Petőfi Népe, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-08 / 57. szám

4, oldal 1959. március 8, vasárnap Vau már igényes, állandó olvasóréteg J£’G,toJ0'M’('&i'ítt'O’C&'£Cl$>(ltt(44ii'(c It&boL&'S&V Amikor egy járás könyvtár­ügyének fejlődését tesszük mér­legre, nem helytelen, ha visz- szapillantunk a múltra. Annál is inkább, mert a felnövekvő ifjú nemzedék aligha ismeri a népkönyvtárak akkori helyze­tét, szerepét. A XX. század elején Bács bodrog megyében tíz népkönyv­tár működik — köztük egy- egy Bácsalmáson, Madarason és K.atymáron, 100—150 kötet könyvvel. A könyvtárakat egye­sületek pártfogására bízták, így csak a tagok használhatták. 1931-ben egy népművelési bi­zottsági beszámoló a megye te­rületén még mindig csak tíz népkönyvtárat számlál (Bajai Újság, 1931). Ebben az időben nagyobb jelentőségű könyvtárrá vált a Bácsalmási Kaszinó Egy­let 705 kötetes állománya. Meg­jegyzendő, hogy a könyvek te­kintélyesebb fele értéktelen volt, s a háború alatt egyéb­ként is elpusztult. A felszabadulás után A felszabadulás éve fejletlen és szétzilált könyvtárügyet ta­lált. Történelmi fordulatot a dolgozó nép alkotmánya hozott Járásunk könyvtárügyének fej­lődése eleven bizonyítéka an­nak a hatalmas változásnak, melyet 14 szabad évünk hozott a kultúra hadállásaiban. Az elmúlt évben pedig Bács­almáson egy járási és két fiók­könyvtár, Mélykúton egy füg­getlenített, a járásban együtte­sen 17 letéti, 23 iskolai, négy szakszervezeti könyvtár látja el az olvasómozgalmat. 1937-ben 960 kötet könyv található a já­rás területén. 1958-ban az állo­mány 43 259 kötet. (Ebből 10 354 könyv iskolai könyvtárakban található.) Az általános mérő- ezám azt mutatja, hogy az egy lakosra jutó kötetek száma 0,71. Érdemes megemlíteni, hogy Csehszlovákiában egy lakosra 1,29 könyv jut. A múlt évi számlálás 4909 rendszeres olvasót mutat ki. A járás lakosságának 11,7 száza­léka állandó olvasó. 133 927 művet kölcsönöztek ki 1958-ban' az olvasók könyvtárainkból. Je­lentősek a könyvpropaganda adatai is. 16 könyvankét, 264 könyvismertető előadás, 283 könyvkiállítás, 216 mesedélután, 288 diavetítéses előadás segí­tette könyvtáraink rendezésé ben az elmúlt nyolc esztendő­ben a járás művelődését. Tanulságok A statisztika számadatai ter­mészetesen csak az olvasómoz­galom méreteiről adhatnak tá­jékoztatást. Nem mutathatják azonban a mélységet, az erőt, a társadalmi hatást. Ha ebből a szempontból vizsgálódunk, még korántsem lehetünk elége­dettek. Egyrészt falusi olvasó­mozgalmunk eléggé felszínes jellegű. Nem eresztett niég mély gyökereket. A másik, ami szem­betűnő. hogy könyvtárainkat a falu nem mindenütt érzi igazán sajátjának. Nem egy helyen csak úgy beszélnek róla, mint a járási könyvtár fiókjáról. Katymáron és Kunbaján pél­dául hosszabb ideig könytáros híján nem voltak kölcsönzések. De sem a község vezetői, sem az olvasói nem emelték fel ez ellen a szavukat. Persze ennél bonyolultabb a probléma, mert igenis felnőtt már, van igényes, kulturált állandó olvasóréteg. 110599 forint Pár évvel ezelőtt megszü­letett egy új jelszó: »Legyenek a falusi tanácsok igazi gazdái könyvtárainknak!« A nyomá­ban keletkezett mozgalom ere­jét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a helyi könyv­tárak állományának fejlesztésé­re 1955 és 1958 között 110 599 forint 20 fillért fordítottak, a községfejlesztési hozzájárulás­ból. Nem mondhatjuk tehát, hogy a jó szándékban — egy­két község kivételével — hi£ volna, A tudományos kutatás Néhány szóban meg kell em­lékeznünk még a tudományos kutatásról, mely a járási könyv­tárban folyik. Jelentős értékű táj- éá helyi ismereti anyag gyűlt össze. Nagy részét fel is dolgoztuk, sajnos elég kevés módszertani segítséget kaptunk erőfeszítéseink közben felsőbb szervünktől. Tanulmányozza könyvtárunk a nem felügyelete alá tartozó iskolai és szakszer­vezeti könyvtárak munkáját is. Az iskolai könyvtárakról fel­mérést végeztünk és elkelt­jük rövidesen az egész járás könyvállományának központi katalógusát. Szoros kapcsolatot tartunk a Kiskunhalasi Járási Könyvtárral. E baráti viszony eredményének lehet tekinteni többek között azt, hogy elké­szítettük a »Magyar Tanácsköz­társaság Bács-Kiskun megyei Kiadványai és Repertóriuma« című munkál. Ha valaki megkérdezné, hogy pártunk művelődési politikájá­nak irányelveit figyelembe vé­ve könyvtárosainkat mi jellem­zi, azzal válaszolnánk, hogy erős bizakodás, a tervezés len­dülete, előretekintés. Ezt a gon­dolatot erősítette meg bennünk, s adott lendületet munkánkhoz az egyik nyilvános tanácsülés Mélykúton, ahol a könyvtár munkáját tárgyalta meg a ta­nácstagság. Ügy értékeljük ezt, mint a tanács és a könyvtárak szorosabb kapcsolatai kiépíté­sének útján az első biztató lé­pést. A beszámoló feletti vitá­ból érezhető volt, hogy mind a tanács, mind a társadalom ré­széről egyre nagyobb az érdek­lődés a könyvtár munkája iránt, s ezzel együtt növekszik az erkölcsi és anyagi támoga­tás. Bízunk benne, hogy e kez­deményezésnek számos köve­tője lesz. Fekete Dezső, a Bácsalmási Vörösmarty Mihály Járási Könyvtár vezetője A VIHAR KAPUJÁBAN A film 1951-ben a velencei filmfesztiválon két nagydíjat is nyert. Rendezője, Akira Kuro­sawa, több mint egy évezredes történetet dolgoz fel. A film alapját szolgáló elbe­szélés szereplői egy antik gö­rög drámának a hangulatát idézik játékukkal. A jelenetek egymást váltó ritmusa, az egy­szerű történet tragikuma nagy­szerűen érvényesül a filmben, bár nem mentes a japán fil­mek nyers naturalizmusától sem. Egyik legfőbb értéke a filmnek a kitűnő, érzékletes, s néhol meglepően költői fény­képezés. Qlüncwl k&szöiúő­Tollammal kézben asztalomnál a térképre néztem, s fátyolos szememmel rájuk gondoltam meghatottan, kiknek holnap nevétől hangos lesz a föld, kiknek nevét milliók harsogják a köszönet és hála ércharangján. A térkép, im, benépesült előttem, jártak rajta fáradt asszonyok dologtól-gondtói terhesek, (szemükben az élet lángja égett!) és lépdeltek ott a szűk* lapon lebbenő szoknyás bakfisok fel-felkacagva büszkén, édesen a Holnap felé lengőn ellebegve; s jöttek elém a nagymamák, sajgó derékkal ráncos nénikék, jöttek boldog menyasszonyok, jöttek szőke és barna asszonyok, jöttek csalódottak és boldogok, jöttek különös mosolyukkal, . — jöttek elém a szűk lapon. Én, én csak ültem elbűvölten benépesült asztalom felett csodálva ezt a látomást, csak ültem egyre elmerengve, s oly mélyen valahol bennem egy hang tört elő egyre élesebben: — »Anyád is ott van, nézd, közöttük, s gyermeked drága anyja is, ott járnak ők a többiek között, kik most elődbe léptek rendre itt.« A lelkem itta egyre ezt a hangot, oly jó volt e boldog, ritka perc, az emlékektől megédesülten ó, jó volt a jelenben elmerülni. És jött a szó a mélyből lelkesedve: — »Köszöntünk büszkén mindnyájótokat, kik mind-mind anyákhoz. , húgokhoz és hitvesekhez méltón derűt hozán befonjátok világunk, köszöntünk minden asszonyt s leányt, kikkel együtt építjük új világunk, ■ köszöntWnk minden not ma büszke hangon, legyen a bőre sárga vagy fehér, ’éljen bármi részén is a földnek. — Ma őket köszöntse lángoló dobbanással, őket köszöntse minden férfi — szív!« , Varga Mihály absztraktéknAl — Hogy ez milyen pont? Hát a nő anyajegye. Ez csak vilá­gos? 65. De Limar a merész kislány mellett ugyancsak bátran kér szült fel a harcra. S a lány, aki valószínűleg ugyanolyan jól tudott volna védekezni, mint Limar, már semmi félelmet nem érzett. Szorosan a férfihez simult. A társhoz, akinek ős­idők óta bátrabbnak és erő­sebbnek kell lennie. A zaj elült. Csend lett. Egy éjszakai fecske halk szárny­csapásokkal suhant el felettük, ők ketten pedig még mindig a vastag faágon ültek. Veszélyes útjukat egyelőre nem merték folytatni. — Hogy hívják magát, kis­lány? — kérdezte Mihail sut­togva. — Parima... — A lány el­hallgatott, s fejét felemelte Li­mar melléről. — És magát hogy hívják? ... Maga valóban orosz? — Igen, az vagyok. Pontosab­ban ukrán, Mihailo Limar — mondta ukránul. — Mi-Hau-Lo-Li-Mau — szó­tagolta a kislány, majd komo­lyan hozzátette: — Milyen hosszú és nehéz név! — Mi-haj-lo! — ismételte Li­mar. De Parima ezt is nagyon nehezen tudta volna kiejteni. Meg kellett hát egyezni a Mi- Ijg-Lo-ban. ... Nos, így ismerkedett meg Mihail Limar Parimávál a ma- láii nartizánlánnyaL Amikor megvirradt, Parima is befejezte felderítő szolgála­tát. Limarral már a partizán- szállás közelében találkozott, de nem merte magával vinni, s úgy döntött, hogy inkább a leg­közelebbi településig vezeti. Az éjszaka váratlan gyorsasággal szállt le; ezért a »rimbá«-ban kellett éjszakázniok. Parima azelőtt »mi-caj« volt. Így hívják azokat a malájföldi lányokat, akiket szegény szü­leik gazdag családoknak adnak el szolgálatra. De neki szeren­cséje volt, nem sokáig kellett tűrnie a nagylányokká serdülő »mi-caj«-ok keserves sorsát. Gazdája a japán háború kitö­résekor elmenekült, és attól kezdve Parima a partizáncso­portban a hírszerző felelősség- teljes és veszélyes feladatát látta el. Parima Limar összekötője, tolmácsa és legközelebbi ba­rátja lett. S amikor a hirdet­ményeket kifüggesztették, hogy Szingapúrt az ostromállapot miatt nem lehet megközelíteni, azt javasolta Mihailnak, te­remtse meg a partizáncsapat rádióállomását. Milyen kedves, derék kislány ez a Parima! Mihail csak most értette meg, hogy nem ott. Greenhouse falai alatt, vagy a »rimba« ösvényén szeretett bele Parimába. Szerel­me Dapról napra észrevétlenül bontakozott ki, S most már ereje sem lenne ahhoz, hogy le­győzze érzelmeit. Ó, bárcsak idejönne Parima! Bár megfog­ná a kezét és megcsókolná!..; Csukott szemmel hallgatta az eső tompa kopogását. Nem is gyanította, hogy szerelme, tér­deit átfonva, már régen ott ül a kunyhó küszöbén, és boldog­szomorú tekintettel nézi. — Mi-Ha-Lo... — Parima olyan halkan szólalt meg, hogy az eső kopogásától saját sza­vait sem hallotta. — Nem ha­ragszol rám Mi-Ha-Lo? Mihail azt hitte, képzelődik. — Miért sóhajtasz, Mi-Ha- Lo?. .. Hiszen én nem akarta­lak. .. A férfi kinyitotta a szemét... zavartan pislogott. Azután le­győzve konokságát, a lányhoz lépett, leült mellé és csende­sen megkérdezte: — Ugye megbocsátod^ hogy olyan magasra feldobtalak? Parima csodálkozva nézett rá: — Hát persze, hogy megbo­csátom, hiszen az nagyszerű volt! — Nagyszerű volt? — Mihail sugárzó arccal felugrott. Csupa erő volt és boldogság. — Aka­rod, hogy még egyszer feldob­jalak? — Igen. — Parima akkora bizalommal nyújtotta feléje a kezét mint egy kisgyerek. Li­mar most már á hegyet is el­mozdította volna a helyéről. Megfogta a lányt és olyan ma­gasra dobta, hogy könyöke a pálmalevelekből font tetőbe üt­között. De fájdalmat aligha érezhetett, mert Limar karjába visszahullva, boldogan kaca­gott. Az eső sugara sem volt kellemetlen, mely a tetőn tá­madt nyílásból permetezett rá­juk. Mihail még jobban magá­hoz vonta a lányt: saját testé­vel védte. Csak akkor engedte ki öle­léséből, amikor a rádiókészü­lék alatt már tócsává gyűlt a víz. — Gyorsan add ide a köpe­nyemet! — Jaj, Mi-Ha-Lo... Parimá­nak csak most jutott eszébe a parancs. — Egészen kiment a fejemből: azonnal fuss a pa­rancsnokhoz! Jelentés érke­zett Greenhouse-böl, az idősebb Csentől... Az orosz mérnököt úgy hívják, hogy... Cseklou... Igen, Mister Cseklou... — Várj csak... — Limar is­merősnek találta ezt a nevet. — Cseklof... Igen, igen!... De hogy került az ide? Parima nem értette, mi ütött Mi-Ha-Loba, mert egyszercsak szájon csókolta és kirohant a kunyhóból. — Cseklou... Seklou. -.. — is­mételgette a lány gépiesen, s kezét a mellére szorította. Boldogan, zavartan mosoly­gott: most mór tudta, miért nem tetszett a kedvesének, hogy »elefánténak hívta. Az elefánt okos. erős, de lassú és fáradt állat. Mi-Ha-Lo pedig olyan mint a tűz. »Tüzes ele­fánt« — ezt a nevet kellere adni neki. De nem angol, ha­nem maláj nyelven. (Folytatása következik) ti/YlUOLAj bASt/Ufy i __ ______ ___ 4 0__ ÄM Ä ■ ' toafríoilú : CALSAJ PONGRÁC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom