Petőfi Népe, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-17 / 65. szám
1976. március 17. • PETŐFI NÉPÉ • 5 „Tanuljunk színházat” Az Antigoné a megyei művelődési központ színpadán Az általános és középiskolai irodalomok- tatásban — ha a műfaj súlyánál és rangjánál kisebb mértékben is — hellyel-közzel szerepelnek drámai művek. A tanulók megismerkedhetnek Shakespeare, Moliére, Katona József, Madách égy-egy jelentősebb művével, és az alkotások közös elemzése nyomán feltárulnak előttük a színművek sajátosságai. A drámák iskolai megközelítése azonban — s ezt a kijelentést bízvást általánosíthatjuk — kivétel nélkül irodalomközpontú. Ez azt jelenti, hogy a tanárok a rokon műfajok; a próza és az elbeszélő költészet sajátosságai és esztétikai elvei alapján elemzik az egyes darabokat. Nemcsak azért, mert nem áll rendelkezésükre megfelelő szemléltetési anyag — egy élő, „boncolható” színházi előadás —, hanem azért is, mert legtöbbjüknek érthető módon hiányzik az a dramatúrgiai ismerete, amelynek hiányában a színpadi megjelenítésre szánt alkotások titkai nagyobbrészt rejtve maradnak. 9 A két szerencsétlen sorsú leány testvér; Antigoné és Iszméné pár. 1 beszéde. Szakács Eszter és Sára Bernadett. Ejnye, ejnye... Jó dolog, hogy az Idegenforgalom című, havonta megjelenő lap munkatársa, Bánki Judit az idei. második számban felfedezte a mai Kecskemétet; hogy észrevette: ezen a homokkal teli vidéken más is látható már, mint a barack és a híres barackpálinka. Igaz, hogy felfedezték ezt már eddig is sokan, ám a szerző képes riportja mégis visszhangot érdemel. Hogy miért? Mert hemzsegnek az írásban a tévedések és a pontatlanságok. Tipikus példája a cikk annak, amikor a felületesség bántó melléfogásokat eredményez. Nézzük sorjában. Bánki Judit szerint a szép, új megyei tanácsháza tizenhat emeletes. Ki tudja, hogy miért látott kettővel többet az ide vetődő újságíró? A „gólyásházat” viszont — állítja nyugodt lélekkel —, már átadták új rendeltetésének: a naiv festők otthonává avatták. De jó is lennel — sóhajtanak fel azok, akik sürgetik az átadást. S a cikk további részében? íme, az ország első „zenetagozatos" iskolájának nevezi a szerző a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola és Gimnázium nevű intézményt — amely viszont elsősorban éppen énektanítást módszereire büszke. S azután siet leírni Bánki Judit, hogy 1974- beit átadták a Kodály Intézetet. Kár, hogy megint nem pontos az információ-, ja: mert az avatás alig több mint fél esztendővel ezelőtt történt meg. A továbbiakban a cikkíró jó száz évvel előbbre teszi a zsinagóga felépítését, majd azt állítja, hogy két kongresszusi terem található benne az átalakítás után. Hogy miért duplázza meg így a számokat, nem lehet tudni. S azt sem, miért nevezi Technika Házának a Tudomány és Technika Há- zát. Lényeges a különbség; '.hisz az épületnek hivatása szerint nem csak a műszaki értelmiséget kell befogadnia. Az sem világos, hogy miért nevezte el a képaláírásban Rákóczi útnak a Május 1. teret? S hogy betetőzze az igé- szet, cikke végén leír szerzőnk egy ilyen mondatot: „így halad az Alföld fővárosa a kongresszusok városa címének elnyeréséért — méreteihez és lakosainak számához viszonyítva előbbre tart a fővárosnál.” (Pontosan idéztünk!) Erre már csak ennyit tud mondani az ember fejcsóválva: ejnye, ejnye... Varga Mihály Az Írott dráma és az élőszínház között pedig minden korban szoros és megbonthatatlan volt a kapcsolat. A színészi társulatok a felvirágzását jórészt a színház számára dolgozó, az együttesek művészi céljaival azonosuló írók csoportosulásai kísérték. A szerzők félig-med- dig „benne éltek” a színpadi világban, ismerték a drámai előadásmód áthághatatlan törvényeit. íratlan szabályait. Moliére társulata. Shakespeare és a Globe színház vagy Csehov és a Moszkvai Művész Színház együttműködése következtében új fejezetek születtek, mind a dráma- irodalom, mind a színjátszás történetében. Ez is azt bizonyítja, hogy a drámák lényegében nem olvasásra, hanem nyilvános előadásra szánt művek. A színház művészetének titkai, a művek megjelenítésének törvényei és belső sajátosságai viszont jórészt rejtve maradnak napjaink nézői előtt.' Arról van szó lényegében, hogy igen kevesen ismerik belülről is a színházat. Ügy tűnik, hogy míg a művészetnek szinte valamennyi műfajában jól népszerűsíthetők, szemléltethetők a jellemző esztétikai jegyek, azaz taníthatók ''az irodalom, a zene, vagy épp a vizuális megjelenítés szabályai, addig a színpadi előadások nézői számára ugyanez csak rendkívül nehezen megoldható. □ □ □ Kecskeméten a megyei művelődési központ által tavaly megszervezett iskolaszínházat azzal a céllal hozták létre, hogy a drámai művek előadásának művészetét az eddigieknél jobban tudatosítsák a közönséggel, „eemberközelbe” hozzák a színpadot. Olyan bemutatókat, terveztek, amelyek ' megismertetik a nézőket — elsősorban, de nem kizárólagosan az ifjúságot — a világirodalom legjelentősebb színműveivel. A darabokat ugyanakkor nem kiérlelve, hanem a színészi és rendezői munka korai álapotában mutatják be, amikor még csak formálódik a színpadi cselekmény, még csak részben tárultak fel a szereplők belső mozgatórugói, ellentétei, egyszóval amikor éppen alakot és formát ölt egy színházi előadás. Az első bemutatót Shakespeare Rómeó és Júliájának népszerű történetét most Szophoklész Antigoné című tragédiája követte a megyei művelődési központ színpadán. Ruszt József a kecskeméti Katona József Színház főrendezőjének „összpróbáján” dráma- és helyzetelemések, művészettörténeti magyarázatok és szöveges gyakorlatok váltogatták egymást az antik görög dráma megelevenítése során. Az előadóknak — rendezőknek és színészeknek — sikerült egyensúlyt teremteniük a színjátszás és az ismeretterjesztő előadások egymással nehezen összebékíthe- tő hangulata között, és estjük szép és tartalmas élménnyel gazdagította a nézőket. A kecskeméti Katona József Színház tehetséges fiatal művészei odaadó igyekezettel segítették a rendezvény összetett céljait. Feladatuk egyáltalán nem volt könnyű, hiszen a 'próbáknak ebben a korai állapotában meglehetősen szokatlan még a közönség jelenléte. A belső műhelymunka meghittségét nyilvánossággal kellett felcserélniük. A folyamatos szereplést viszont a rendező, Ruszt József akadályozta meg. A szöveget sokszor még a párbeszédek közben is megállította; értelmezte, magyarázta az egyes jeleneteket és ezáltal lényegében széttördelte az előadást □ D □ Ez ' a viszonylagos veszteség ugyanakkor nyereséggé is változott. A nézőtéren ülők nem azonosulhattak a szereplőkkel, s nem feledkezhettek bele a dráma feszült cselekményébe. Az elemzések következtében gondolatgazdaggá lett a színpadi történés, a nézők előtt feltárult Szophoklész tragédiájánák sokrétű jelentéstartalma, életigazsága. filozófiai gazdagsága. A rendezés mellett ismeretterjesztő előadói „tehetségről” is tanúskodó Ruszt József egyben röviden bemutatta a görög színházkultúra létrejöttének előzményeit és főbb jellemvonásait is. A klasszikus görög színpadtér legfontosabb egységeire utaló díszletelemek között Szakács Eszter Antigoné szerepében lépett fel. Húgát, Iszménét Sára Bernadett játszotta. Théba királyát, Kreont Tro- kán Péter, fiának, a boldogtalan Haimonnak -alakját pedig Farády István személyesítette meg. A klasszikus kórus feladatkörét egyszemélyben Heíényi Pál vállalta magára. A vak jóst Major Pál, az őrt Basa István, a hírnök szerepét pedig Popov István játszotta. Az iskolaszínház második bemutatója is azt bizonyítja, hogy az élő színházi próbák légkörében elemzett drámai művek hatása teljesebb .és egységesebb azoknál a próbálkozásoknál, amelyek „drámai keresztmetszet” néven már Kecskeméten is ismeretesek. A szereplők által egyszerűen felolvasott drámai szövegrészietek ugyanis nem képesek érzékeltetni azt . a közös alkotói munkát, a gondolatoknak azt az egymásra gyakorolt kölcsönhatását, amely során színpadi előadássá válik az írott párbeszéd és részleteiben is kiteljesedik a művészi mondanivaló. Megítélésünk szerint a kísérlet előadói képesek a „színházi ismeretek népszerű oktatására”. Pavlovits Miklós A SZOVJET történettudomány fejlődését napjainkban az alkotó szellem kibontakozása, szerteágazó kutatói tevékenység és nem utolsósorban a szintézisre törekvés jellemzi, — Hazánk történetét még az ezer évnél régebbi történések esetében is a források, csakis a források alapján igyekszünk rekonstruálni — mondja Vlagyimir Pasuto, a történettudományok doktora, aki a Szovjetunió Történeti Intézetében a koraközépkori források kiadásával foglalkozó szektort vezeti. Az irányításával folyó munkát javarészt fiatal szakemberekből álló kollektíva végzi, amelynek tagjainál a ‘i „hagyományos” történészképzés mellett elengedhetetlen a filológusi-elemző véna, no meg két-három nyelv ismerete. Pasuto professzor dolgozószobájában vaskos kötetek sorakoznak a polcokon. Nagy részüket közvetlen munkatársai vagy az intézetben dolgozó kollégái írták. 0 maga pedig annak a kora-középkori Oroszországnak külpolitikájával foglalkozó érdekes monográfiának a szerzője, amelyben sok szó esik az- orosz- magyar kapcsolatok kezdeti időszakáról. Így aztán nem csoda, hogy beszélgetőpartnerem többször is említi, mennyire számít a külföldi kollégák, így a magyar középkorászok segítőkészségére. Az utóbbiakkal igen jó a kao- csolata, és ez még szorosabb együttműködéshez vezetett a professzor két magyarországi látogatását követően. Ez a kutatóműhely csak az egyik része az intézetnek, amelynek Dmitrij Uljanov utcai tágas épülete a Világtörténeti Intézetnek is otthont ad. Régészek, etnográfusok és más szakemberek találkozhatnak itt azokkal a vezető szovjet történészekkel, akiknek rendszeres tevékenységét, a napi munkáját gyakorta színesíti egy-egy fontosabb jubileum vagy ehhez hasonló rendkívüli esemény. Ilyen volt például 1975 végén a dekabrista felkelés kitörésének 150. évfordulója tiszteletére tartott moszkvai emlékülés, amelyet csitai, irkutszki. kijevi és leningrádi tudományos konferenciák előztek meg. Erre az eseményre már évek óta készültek a levéltárosok, a történészek és az irodalmárok. Az előkészítő munkát a közvéle-. rpény olyan figyelemmel követte, hogy órák leforgása alatt eltűntek ar könyvesboltok kirakataiból a felkelésről szóló írások, elsősorban Milica NVecskina akadémikus és a rendkívül népszerű Natan Ejdelman frissen megjelent művei. A TÖRTÉNETI Intézetben nemcsak az orosz történelém kimagasló eseményeivel foglalkoznak a tudósok. A közelmúltban, rövid idő leforgása alatt láttak napvilágot olyan nagyszabású monográfiák; mint Franciaország, Svédország, majd pedig Olaszország története. Ezeknek szerzői természetesen nem egyes történészek, hanem lelkes és tapasztalt kutatókból álló kollektívák, amelyek munkájukkal kivívták a „honi”, a francia, a svéd, az olasz szakemberek elismerését is. A kollektív monográfia, mint műfaj igen népszerű a Szovjetunióban. A földrésznyi Szibéria történetének ötkötetes kiadása egymástól több ezer kilométernyire dolgozó novoszibirszki, moszkvai és irkutszki kutatók munkáját dicséri. Bizonyára Szibéria páratlan és ma még szinte felmérhetetlen természeti kincseinek előtérbe kerülése is szerepet játszik abban, hogy észrevehetően növekszik iránta a történészek érdeklődése is. A MOSZKVÁBAN járó magyar történész természetesen felkapja a fejét, ha Mágvarország történetével foglalkozó szovjet munkáról, kutatóról hall. Jóleső érzéssel végzi kézbe a háromkötetes, orosz nyelvű „Magyarország történetét” vagy a választékos magyarsággal beszélő, azerbajdzsán származású Fofik Isz- lamovnak a századelejei magyar társadalommal és a munkásmozgalommal foglalkozó alapos könyveit. Iszlamov a szovjet történettudomány egy másik fellegvárában, a Szlávisztikai és Bal- kanisztikai Intézetben dolgozik, mint főmunkatárs. Itt találkoztunk a világszerte ismert és megbecsült Ilja Miller professzorral, aki jelenleg a XIX. századi órosz—lengyel kapcsolatok feltérképezésével foglalkozik. Ebbe a munkába, amelyet a második világháború után csaknem egymaga végzett, ma már számos tanítványa kapcsolódott be. A külsejében a XIX. századi orosz forradalmi demokratákra emlékeztető, nagyszakállú tudós arca felderült, amikor Magyarországról került szó: őt egy nemrégi utazás sok élménye, a magyar történészekkel kötött, közös tervekben konretizálódó barátság köti hozzánk... EZÚTTAL a moszkvai történettudomány két műhelyében jártunk csupán. A látottakhoz hasonlóan pezsgő élet, feszített tempójú tudományos munka folyik a nagy városok kutatóintézeteiben és egyetemein is. A szovjet történetírás centrumaiként ismert Moszkva, Leningrád, Kijev, Szaratov és Szverdlovszk mellett az utóbbi években: egyre többet hallatnak magukról az ország nemzetiségi köztársaságainak történészei is. Ami pedig a nemzetközi kapcsolatokat illeti: éppen a közelmúltban megtartott San Francisco-i történész világkongresszuson a Jevgenyij Zsukov vezette, több mint ötvenfős delegáció tagjai bizonyságot tettek arról, milyen magas szinten ismerik a világtörténeti kérdések problematikáját és szak- irodalmát, ezzel is méltó módon képviselve hazájuk tudományát. , . K. M. NYELVÉSZKEDJÜNK Kompjúter-e a komputer? Gyakran hallhatjuk az elektronikus számológép nemzetközivé vált elnevezését: komputer, illetve gyakrabban kompjúter alakban, Ez utóbbi alakváltozat annyira elterjedt már nálunk, hogy nem egy esetben megmosolyogják azt a személyt, aki komputert mond, holott talán épp neki volna oka mosolygásra, amikor kompjútert hall. Mosolyogunk rajta, mert fülünk az esetek zömében a j-s alakváltozatot hallja, ezt szokta meg. Mi a helyzet tulajdonképpen, és kinek van igaza? A komputer latin szó, a com- putatio .származékszava éppúgy, mint a belőle képzett komputál, komputista, komputus stb. szó. A komputáció szó egyik jelentése: számítás, számolás. Nagyon hasonló alakú és szintén latin szók még: — amputádó (amputatio — csonkítás) és származékai az amputál, amputálás, amputens stb.; — deputádó (deputatio = küldöttség) és származékai: deputál, dcputative, deputátus stb.; — reputáció (reputatio — tekintély, jóhír, hírnév) és képzett szavai. Egyetlen szóban és származékukban sem ejtünk és nem is írunk a -p után -j hangot (betűt). fessék elképzelni, hogy így hallanánk: ampjutálták a bal lábát. 1 "* Akkor meg miért kompjúter mégis. Mert e fogalom neve az angol nyelv által terjedt el más nyelvekben is, az angolban viszont az' -u hgngot gyakran ejtik -ju-nak, bár a -j-t nem Írják (pl. united ejtve junájtid). A magyar nyelv viszont megmat radt az. eredeti, a latin nyelvű ejtés és írás mellett, ez pedig nem azonos az angolos írásmóddal, sem az ejtésével, az esetleges kompjúter alighanem sajtóhiba a magyar szövegben. De tulajdonképpen a komputer szó felesleges. A legérthetőbb, legszebb és legjobb volna a számológép használata (Id. Új Magyar Lexikon, Ért Sz. stb.). Kétféle is van: Kézi és - villamos számológép (pl. az üzletekben) és elektronikus számológép (komputer). Ez utóbbinak a zsebben hordozható digitronnak nevezett fajtája zsebszámológép. (Az újvidéki Magyar Szó nyomán.) 9 Tiszteltem és tisztelem ma is az egyszerű emberek gyűjtögető nemes szenvedélyét, de haad tegyem , hozzá rögtön: harmincesztendős országjárásom során a gyűjtögetők két típusával ismerkedtem: meg. Az egyik — kevés szót akarok erről ejteni — az önző, zsugori, harácsoló típus, aki féltve őrzi összegyűjtögetett, vélt, vagy valódi kincsét: pipatóriumot, pénzérméket, lámpákat, kolompokat, csengőket, elfelejtett régi szerszámokat, faragott botokat, leveleket, megsárgult iratokat stb., és csak hosz- szas rimánkodásra hajlandó megmutatni az érdeklődőknek. De akad olyan is, mint például a hajdudorogi, aki állítólag igen sok ritka, régi iratokat őriz, ám ridegen elzárkózik'' attól, ha^V valaki beletekintsen. Ismertem olyan gyűjtögetőket is, akit milliomosnak véltek a faluban, mert örökké arról beszélt, mennyit ér egy-egy megszerzett, de aztán soha többé nem látható tárgya. Amikor meghalt, minden a rokonság martaléka lett, széthurcolták, elkótyavetélték. Mit ér akkor a gyűjteménv. ha a közösségnek nincs haszna belőle. Beszéljünk azonban inkább a gyűjtögetők másik típusáról, az olyan emberekről, mint SárosDa- takon Jónás bácsiék, akik boldogan mutatják meg csodálatos színű tányérok százait Pitvaruk, konyhájuk valóságos kis múzeum. Esztendőkkel ezelőtt Heves köMégben meglátogattam Rozgo- nyi István áranydiplomás, nyugdíjas igazgató-tanítót, aki magyar-történelem szakosi tanári diplomával akkor éppen a, nehezen tanuló, nehéz körülmények között élő gyerekeket tanította betűvetésre. Az iskolalátogatás után elkísért Hegedűs Béla barátjához, a talán négy elemi osztályt végzett kosárfonóhoz, aki rozoga házában döbbenetes mennyiségű muzeális értékű anyagot gyűjtögetett össze az elmúlt hat évtized alatt. 1 Mind, mind Árpád Heves nevű vitéze által telepített Heves község területén, határában rejtőzött — mutatott körbe a kőbaltákra, a szarmata, avar, szkíta hamvvedrekre, ’sarkantyúkra, kardokra, csatabárdokra, láncos-buzogányokra, török pisztoJ lyokra. De az öreg kosárfonó megőirizte régi iskolai könyveit is összegyűjtötte a környék népviseletének legszebb ruhadarabjait: szoknyákat, rékliket, mellényeket, főkötőket, lajbikat. 9 Az elöszoba-konyha-pitvar- ban fából faragott szúette szobrok, díszes szekrények, a falon a mennyezetig népi díszítésű tányérok százai tanúskodnak gyűj- | tögető szenvedélyéről. A cif ra- nyelű ostornak, faragott botoknak, kolompoknak, cseréppipáknak stb. számát sem. tudta. Hegedűs Béla nyugdíjas kosárfonó szakembereket megszégyenítően tájékozódott az elmúlt évezredek, évszázadok történetében, mert a napi munkája mellett, gyűjtögetés közben szüntelenül tanult. Egyetlen vágya volt mindig, hogy holta után ne kallódjon el gyűjteménye. Hosszú harc után teljesült kívánsága, a község vezetői múzeumot építettek, ahol Béla bácsi az őr — őrzője, gondozója saját gyűjteményének a falumúzeumban. Sokszor megkísértették: százasokat, ezreseket ígértek egy-egy becsesebb tárgyért, de soha egyetlen egytől sem vált meg, pedig akkor még nem tudta, hogy gyűjteménye a község múzeumának alapja lesz, vagy még pontosabban: nem tudta, hogy ő lesz Heves község falumúzeumának megala- pítója. Nem vált meg értékes tárgyaitól akkor sem, amikor magyar és külföldi muzeológusok pénzzel és némi hírnévvel kecsegtették. Még egy történetet szeretnák elmondani a közösségi érdeket szem előtt tartó gyűjtőkről, akiknek az a vágyuk, hogy gyűjteményüket mások is szemlélhessék, hogy gyűjteményük másoknak, a fiataloknak is okulásul szolgáljon. 9 A nemzet történetének lapjaira többször is feljegyezték Isaszeg nevét. Az 1848-as szabadságharcról Isaszeg neve említése nélkül lehetetlen beszélni. S talán éppen a történelem, a szabadságharc története iránti szeretet késztette Szathmáry Zoltán isaszegi hentest arra, hogy összegyűjtse a szabadságharccal kapcsolatos emlékeket. O is hat évtizedet áldozott erre. A „bogaras” hentest jól ismerték a faluban, s ha az eke valamit kifordított a földből — 'neki vitték el, őt értesítették. Ilyenkor bizony megtörtént, hogy a mészárszékben magányosan árválkodott a tőke, a húsvágó bárd. Gondos ember volt, pontosan feljegyezte azoknak a neveit, akik „kincset” találtak. Nélküle már padlást sem takarítottak. Így került birtokába egy 1812-ben kézzel írott daloskönyv — ritka mint a fehér holló —, s büszke arra, hogy már tanulmánykötetet írtak erről a kéziratról. Nem féltette, nem rejtette el, így vált közismertté, közkinccsé. Mint minden, amit hatvan év alatt gyűjtögetett. Felépült a falumúzeum, őt bízták meg a vezetésével. Lelkesebb szakértőre nem is bízhatták volna. Félti, őrzi az összegyűjtött tárgyakat, de mindig mindenkor nyitva áll a kis múzeum a látogató előtt, készségesen magyaráz, amikor látogatóit végigvezeti a kis múzeumban. Hasonlóképpen született a du- napataji, és még oly sok falumúzeum, az országban. Csak tiszteletet, elismerést érdemelnek azok az emberek, akik időt, pénzt, fáradságot nem kímélve gyűjtögették össze a muzeális értékű tárgyakat, hogy . azokat közkinccsé tegyék. De hogyan lehetne közkinccsé tenni annak a több ezer egyszerű embernek a kjsebb-nagyobb gyűjteményét, amiről vajmi keveset tudunk? Van erre megoldás? Igen. Igaz, némi figyelmet követel a megyei tanácsok népműveléssel foglalkozó munkatársaitól. Mit lehetne tenni, mit kellene tenni ? Megyénként, járásonként ösz- sze kellene hívni ezeket a minden áldozatra kész gyűjtőket, és gyűjteményük legszebb darabjaiból közös kiállítást rendezni. Kettős haszna lenne ennek! Először: a gyűjtők éreznék, hogy nem volt hiábavaló fáradozásuk, hogy számon tartják őket. figyelemmel kísérik igen hasznos hobbyjukat Másodszor: közkinccsé válhatnának az eddig vitrinekben, szekrényekben, szobasarkokban rejtőzködő ritka tárgyak. 9 A közös kiállítás megrendezése megérné a fáradozást, s talán ösztönözné azokat is," akik féltve őrzik rejtegetik gvűitemé- nyüket. Bába Mihály / V^^|^.ffiij«gga^^ dg$aljre^dá|MpSB|3RBMpBp3^ t ' - 7 k sSSfli a > i i j " 1 -. ■-■ r . rr 1 i r i A tortenettudomany műhelyében HHKM^Hin«aBS*- £
