Petőfi Népe, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA Egy különös világ felidézése KRÚDY ZSUZSA EMLÉKEZÉSE Ki volt valójában Krúdy Gyu­la? Melyik lehetett az igazi ar­ca? Sokféle legenda kelt róla szárnyra. Túl sok. Közülük az egyik legveszélyesebb az első vi­lágháború előtti „boldog béke­idők” szerzőiéként állítja be az írét. Igaz, a közművelődés munká­sainak és a pedagógusoknak mindeddig nem sietett segítségé­re egy olyan átfogó marxista ér­tékelés, amely az eddigi véle­ményeknél egyértelműbben, tisz­tázná Krúdy helyét és szerepét. Így elég nehéz eloszlatni a ro­mantikus és egyéb tévhiteket. A Petőfi Irodalmi Múzeum őszi utazások című — jelenleg látható — leállítása megpróbál valamit tenni — és nem is ke­veset — a tisztázás érdekében Krúdy Gyula századik születési évfordulója alkalmából. Minde­nekelőtt oly módon, hogy szem­besíti az író különös álomvilágáf a századvég millenniumi han­gulatával, az első világháború borzalmaival, majd a fehérter­rort követő 1920—30-as évek il­lúzióromboló valóságával. Végül is ki volt hát Krúdy? Magányos huszadik századi lo­Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban vág, vagy a hangos bohémtanyák otthonosan mozgó vendége? Az óbudai macskakövekkel kirakott álom világ lakója? Az írói nép- ' szerűség és az anyagi gondok egyformán jó ismerőse? Hírlap­író vagy stílusművésiz, megkésett romantikus, vagy korai szürrea­lista? A sok vagy-vagy helyébe talán megannyi és-.t kellene ten­ni. Mert már régen, eljött az ideje, hogy az írót más oldaláról is fölfedezzük. Vegyük észre pél­dául iróniáját. Különösen ez a centenáriumi kiállítás döbbent rá az író lá­tásmódjának ironikus jegyeire. Elég egy korabeli tárgy elhelye­zése valamelyik Saindbád-novel­la szöveghűen idevarázsolt kör­nyezetébe, és máris valami idé­zőjeles más-értelműséget kap minden. A két világháború kö­zött tovább fokozódott a kont­raszt a Hor.thy-korszak történel­mi valósága és az írói-művészi világ között. Lehetetlen nem át­érezni, hogy Krúdy maga-terem- tette sokszereplős álomvilága me­# Latinovits Zoltán és Dayka Margit a Szindbád-filmben. / SIMONY I IMRE: Szindbád utolsó utazása a Postakocsi csak 'hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgál a kevéslbeszédű szavak még alkonyiattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvet'lenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyúikat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben salját hajdani jóízeire — és estefele már a komondorok ds befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken — s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókábátjulkat kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a mennybodt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még — a Póstakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valalhol (túl az Ábrándok s Öbuda lankáján) eleredt akkor az eső méltóságos gyászm uzsiikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán a nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett . az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország nekülés volt a külső körülmé­nyektől, miközben az elfordulás és távolodás sajátos művészi íté­letében, az iróniában jutót kife­jezésre. Hiszen 1918-ban az, őszirózsás forradalom után reménykedve fogalmazott realisztikusan pontos, határozott mondatokat írt: „Ezen a télen, amely most ránk kö­szönt, nagy álmai lesznek a ma­gyar földnek. A nép elérkezett régi szerelméhez, a földhöz.” 1919-ben riportkönyvet írt Káro­lyi földosztásáról, a Tanácsköz­társaság idején lapot szerkesz­tett, és újságírói tollát is az ügy szolgálatába állította. Majd, a sorsváltoztató remények kihuny­ta után az árulkodó kérdések kö­vetkeztek: „Miér.t keresed rom­falak, sárga bokrok, vészjóslóan kopasz, vén fák, kordon folyami partok, istenhátamögötti csárdák, sohasem látott furcsa emberek barátságát? Miért fordulsz meg néha elcsüggedve, ha a város fe­lé vinne az utad?” A valóságos színek továbbra sem hiányoznak a leírásokból, de valahogy fur­csa, különös jelentést kapnak a szavak. Az író mást mond, mint amiről beszél: „Pörköltet szeret­nék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fo­gadósok elmondják ügyes-bajos dolgaikat nekem, mert barátsá­gos arcom van.” Ennek a különös világnak a felidézését alig- tudják megköny- nyíteni Krúdy egykori használa­ti tárgyai. Még egy íróasztal sem maradt utána az utókorra, s a kéziratok jó része szétszóródott. A gazdag .képzéletű író szegé­nyen halt meg. Szóval, nincs nehéz veretű, fa­ragott íróasztal, kényelmes szék, finommívű papírvágó kés. De itt Apám születésnapjára • Az író felesége • Krúdy' 1925-ben van az ország egyetlen és kor­hű vörös postakocsija. A vará- zsos írói látomásokat egykorú szociöfofók értelmezik. És Hu- szárik Zoltán emlékezetes Szind- bád-filmjének képkockái is segí­tenék Krúdy egyedülálló világa,- nak megértésében. Halász Ferenc • Milleniumi hangulat a múlt század végi Pesten. Erre a kiállításra érkezett a pályakezdő író a fővárosba. D e jó érzés megemlékez­hetni édesapám centená­riumáról! Nem múlott el bennem emléke, nem halványult el személye, hiszen nap, mint nap felidézhető, ahányszor bele­beleolvasok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem egy­szer úgy tűnik, most hozzám szól, hozzám, utoljára született gyer­mekéhez. Akinek egykor ifjúsági könyvet ajánlott: „Kedves kis­leányom, Zsuzsika... Lehet, hogy én már akkor nem leszek, miko­rára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom 'kis kezedet, hogy köny- nyebben odatalálj a meseország­ban a királyhoz, Jókai Mór­hoz ...” Látom magam előtt, amint íróasztalánál görnyed. Mellette füstölög cigarettája. A kora haj­nal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szinte megszakítás nélkül írt, míg el nem végezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árkusokra, lila tinttával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) Az íróbütyök már régen megjelölte szép kezét, mert írógép, diktálás, magnetofon nem könnyítette munkáját. Egy­forma szorgalommal, rendszere­sen és szenvedélyesen rótta so­rait. Írásaiban szívesen idézte szü­leit. nagyszüleit, különösen nagy­atyját, az 1848—49-es honvédtisz­tet. kedves tájait. a Nyírséget, Szepességet, a Balatont, a fővá­rost, s néhány magyar kisvárost. A külhoniak közül Bécset, ahol többször járt. Utazgatni, anya­giak hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a ma­gyar irodalom kincseivel, képvi­selőivel. Csak a tisztességeseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban ol­vashatjuk: „Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgyneve­zett társadalmi úton is akar érvé­nyesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsú- rokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik keresztény társaságok­ban, míg a zsidók között a ke­resztények butaságait gúnyolja... Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.” Lakásunk, környezetünk, ruhá­zatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, 'tiszta, ruháira vi­gyázott. (Otthon elnyűtt holmik­ban írt.) S bár csak néhány hol­mija volt, mindig elegánsnak ha­tott. Kalapot csak puhát viselt, s azt szérette „betyárosan” félre­csapni., Gombos cipőit könnyű já­rása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha. de bo­tot (vastag bambuszból) mindig hordott. Ékszere nem volt. díszes inggombjai, nyakkendőtűi, már régen hűtlenül elhagyták. Csu­pán egy ezüstbefoglalt farkasfo­gat viselt kalapján. Kevésbeszédű, hallgatag volt, magáról szinte sohasem szólt. Rajongói állították, hogy „Gyula bácsi mindent tud”; Valóban jól ismerte korának — de az előzőek­nek is — jelentős személyeit, eseményeit, problémáit. Ehhez já­rultak még ismerőseinek elbeszé­lései (mindent szívesen meghall­gatott. ami érdekelte), s kiterjedt levelezése, kutatásai, ragyogó megfigyelőképessége. . Valaki azt írta róla, hogy ke­vés olyan írónk volt, akit annyira érdekelték a magyar vidék szo­kásai, életmódja, s embereinek hétköznapjai. Hozzáteszem: és a magyar ételek, ízek, a vendéglá­tás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének ki azok az írá­sai, amelyek ezekkel foglalkoz­nak. Mesterfokon értett a főzés­hez, de maga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenve­dett. Ifjúkorában hatalmas testi ere­jéről ismerték, de ő senkit sem bántott, csak akkor ütött, ha be­lekötöttek. vagy ha másokat kel­lett megvédenie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok-sok nőismerőse közül a legfontosabbakat legemlékeze­tesebbeket írásaiban megörökí­tette. Én is ismertem a Bezeda Káz- mér szép élete Késő Fániját, a Hét bagoly Leonóráját. Jelentős volt életében az Asszonyságok dí­ja Jeliája és a sok helyen szerep­lő Pilisy Róza. Legkedvesebb leányalakjai édesanyámról, Zsu­zsiról mintázódtak. ö Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáská- ja, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asszonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Györgyvirágja és a Bol­dogult úrfikoromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásának előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelem­mel gondolok boldog ifjúságunk­ra. Légy víg, mint én. Hisz sen­ki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékein­ket ...” f Az egyesek által felelőtlenül, tévesen csak „ködlovagnak”, csak „bohémnek” kikiáltott Krú­dy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést. 1780 tárcát, cikket és 30 jelenetet, színdarabot írt, az év végén megjelenő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A cente­náriumra szántuk a Gordonkázás című kötetet is, önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: • „írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is ne­mes testet, mert életnek is, test­nek is rendkívüli volt... Egy korban amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisz­taságú művész tudott marad­ni ....” Krúdy Zsuzsa KRÚDY GYULA: ill - * ' v WmM? , . m 1 l » m „i S' O - szerelem Azt hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a világon, amelyről a régi könyvekben ol­vashatunk, vagy ó-emberektől hallottunk? ... Elmegyünk például sétálni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk. Pesten a Margitsziget­re. Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben és egy pádon üldögélve meglátunk egy fehér- vagy feketeruhás nőt, aki a napernyője hegyével lát­szólag csupán szórakozottságból v írdogál a homokba — és akit az­tán életünk végéig nem felejthe­tünk el? ... Elballagunk egy cukrászda vanília-színű ablakfüggönyei előtt a szokásos mindennapi szomorú gondolatok között, de a függöny egy helven rést mutat, bepillan­tunk. anélkül, hogv erre bármi okunk volna, s odabent meglá­tunk egy nőt. aki kezére hajtva bodros, szép fejét, várakozik va­lakire ... Lehetséges, hogy évtize­dek múlva azt gondoljuk, hogy ez a nő bennünket várt. de ne­künk nem volt lelkierőnk a ki­lincsre tenni a kezünket? ...Előfordulhat még naoiahik- ban az az eset, hogy egv elrobogó vonat ablakán vagv eav tovaper- eő kocsi ülésén meglátunk eav kedves arcocskát, amelv oly bi­•Krúdy Gyula könyv alakban még meg nem jelent (rását, az Író lánya, Krúdy Zsuzsa volt szfves rendelkezé­sünkre bocsátani. zalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „hogy van azóta, kedves bará­tom?” — és mi évekig mérteién szemrehányást teszünk magunk­nak, hogy a hangtalan kérdésre nem feleltünk idejében, megvár­tuk, amíg a kocsi, a vonat el­ment, és csak azután jutott eszünkbe a választ megadni. — Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom. ... Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatra négjtszem között ’' marad egy vendégeskedő ház ide­gen szobájában és az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogv habozás nél­kül odalépjen a hölgyhöz és meg­csókolja annak bal-arcát, mely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb-arc. — Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! — mondja rö­vid igazolásképpen&az úriember. — És ha pofonutöttem volna? — kérdi a megzavarodott nő. — Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna. — Pedig megérdemelte volna, hogy pofonüssem. És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át. ... Mondd meg igaz lelkedre, hogy nem fogtál-e még kezet először látott nőkkel és abban a kézfogásban megérezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tudomásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édesded- ség, odaadás, bizalom, remény le­hetséges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál... És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogjál vele... hogy esetleg kiáb­ránduljál hiszékenységedből. — Miért is nem maradtam ott estére? — mondod magadban évek múltával is, midőn eszedbe jut a fészekmelegségű kis kéz. ha például egyedül bolyongasz a fák alatt, hol ama nevezetes kézfo­gás történt. ... Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ru­hába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába, vagy pedig sokatmondóan göndörödő női haj­szálba a kis fül mellett egy fe­hér nyakon; hányszor néztél né­ma epedéssel zsalugátered mö­gül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, ho^ jutottak hozzá; hányszor akartai szerelmet vallani vidéken az unatkozó kövér boltosnéknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe men­nek férjük karján zenestót hall­gatni; hányszor álltái meg Pes­ten egy mellékutca sarkán elsu­hanó hölgy után bámészkodva, vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt ,nő ko­pogva verte a grádicsokat; hány­szor meredtél utána a fehér ha­jónak. amelyről ismeretlen, szép arcú asszony fehér kendőcskével integetett valakinek, de semmi- esetre sem neked; hányszor áll­tái templomok sötét hátterében és feleltél az eskető pap kérdé­sére. — Akarod feleségül venni ezt a hajadont? — Akarom, akarom, százszor akarom — mondtad te a templom hátuljában, pedig az igazi vőle­gény még szólni sem tudott meg­hatottságában. ... És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászúira akár minden ismerősöd helyett, nem táncoltál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemrevaló asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelkedre, hogy hányszor éreztél édes kucséber- kosár-szagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló fehérruhás nők ültek? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpil­lantottál? Hány esztendőt töltöt­tél el avval, hogy várják szív­dobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, ame­lyeknek, véleményed szerint, kö­telességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tő­led? Hányszor éreztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel le­rakosgatta aranyhidait a séta- utakra, és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével; — Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben kívánsz, Georgette-ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros ka­lap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfáradt az utánad való gyaloglásban ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom