Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

De rákapcsol az ellenfél is: a ravasz taktikusok a 100-as bizottságot tartogatják, hogy az utolsó percben azt dobják be az 50 60 szavazattöbbséggel vezetve magát már győztesnek hivő ellenfél ellen. A hatás teljes: ezt a többletet az ellenfél már nem tudja kiállítani. A szavazás lezárul, s végbemegy a szavazatok megszámlálása, majd az elnök kihirdeti az eredményt, és a lelkesült párthívek a lovakat kifogva hazáig húzzák a körükben „véletlenül" megjelent győztes jelöltjük kocsiját. E győztesek a kormánypárt 1872. évi, brutálisan energikus, 1869 jórészt ellenzéki képviselőit kíméletlenül kiszorító politikai rohama óta 1892-ig, hét választáson át csaknem kivétel nélkül a kormányon levő 67-es Szabadelvű Párt programját képviselik. E hét választás 63 mandátumából ugyanis mindössze 10 jut nem kormánypárti jelöltre, s ezek közül is csak 2 a 48-as. A kormánypárt stabilitására jellemző, hogy az 55 kormánypárti mandátumból 22-nek mindössze 5 szívós birtokosa van: köztük Pauler Tivadar igazságügyminiszter (1875 -1887, I. ker.); Darányi Ignác, a korszak végén majd földmívelésügyi miniszter (1881 1905, II. ker.); Wahrmann Mór (1872 1892, V. ker.); Büsbach Péter (1881 —1894, VI. ker.). Jellemző azonban a közéleti érdeklődésre az is, hogy az eredmények nemegyszer igen szorosak: van, hogy mindössze 7—8 szótöbbség hozza meg a győzelmet. Az ellenzékiség ilyen ereje ellenére is kétségtelen, hogy Budapest részint állami alkalmazotti, részint polgári-kispolgári rétegei: a választóközönség fő társadalmi bázisai utóbbiak között kivált a tiszaeszlári vérvád idején fellángolt antiszemitizmustól megrémült, egyre népesebb zsidó kispolgárság számára korunkban a kormánypárt által képviselt és sűrűn is hangoztatott politikai stabilitás — és ezzel együtt a dualista kapcsolat — fenntartása volt a legfőbb érték és vonzóerő. Még annak árán is, hogy saját kispolgári érdekeinek képviseletét a nagypolgárság és a nagybirtokosság érdekeinek szolgálatába állította. A fővárosi Hasonlóan szűk volt a bázisa Budapest parlamentjének, a főváros törvényhatósági bizottságáközgyűiés nak is — azzal a különbséggel azonban, hogy 400 (háromévenként felében újra választott) szuktarsadal- tátijának választásával szemben a választóközönséií korszakunkon át meglepő érdektelenséget mi oázisa • virilizmus és tanúsított. Maga a községi választójog a törvényhatósági jogú városokban alapjában az országszavazási gyűlési választójoggal azonos feltételekhez volt kötve - ezt Budapesten csak az írni-olvasni technika tudásnak (e korban és az adott vagyoni cenzus felett egyre súlytalanabbá váló), valamint a kétévi helybenlakásnak (az áthelyezés vagy megválasztás által Budapestre került közalkalmazottakat amúgy sem érintő) kötelezettsége korlátozza. Ám a közgyűlési választásokon ténylegesen szavazók száma az országgyűlési választók szavazatainak mégis csak töredék része volt: már 1872-ben is alig 2/3-a; 1879-ben ez az arány már éppenséggel 1/3-ra süllyedt. S ha 1872-ben 275 szavazat már elég volt ahhoz, hogy valaki Budapest parlamentjének tagja legyen, 1897-ben, mikor a város lakosainak száma már 650 ezer körül járt, Óbudán 724 szavazatnál többet nem is lehetett kapni egy közgyűlési mandátumhoz. Pedig a választókat kifejezetten csalogatják az urnák elé: még csak az összeíró bizottságig sem kell elfáradniuk: a kerületi politikai csoportok róluk még lesz szó — vagy az önjelöltek előzékenyen megbízottakat küldenek a választójogosult polgárok lakására meghatalmazásokkal, amit csak alá kell írni - s ennek alapján a polgárt a párt felvéteti a szavazók jegyzékére. Mindezt abban a reményben, hogy a jóember majd rá fogja leadni szavazatát, ill. tőle fogadja majd el az urnába nyilvánosan bedobandó előrenyomtatott lajstromot. A választás iránti még így is megmaradó ilyen súlyos és rendszeres közömbösség azonban nagyon is veszélyes, hiszen világos, hogy a választás iránt közönyösnek látszó nagy tömegek egyszeri váratlan mozgósításával a közgyűlés negyedszázad alatt kialakult politikai erőviszonyai bármikor felborulhatnak — aminek egyes jelei, éppen korszakunk utolsó éveiben nemcsak lehetőségként, de már tényként is mutatkozni kezdenek. E közöny azonban könnyen megérthető, ha tekintetbe vesszük: a virilizmusnak (bár emlékezhetünk némileg enyhített formában) érvényesülése a főváros politikai életében a 400 közgyűlési hely felére olyan embereket ültetett, akik végül is a választóközönségtől csak igen kis mértékben függőitek, s ennek megfelelően csak saját érdekeiket — jobb esetben meggyőző-228. A rógi Képviselőház épülete a mai Bródy Sándor utcában (Ybl Miklós). Háry Gyula rajza