ettek, de avas szalonna íze ter­jengett és csámesogás. Aztán a pincér leszedte az asztalt, az öreg konyakot rendelt. A fiúnak is. Nem volt menekvés. — Van pénzem, igyál, amennyit akarsz — tegezte le koccintás után. Jött a kalauz, az öregnek nem volt helyjegye, megbüntette őt egy ötvenesre. — Maga csak a kötelességét teljesíti, nekem nem volt időm sorba állni, igyon egy konyakot. A kalauz meglepődött, vissza akarta adni a pénzt, de az öreg nem fogadta el. A pincérrel is itatott egy felest, a fiúval már a harmadikat hajtották le egy hú zásra. A negyediknél félig rekedten, homályosuló szem­mel, ejtette a fehér ahrosizra csupa-ér öklét. — Világgá megyek, fiam. Megcsörrentek a konyakos poharak, a fáradt kéz mellett az asztalon megelevenedett a fehérség. • • • Az öreg hajnali háromkor kelt. A szomszédra gondolt. Kell az ellenség, ez az egyik felem, mor­mogta, enélkül nem mozdulna bennem a jóság. Olyan ez, mint a szilva magja. Az ehetetlenből lesz az *új: fa, gyümölcs. Erjedésből a pálinka, cu­korból a bódulat. A bádogpohár alján lötyögtette a kisüstit, mikor felébredt a felesége. — Megetetted már a disznókat? — Még nem, de felkelhetnél már. A szomszéd­asszonyon jár az eszem. Tegnap valaki megmér­gezte a kutyáját. — Csak ne a szomszédban keringjen a fejed, van itt munka elég. De nem te voltál az a kutyaménge­ző? — Hova gondolsz? Megérdemelte volna, megszé­gyenültem a múltkor. Emlékszel? Amikor itt volt a gyerek, vettem tőle három liter bort. Mit bort! Lőrét. Ezzel itattam én a vendégeket. Mondtam neki, hogy feljelentem a fináncoknál. — Nem vagy te arra képes. Az öreg nem válaszolt, magára kapta a ruháit, elkészítette a kamrában a moslékot. Fölkapta a két alumínium vödröt, megkezdte az első fordulót. Na­ponta kora reggel ötször tette meg az utat az ól és a kamra közt. • • • — Fiam, ebből élek — emelte fel az öreg az ab­roszról a kezét. — A gyümölcsösből, a disznókból, meg aztán van otthon egy kis háztájim. De meg­mutatom, hogy nem hazudok — húzta elő kopott tárcáját —, itt vannak a számlák. Ezt a gyümöl­csért, a másikat a tavaly leadott disznókért kap­tam. Ebből van most pénzem. Szerettem én a szom­szédasszonyt, szeretőm volit, de már tíz éve nem találkoztunk. Elmúltam hatvan. Nem tudom a ke­resztnevén szólítani, összeszoktam az asszonnyal, soha nem volt bajunk egymással, most meg már jobban elvagyunk, mint régen. De az a boszorkány elbánt velem. Az öreg szeméből elindult egy könnycsepp az abroszig. A terítő felgyűrőctött, úgy nézte, mintha a falu utcáit látná, a házzal, állatokkal. Nem jó jel, ha a faluban kutyákat mérgeznek. Mire való ez? Talán a szomszédasszony bolondult meg végképp? Annyit már tudok, hogy a fináncok elkobozták a három hordó borát. Valaki feljelent­hette. De nem is bor volt az. Csinált vacak. De mit töprengek én ezen? Két hét múlva eladjuk a disznókat, küldünk pénzt a gyerekeknek is. A felesége a reggelit készítette, az öreg etetni ment. Negyedóra múlva csapzottan, lihegve lökte be a konyhaajtót.- Hát téged mi lelt? ’ Az öreg kapkodta a levegőt, nem tudott megszó­lalni. Lehajtotta a fejét, aztán csak ennyit mondott: — Megdöglött. — Mi döglött meg? — Meghalt két disznó. Még melegek. Az egyik az utolsót rúgta, mire odaértem. Csönd lett. Nem néztek egymás szemébe. Az öreg mereven figyelte a kisablaköt, most kelt fel a nap. Az asszony a melléhez szorított kenyeret las­san leengedte. — Menj el az állatorvoshoz. Az öreg fölemelte tekintetét a fehér asztalterítő­ről, miután gondosan kisimította. — Ez szombaton reggel történt, fiam. Hiába men­tem az állatorvoshoz, az nem volt ott. Szabad szombatos — mondták. Másnapra megdöglött mind­egyik. Nyolcat eltemettem a saját kezemmel, de már a többit nem bírtam. A szemem előtt fordul­tak fel, szépen sorjában. Nem járvány volt az, at­tól nem halnak meg így, fényes szőrrel, csillogó szemmel. És nem egyszerre. Az a vén boszorkány, a szomszédasszony. Beléköltözött az ördög. Azt hit­te, én jelentettem fel. Nem igaz. Azt gondoltam, akinek rossz, csinált bora Van, és ezt úgy adja, mint igazit, bűnhődjön. De mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? Azt hittem, megőrülök. El kellett indulnom valamerre. Sírtam, mint egy gyerek. Az a rengeteg munka elveszett. Nem biztosítottam én, még sőha nem történt velem ilyen dolog. Har­mincezer forintom a méregbe fulladt. Szóltam az asszonynak, hogy csomagoljon, me­gyek világgá. Ne kérdezze, hogy hova, miért, majd két hét múlva megjövök. Addig derítse ki a titkot, keressék a mérget a disznók hasában. Vagy ideg­gyógyintézetbe, vagy világgá. Nincs más választás. Magamhoz vettem tízezer forintot, fölutaztam Győr­be, ott a pincérekkel pezsgőt bontottam, ittam ve­lük. Földöcögtem Pestre, most meg megyek Miskolc­ra a fiamhoz. Olyan idős, mint te vagy. Ha más nem lesz, elmegyek én is guberálni, mint a cigányok. Nem akarom otthagyni a házam, az asszonyt, a földet, de gyönge vagyok. A fiú alig szólalt meg az úton, csak nézte az öre­get, és a fehér abroszt a fekete disznóikkal. Ahogy az öreg lassan felemeli ásóját és a földbe nyomja., A disznók rézsút égnek meredő lába félrebillenve döfködi az eget. Az öreg támolyogva szállt le az állomáson, meg­csókolta a fiút. Botját a vonaton felejtette. — Azt hiszem, holnap elindulok visszafelé, fiam, világgá, hazafelé. Vaderna József NYIKOLA J TYIHONO V:* Én nem tudom... Én nem vagyok, ha csukva van szemem. Én nem tudok élni közönyösen. Én nem tudom úgy formálni a szót, hogy jelenthet valót és nem valót. Az erőről is most hadd szóljak én: azon a télen, harcok idején, ahol oly közel tudtam a halált, megtanultam, hogy van igaz barát! Hosszú út volt... Hosszú út volt. És sok vért beivott. ... Ö, mily forrón tudtunk szeretni! Csikorogva ingott a bitófa, omladozó kőfal, — aztán semmi! Nem meséljük el gyermekeinknek, felnőnek, s megértik majd maguk. Kérdeznek minket, mi hallgatunk csak. Nekik talán még mosolyunk se jut. De megmutatjuk a gazdag földet, s helyettünk valaki így beszél: „Boldog gyermekek! Értetek is már mindent megfizetett az a vér ...” (Fordította: Antalfy István) * A közelmúltban elhunyt kitűnő szovjet költő.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom