Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Leonyid Lapcuj:

A kis nyenyec nép költője. A nyenyeeek a Szovjetunió északi tundravidékén élnek, és a magyarságnak igen távoli nyelvrokonai. Verseiben egy kezdő, még kevés tapasztalattal rendelkező irodalom lírai törekvéseit kell látnunk.

Az Ob partján

Tavaszi vihar után a megbékélt folyó felett dús virágillatot perget s dús csöndet a lég.

Láthatatlan szél bukfencezik a síkon, s csókot vet pajkosam a sötétkék hullámnak.

Piroskendős nap öleli az ég szegélyét, aranyló sajkában siklik az Obra. nyájakat terel össze a végtelen síkon, s mond szíves búcsút a sötétkék folyamnak.

Te mindig ifjú, mindig szűzi-szép óriási ének, sarktáji csodái Szeretem vágtató sód a szibériai síkon s áttetsző kristály-szívét a sötétkék árnak.

Bán Ervin fordítása.

Az első tiszteletdíj: Petőfi kézirata

Látogatás Kisíaludi Stróbl Zsigmondnál

» Petőfi Sándor összes költeményei, népies kiadás a költő arcképével, 1882.” Nyolcvanegy esztendővel ezelőtt, 1887. április 11-én írta be nevét a könyv első oldalára a nagypáli községi iskola tanítója: Kisfaludi Strobel Zsigmond. Zöld, keményfedelű, erősen megkopott könyvecske, sárguló lapokkal. Látszik, sokszor forgatták.

Mikor Strobel tanító úr megvette ezt a könyvet, kisfia hároméves volt Még nem járt iskolába, de a betűkkel Petőfi verses kötetéből ismerkedett. És ebből a korai ismerkedésből nagyon erős szálak szövődtek, amelyek végigvezették az egykori kisfiút, Kisfaludi Strobl Zsigmond kétszeres Kossuth-díjas szobrászművészünket alkotásokban gazdag életén.

A falusi kisfiú játéka a faragás, az agyagformálás volt és első gyermeki szobrocskái között Petőfit mintázta meg — igaz akkor még kenyérbélből, mint ahogy a munkából hazatérő parasztokat, falusi lányokat. Aztán egyszer a szomszédban kutat ástak. Észrevette, hogy onnan jó agyag került ki...

— Ebből mintáztam ezután szobraimat, köztük példaképemet, Petőfit Két szobrot is készítettem róla. Ekkor már Borjúdon éltünk — ide helyezték édesapámat Nagypáliból. Itt az akkori Sass uraság nővére, akihez Petőfi verseket írt, megnézte, csodálkozással mondta „de szép ez a garabonciás” — mert ott így nevezték a költőt. Aztán hozzátette: „adok neked egy eredeti Petőfi-verset, mert ilyen szép Petőfi-fejet csináltál, te Zsiga gyerek!'!

Öcsi

A GYEREK teljesen nor- CS0nf0S Gákor!

mális körülmények kozott látta meg a napvilágot és szépen növekedett. Eleinte csecsszopó volt, de mint afféle urbanizáH gyerek, hamar áttért a cuclisüvegre. A föléje hajoló arcokat

is igen korán megkülönböztette. Az anyját látva erőteljes rúgkapálózásba kezdett. Az atyjától elmélázott, a két nagyanyját viszont kinevette. A nevetés kifejezetten intrikus volt, amit családi berkekben igyekeztünk elmismásoJni.

A nagymamák azonban zord tanácskozásra vonultak Vissza. Sejtettük, hogy valami nem stimmel öcsi körül, hisz túl korán kezdi a kajánkodást az idősebbekkel, sőt szigorúbban fogalmazva; Idő előtt vesz fel holmi huligán tempókat. A nagymamák aztán pontosan meghatározták a helyzetét:

— Pogány a gyerek — mondta az egyik. A másik megtoldotta:

— Nem ismer se istent, se embert.

— Péter fogja keresztelni — döntött az első.

— Úgyis rokon és nagyon régen volt nálunk -~ folytatta a másik.

— S ha már jön, kereszteJJenS

A levélváltást a nagymamák intézték, s kiderült;

hogy minden rendben lesz. Egy középszerű ünnep is közeledett, amely alkalmasnak látszott a lebonyolításra. A tesvérék tanácsa engem talált a legmegfelelőbbnek a keresztapaságra, amit szívesen elfogadtam, hiszeen keresztapa még nem voltam. Egy családi ösz- szejövetei, ahol enni-inni lehet, különösen sem mellőzhető.

Időközben öcsi több egytagú szót megtanult, sőt azokat némi rendbe tudta sorakoztatni, reggelenként pedig a slágerfesztivál beat-esélyeseit dúdolgatta. Ez megnyugtatott bennünket, afelől, hogy szellemi fejlődése jó úton halad.

A keresztelő délelőttjén is megejtettük szokásos sétánkat csemetéinkkel a budai hegyekben. Ez a séta a tájékoztatás jegyében telt el. Feleségemmel úgy ítéltük meg, hogy erre némi szükség van, már csak természettudományos neveltetésük miatt is. Először a keresztelési szertartás eredetéről tartottam előadást, majd sor került a reformáció történelmi szerepére, tekintettel arra, hogy Péter a református egyház képviseletében fogja celebrálni a délutáni szertartást.

Ügy tűnt, hogy a két fiú megértett, feleségem is elismerően pislogott rám, majd az ebédnél kijelentette, hogy nagyon szuggesztív voltam.

— Jó alkalom ez is, hogy neveljük őket, fiam — mondtam némi önelégültséggel.

A NAGYMAMÁK az utcai szobát hozták rendbe a

szertartás céljaira: néhány profán festményt leszedtek a falról, lepellel burkolták a televíziót és az íróasztalt virággal díszítették. Míg Péter a nagymamákkal odabent készülődött, mi a külső szobában várakoztunk. Feleségem karjára vette öcsit s amikor elkészült a protokoll, ünnepélyes rendben átvonultunk a hosszú halion. Péter már palástban állt az íróasztal mögött, előtte a kinyitott biblia és egy magnetofon.

Áhitatos csend volt. Az egyik nagymama szipogott, a másik viszont a gyerekek irányába fordította átható tekintetét, akik élénk eszmecserébe kezdtek a magnetofonról.

— Kezdjük! — adta ki az utasítást Péter félhangon, de nagyon szigorúan, s mutatóujját rányomta a magnó gombjára.

A beszéd, megítélésem szerint, kissé hosszúra sikerült, bár félig sem telt meg a magnószalag. Péter elragadtatással figyelte a magnó működését időnként, amikor tudta, hogy hangját feljebb fogja emelni, kissé távolabb tolta magától a mikrofont, vagy a hangerő gombját szabályozta. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Már mind a két nagymama sírt s egyik sem vette észre, hogy a két fiam tnagnóügy- ben megbeszélést folytat és hogy a kisebbek marják

egymást. Ä gyereket félkézzel alátámasztottam, menta feleségem már roskadozott a súlya alatt. Közben Öcsi is felébredt és rám hunyorított, mint aki azt mondja: „Mit szólsz, micsoda dumája van?” Nem sokkal később egy körmondat vége felé elkomorult, majd jól érthető tagolt hangon megszólalt: — „Kaka!”

S MERT A MONDAT egyre csak folytatódott, öcsi hozzáhelyezkedett, hogy szavait tett kövesse. Mindenki másfelé nézett, a feleségem úgy tett, mintha még mindig ő tartaná a gyereket, a fiaim szerencsére valami műszaki problémába merültek el, csak a nagymamák mosolyogtak átszellemültem Az volt az arcukra írva: „Na ugye, milyen más, ha nem pogány egy gyerek!’'

öcsi pedig éktelen üvöltésbe kezdett, mire Péter is kénytelen volt befejezni a beszédet. Ingerülten kapcsolta ki a magnót:

— Kár, hogy bőg — mondta — lett volna még egykét szép gondolatom.

Szerencse, hogy a két nagymama öcsivel átvonult a másik szobába, s így nem hallották a fiaim javaslatát:

— Már nincs itt az a bőgő masina, be lehet fejezni. —- S a másik:

— Igazán megérné. Frankó a szöveg

Péter kapott az alkalmon. Törölte a végső mondatot, s emelt hangon ismételni kezdte, majd folytatta a beígért gondolatokkal. Hárman dolgoztak teljes egyetértésben, fiaim felváltva kezelték a magnót, Péter csak arra vigyázott, hogy a mikrofon megfelelő távolságban legyen.

Az öcsém közben a sőgorasszony bevásárló kocsiján kitolta a tv-készüléket a hallba, mert már elkezdődött a meccs, a nagyapa az apróbb unokák társaságában kóstolgatta a bort az ebédlőasztal mellett, miközben a nagymamák kivitték a pörköltet újramelegíteni. Én az ajtóban, hol a meccset néztem, hol a fiaimra figyeltem, nehogy valami őrültséget csináljanak. De nem, megítélésem szerint minden rendben ment.

— Péter, itt egy kicsit színtelen vagy, ezt ismételjük ...! — hallottam az egyik fiam szavait, majd mindjárt utána a másikét:

— Arra vigyázz, hogy pediggel nem kezdünk mondatot. A Hanák tanárnő erre nagyon kényes...

Megnyugodva a meccsnek adtam magam, s csak későn vettem észre, hogy amíg az egyik nagymama a konyhában tartotta a frontot, a másik az ajtó előtt hallgatózott, s időnként kétségbeesve tájékoztatta a másikat. Amikor aztán azt vihette hírül, hogy a két fiú a palástot próbálgatja magára, sírva kértek, hogy álljak végre a sarkamra. Kénytelen voltam otthagyni a meccset éppen a félidő vége felé. Szó nélkül fogtam a fiúkat és egyszerűen bezártam őket a vécébe.

Mire asztalra került az étel, lecsillapodtak a kedélyek. A meccs vesztésre állt, s elővezették a kölykö- két is a mellékhelyiségből. Egész étkezés alatt illem- tudóan viselkedtek, csak akkor szóltak, ha kértek még. Pétert hallgatták ugyanis, aki pár éve részt vett egy philadelphiai egyházi konferencián s az ottani autómárkákat ismertette.

Péternek korán ment a vonata, kapkodva búcsúzott. Egyik fiam ezzel vált el tőle:

— Klassz srác vagy, Péter, máskor is gyere.

A másik nagyot legyintett:

— Fene törődik a keresztelővel! Anélkül is ide tolhatnád a képed'

— Oké, fiúk, lehet róla szó! — emelte Péter az ujját széles karimájú fekete kalapja mellé.

CSAK A KÉT nagymamát viselte meg a keresztelő. Ha szó esett róla, kimentek a szobából. Csak magamon csodálkoztam, mire volt jó az egész. Arról nem is beszélve, hogy Öcsit azóta is csak öcsinek hívja mindenki.

A Petőfi-vers túlságosan is „eredeti”. Az egyetlen, amely alá a költő nevét így kanyarí tóttá: Petőffy. „A magyar nemes” írója nem vágyott a nemesi név után, aláírásával csak gúnyolta a nemeseket. A vers történetét így meséli Kisfaludi Strobl Zsigmond:

— 1845-ben a borjádi uraság, Sass István meghívta birtokára az ifjú költőt. A Sass család mindent megtett, hogy a költő jól érezze magát körükben. Gyakran rándultak át a közeli Uzd- ra. Itt találkozott Sass Erzsikével is, aki Pesthy Jánoséknál vendégeskedett. Mikor együtt indultak haza Borjúdra, a vendégszerető házigazda, hogy a fiataloknak kellemes estét szerezzen, befogatta négy ökrét a szekérbe és így indította útnak a vidám társaságot. Petőfi a szép csillagos estét és Sass Erzsiké iránti ébredő szerelmét „A négyökrös szekér’' című költeményében örökítette meg Sok szép verset írt a Sass család borjádi otthonában. De a bontakozó szerelem és Sass Zsófika emlékkönyvébe írt sorok mellett születtek itt olyan versek is, mint „A magyar nemes”, melynek megírására a házban, felfedezett ősi kard inspirálta.

A vendégszerető házigazda, de különösen leányai a hangulatos vidám napokban megkérték: írjon köszöntőt egyik rokonuk, Pesthy Pál névnapjára. A kérést Petőfi nem akarta teljesíteni, mert Pesthy Pál földbirtokossal nem sokkal előbb nézeteltérése volt.’ Petőfi ugyanis azt mondta, hogy a jobbágyságot fel kell szabadítani, mire Pesthy azt válaszolta, hogy á jobbágyságnak nem felszabadítás, hanem korbács kell.

Elérkezett Pál napja. Addig kérték a fiatal költőbarátot, amíg az kénytelen volt teljesíteni a háziak kívánságát. Megírta a köszöntőt, de úgy, hogy más-más a tartalma, ha a két oszlopot egybe, vagy egymás

után külön olvassuk:

J

Pál-napi köszöntő

Szent Pál dicső napját Istennek áldását Sohase érhessed És ne is vehessed

Rajtad a nyavala Kereszt, járom, iga Szüntelen maradjon Mindig uralkodjon

Kívánom, hogy ne légy Részt te*soha ne végy Isten országában Paradicsomában

Gyakorta érhessed Bőven is vehessed Szívednek fájdalmát Istennek haragját.

Sohase maradjon Ne is uralkodjon Istennek áldása Rajtad szent malasztja.

Az ördög markában Pokolnak kínjában örökké vigadjál Mindig uralkodjál.

Petőffy,

A család idejében rájött a vers két értelmére: Nem adták át az ünnepeltelek, hanem el tették és őrizték a többi Petőfi-emlék között.

A kötetekben meg nem jelent Petőfi-vers kéziratát kapta a kút agyagát formáló alig tizenhárom esztendős kisfiú. Ma már hófehér hajjal, de a régi fiatalos kedvvel és művészi alázattal formálja az agyagot, vési a márványt és műtermében világhírű alkotásai között Petőfi többféleképpen megálmodott, bronzbaöntött alakja mellett őrzi a sárguló kéziratot, az első művészi tiszteletdíjat.

Számos Petőfi-portrét készített, egyet például a pápai iskola részére. Műtermének egyik kedves kis szobra „A szerelmes Petőfi” — kétségtelen, hogy a szobor a fiatal művész hasonló érzéseit is tükrözi. És hogyan született a „Vándor Petőfi”?

Állandóan olvassa Petőfi verseit, útirajzait, leveleit és a gyermekkori versélményekből, a később olvasott útijegyzetekből alakult ki az a lendületes „vándor Petőfi’", amely néhány hét múlva már bronzban állít emléket a költőnek.

Néhány évvel ezelőtt a Rádió felkérte a művészt; hogy a „Legkedvesebb verseim” sorozatban a mikrofon előtt beszéljen a szívesen olvasott, hallgatott versekről. Ebben az előadásában mondta:

— „Nagyon közel áll hozzám Petőfi költészete. Lehet, hogy azért is, mert bejártam a világ sok szép táját, de mindig, mindig vágytam haza ... gyermekkoromtól állandóan bújtam a Petőfiről szóló könyveket, olvastam, tanultam Petőfi verseit. Ha a Dunántúlon járok, mindig arra visz utam, ahol gyermekkorom szép emlékei élednek.

„Kis lak áll a Nagy Duna mentében:

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája ...”

Nemcsak Petőfi szemét homályosította el az emlékezés, elérzékenyülve járok mindig ón is a kedves emlékek nyomában...

Ma is elolvas minden Petőfiről megjelenő könyvet és mint mondja, esténként ha lezárta a tévét, vagy a rádiót, elalvás előtt még Petőfi írásaiból olvasgat, s nem egyszer az olvasottak alapján, ha reggel bemegy műtermébe, igazít, alakít a „vándor Petőfin”, amelynek mozgásában benne van Petőfi mindig újat keresése, a semmitől vissza nem riadás, a széllel, viharral szemben is céljához siető fiatal költő mozgalmas életé- rtek lendülete. És benne van az alkotóművész iroda- lomszeretete, melyet egyszer így formált szavakba:

„Szeretem a verseket, a költészetet, hiszen a szobrász is egy kicsit költő. A költő rímekbe, sorokba önti érzéseit. vágyait, a szobrász álmait, érzéseit márványba

«rtW-c-.rt-t-.r- 1-ÍCT *» n 1 — , - 5

agyagba, kőbe vési...5-1Schelken Pálma