Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-05 / 3. szám
I960, január 5, Kedd 5. oldal Tanulók és tanítók A PUSZTÁN JÉ]E£]D>]E K 3ES DETVfljBElKlEIC; Szepsi Csombor Márton utóda Látogatás a Varsóban élő Csorba Tibornál — Valami fedél kellene — mondja Mészáros László, a kiskunfélegyházi külterületi iskolák igazgatója. — Ami megvédené a kis iskolásokat a szél mardosása. a hideg harapása ellen. Igen, valami. fedél kellene. A tanyai iskolák helyzetéről beszélgettünk Mészáros elvtárssal. Az ő igazgatása alá csak nyolc tanyai iskola tartozik a félegyhazi határban, de ebben a nyolc iskolában sűrítve benne van mindaz, ami az errevalósi tanyai iskolák gondja. Hatvan gyerek didereg A tanyai iskolák részleges körzetesítésével előállott közlekedési gondokat az AKÖV igyekezett megoldani olyan formában, hogy iskolajáratokat állított forgalomba. Szelíd időjárásban ez rendben is volna, akkor a járatok nagyjából betartják a menetrendet. Nem így azonban télidőben. Csúszósak az utak, ködös az idő, sokszor félórát, egy órát késik az autóbusz. A kis iskolások időre odagyülekeznek a megállóhoz. Olyik közülük már a megállóig kilométereket gyalogolt. Aztán késik a busz ... Hatvan iskolás gyermeket érint ez, a Mészáros elvtárs hatáskörébe tartozó nyolc iskolában. Hatvan kisgyerek álldogál naponta hosszú ideig, szélnek, hónak, esőnek prédára téve. — Mi lenne a megoldás? — vetem fel a kérdést. — Nem gondolunk kőből, betonból épült várócsarnokra, megtenné hordozható ideiglenes bódé is. Petróleum és lámpaüveg — De van ám még baj is a tanyai iskoláknál — mondja Mészáros László igazgató. — Az említett nyolc iskola közül hétben nincs villany. Nemcsak az iskolákban, a környező tananyákban sincs. Félegyháza lakosságának 30 százaléka még tanyán él és egyelőre ott is fog élni jó pár esztendeig. A tanya-49. — És az igazgató kartárs ehhez a förmedvényhez tartja magát? — dobta el a papírlapot Horváth, a fiatal tanár, aki eddig még csak a tisztes három lépés betartásával mert tárgyalni az igazgatóval, de most elöntötte az indulat. — Ezt a hangot kikérem magamnak! — vörösödött el az igazgató és most már végleg elveszítette minden nyugalmát. — Vegyék tudomásul — ordította —, hogy nekem elég volt mindenféle pártutasításból. Engem eddig mindig csak utasítottak, mint valami gépembert, és én mindent végre is hajtottam, ezt önök is tudják. Nekem két miniszteri kitüntetésem és meg sem tudom számolni, hány osztálydicséretem van, és mit ér most mindez? Kitörülhetem vele a ... Hát nekem elég volt. Vagy hagynak a saját fejem után vezetni, vagy megyek a fenébe. Kimegyek egy poros faluba tanítónak, vagy szaktanárnak, aminek készültem. Hagyjanak engem békét. Maguk is, Értik! Tegyenek, amit akarnak. Kezdjék el a tanítást, vagy csináljanak ebből az épületből nyilvános házat, bánom is én, de a felelősséget elhárítom magamról. világ felszámolása nem megy olyan gyorsan. Ha nincs villany a tanyán, van petróleum — így gondolná az ember. Ámde éppen a legnagyobb szükség idején, télen nincs elég petróleum és lámpaüveg a boltokban. így az iskolák munkája is akadozik a gyerekek sem tudnak otthon tanulni. A kecskeméti úti iskola mellett ott húzódik a magas feszültségű távvezeték. Az útmenti csárda kapott is villanyt. Az iskolával is meg lehetne ezt tenni. Oszlop, társadalmi munka mind rendelkezésre állna. Csak éppen ... Nincs rá keret, mert „ .. -a tanyai iskolákat úgyis felszámolják..Ez a felszámolás az említett iskola esetében úgy fest, hogy tavaly 2 elsőosztályosa volt. az idén 14. Hősies munka A nyolc iskola pedagógusairól is okvetlenül meg kell emlékezni. Ezek a nevelők részint kint laknak, részint naponta kijárnak az iskolákhoz. Mindkét állapot hősies magatartást, hősies munkát tételez fel. Külön meg kell említeni Suba István pedagógust, aki a körösi úti belső iskolánál lakik a feleségével, és ő maga a körösi úti külső iskolához jár át — bármilyen zord is az időjárás — tanítani. Naponta hat kilométert tesz meg gyalog. A kismindszenti úti iskolát szinte lehetetlen megközelíteni a téli hónapokban. Ide is kijár naponta két pedagógus. Mondják: Pestről Félegylházára hamarabb és könnyebben el lehet jutni, mint Félegyházáról oda. Nagy szerencse, hogy a megyei művelődési osztály gondoskodása folytán tüzelővel időben és bőven ellátták a tanyai iskolákat. Hasonlóképpen szemléltető eszközöket, tárgyi felszereléseket is kellő bőségben kaptak és kapnak. Sajnos, a televízió eddig csak a bankfalui iskoláig jutott el. Az már Félegyháza pereme, odáig elért a villanyvezeték ... Balogh József Karsai és Horváth megdöbbenve nézték az idegileg teljesen szétzilált embert, aki eddigi visszafojtott indulatait dobta most eléjük teljes meztelenségében. S szinte megkönnyebbültek, amikor vette a kabátját, és köszönés nélkül elviharzott. — No, ez teljesen kikészült! — mondta Horváth Laci csendesen és rágyújtott egy cigarettára, hogy lecsillapítsa az idegeit. — Engem is egészen kihozott a sodromból — mentegetődzött Karjai —, pedig nem akartam megbántani. — Sajnálja a rossz nyavalya! — szögezte le tömören és velősen a véleményét a fiatal kolléga —, ha valaki nem tudja, vagy nem akarja ellátni a hivatalát, akkor álljon félre, és legalább ne akadályozza a munkát, nem igaz? — Igaz, persze, hogy igaz, de most hogyan fogjunk hozzá? Ezt a szerencsétlen Pálvölgyit akartam meggyőzni, de látod, hogy elrohant. Nem lehet vele okosan beszélni. — Majd küldenek egy új igazgatót. Az már nem a mi gondunk, attól még elkezdhetjük. De hát ki az atyaúristen feleljen itt most a gyerekekért, ha mi nem, akik a nevelőik vagyunk? Talán jöjjön ide a Sziki Varsó szívében hatalmas plakátok: Tibor Csorba festőművész kiállítása. Megállunk, erőltetem az emlékezetem: hol hallottam ezt a nevet? Bemegyünk. Megnézzük a magyar művész képeit. Ami legelőször szemünkbe tűnik, egy hatalmas, gipszből készült térkép a terem közepén. Rajta színes vonalak, nyilak, jelek: mutatják, hogy Csorba Tibor merre járt, Lengyelország mely tájait festette rá ezekre a vásznakra. Nincs egy zuga az országnak, ahol nem járt volna! Szerencsénk van. Éppen itt van ő is, ő maga beszél a térkép előtt. — Szepsi Csombor Márton, a 17. század elején élt nyugtalan szellemű erdélyi magyar író nyomait kutattam fel a lengyel tájakon. Ez a fiatalon meghalt író itt járt főiskolára, s azt is bizonyára sokan tudják róla, hogy hosszú útjait gyalog róttaj Több vmint húsz év óta élek eb-, ben az országban, azóta volt alkalmam nagy elődöm kalandos útját végigjárni. És minden állomását ecsettel a vászonra vittem. — Többször volt már kiállítása itt Varsóban? — Ez a harmincadik. De nem csak a fővárosban, hanem az ország minden részében volt alkalmam bemutatni a képeimet. — ön. amint látjuk, hagyományos módon fest. Varsóban virágzik az absztrakt. Hogy értik meg egymást? — Ezt egy friss példával illusztrálhatom: E mostani kiállításom katalógusához egyik hírneves absztrakt művész írt előszót. Már veszi is elő, és fordítja belőle a dicsérő szavakat. Nevetve kérdezi: — Meggyőzi önt ez a jó kapcsolati-ól? — Teljes mértékben — válaszolom. Ismét a képeket nézegetjük együtt. Ragyogó színgazdagság, szétáradó derű, életöröm, a réginek bácsi tanítani? Van annak éppen elég baja. Mindenki a maga helyén! Nem ezt mondja a párt és a kormány? De azt mondja. Egyszerű? Persze, hogy az! Akkor mi következik? Semmi más, csak az, hogy fogjunk hozzá elvtársak! Karsai mosolyogva nézte Horváth Lacit és őszinte örömet, megnyugvást érzett. Valami ilyesmit: „Nem lesz itt hiba, csak még egy pár ilyen, de nem is ilyen, csak legalább ehhez egy kicsit is hasonló nevelő álljon mellénk.” Tréfás hangulat, vagy megmagyarázhatalan erő késztette, nem lehetett tudni, de egyszer csak ott játszadozott a keze az igazgató üveglapos íróasztalára helyezett kis csengőgombon. Tologatta, forgatta, mintha valami ismeretlen varázsszerszám lenne, azután ráhelyezte a mutató ujját a fehér, hideg kis gombra, próbálgatta a rugózást, és hirtelen megnyomta. Hoszszan, türelmetlenül berregett fel odakünn a folyosókon az iskolai csengő. A reggeli kezdés a szünetek és hazaindulás jelzője, amire mindig megelevenednek, zajjal, az élet lármájával telnek meg az épület zegzugai. Amihez nincs még egy hasonló, s amit csak az érezhet át igazán, aki az életét a saját jószántából kötötte oda hosszú-hosszú évekre az iskola falai közé. Vencel bácsi, mint egy nem fiatal, de erős és munkabíró, sokat tapasztalt csataló a riadókürt hangjára, úgy törtetett elő a régen áhítozott csengőszót hallva, és az újnak együttes megjelenése a vásznakon: ez a legjellemzőbb alkotásaira. Lengyel és magyar tájak, hegyek, utcák. Hegyek, utcák, emberek. Meghív minket az otthonába, menjünk el hozzájuk este, ismerjük meg a feleségét is, aki miatt ő így ide szakadt, messzire hazájától. — Nem bánta meg? — Nem, dehogyis bántam. — Elfelejtette már a régi otthont? — Elevenen él bennem minden emlék. — Jó itt élni? — Nagyon. Két hazát kaptam az élettől. Egyformán szeretem mindkettőt. Engem a föld és az ember érdekel legjobban. S a magyar föld, a magyar táj rokon a lengyellel, mint az, ottani ember az ittenivel. Warszawa, Mokotowsko 26. m. 64. Ez a lakáscíme. Pontosan érkeztünk. Házikabátban már lent várt a bejáratnál. Kedvesen tessékel befelé: — Hanka néni már vár benneteket. Hanka néni. Szűkös a hely itt a papíron: sokáig beszélnék róla. A kedves háziasszonyról, aki olyan tele szívvel tud rád nézni, — Csak nincs valami baj? — dugta be a fejét a nyitott ajtón, pedig érezte, tudta ő, hogy nem a baj, hanem ellenkezőleg, a baj elmúltának a jele ez. A két tanár nevetve nézett rá. — Jó már hallani, ugye? szólalt meg a játékot abbahagyva Karsai. — Meghiszem azt! — csillogott Vencel bácsi szeme. — Megpróbáljuk? — nézett most fiatal tanártársára a szívében megfiatalodott osztályfőnök. — Hát, ha te is úgy gondolod! — tekintett rá az gondolatait elrejtve, de az arcáról szinte sütött a megelégedés, a lelkesedés melege. — Vencel bácsi — fordult most a gondnok felé Karsai —, megkérnénk valamire. Délutánra össze kellene hívni a tanárokat, mondjuk két órára, hogy a sötétben ne féljenek hazamenni. Mondja meg nekik, hogy életbevágó fontos dologról van szó. Az új minisztérium a tanítás megkezdésétől tette függővé a fizetések további folyósítását. — No nem! Ezt az utóbbit nehogy mondja, ez csak úgy eszembe jutott, hogy bizony ezt is megtehetné a minisztérium. De hát mit is érnénk a parancsolgatással. Nekünk meg kell győzni őket. Ha ugyan győzködni kell. Majd elválik. — Megyek én, kérem, megyek! — mondta Vencel bácsi — s hogy mit mondok, csak bízzák rám, ismerem én a kollégákat ... (Folytatása következik.) a tudós szociológusról, aki jelenleg is hatalmas tanulmányán dolgozik a Tudományos Akadémia megbízásából. És Hanka néniről, a hősről. A felszabadulási harcokban szerzett érdemeiért a Varsó Hőse kitüntetést kapta. Nézem ezt a különös — szép asszonyt, aki nem fiat-1 már éveinek számát tekintve, de szellemének, lelkének lobogása a húszéveseknél is igazabban fiatallá teszi őt előttem. Nézem, és arra gondolok, hogy ő az újraszületett, a megszépült, gyönyörű Varsónak is leánya, azok közé tartozik, akikben az élet diadalmaskodik a fájdalom felett. Szól a telefon: — Pán Tibor? — hangzik a hallgatóból. (Ez azt jelenti, hogy „Tibor úr”.) — Nem boldogulnak a cs-vel — magyarázza, amikor befejezte a beszélgetést. És hozzáteszi még: — Egy mérnök vett három akvarellt. Magatervezte bútorok, hatezer kötet könyv, ezernyi emléktárgy, sok-sok kép, tengernyi jegyzetanyag között élnek itt ketten. Nemrég megjelent magyar folyóiratok, könyvek az egyik íróasztalon. A legújabb Irodalmi Lexikont lapozgatom: Csorba Tibor festőművész, író, fiológus. Első könyve 1934-ben jelent meg Kecskeméten. Több más mellett ez olvasható róla. — Kecskeméten voltam sorozáson. Hirtelen felcsillan a szeme: — Tóth Lászlót ismered? Amikor elmondom neki, hogy meghalt, elszomorodik. Jó), ismerte. Leveleztek. — Kiskunhalason laktam a harmincas években. Ott írtam az első regényemet. A festés mellett azóta is állandóan ír. Munkatársa a Lengyel—Magyar Nagyszótárnak; tanulmányt írt a lengyel rajztanárképzés problémáiról; lefordította Németh László Galileijét. (Felesége többek között Móricz: Légy jó mindhalálig-ját fordította lengyelre néhány évvel ezelőtt.) Közvetlensége, megnyerő modora mindenkire hatással lenne. Szókimondó, tréfálkozó kedvű. Amikor a drága Hanka néni a gőzölgő feketére mutatva azt mondja, hogy „Talán ők nem szeretnek a fekete, Tibor?”, akkor ő így szól: — Nem az a fontos, hogy mit szeretnek, hanem: hogy mit kapnak. Jót nevetünk. Lelkünk egy darabját hagytuk ott náluk. Ha Varsóban jár valaki, keresse meg őket. Csak ketten vannak, de bennük két magyart és két lengyelt talál a látogató egyszerre. Sőt, egy kicsit két országot is egy lakásban. Varga Mihály Kiáhítás a legújabb villamossági tenné teltből A Villamossági és Szerelési Cikkeket Értékesítő Vállalat hétfőn délelőtt kiállítást nyitott legújabb termékeiből a Technika Házában. A vállalat összesen 122 féle teljesen új, vagy lényegesen korszerűsített villamossági terméket mutat be. Ezeknek nagy része a feldolgozó ipart érdekli, de a háztartások részére is több új cikket hoznak forgalomba. A kiállítás slágere az anód áramirányító-gyár sziliciumdiódás hegesztőgépe, amely hegesztésen kívül akkumulátor töltésre, sőt gépkocsik indítására is alkalmas. A háztartásokat a VILLÉRT különféle modern villanykapcsolói, süllyeszthető áramelosztói érdeklik.
