Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Mátyás király s valamennyi nagyjaink elmentek, mi is elmehetünk. Apám nyugodtan halt meg, anyám gyötrelmek közt. Az ember igazán beleun, kivált városban, abba a sok újévi ceremóniába. Sokfelé irányuló figyelem, s irántunk is számos megemlékezés, legtöbbje azzal a hallgatag jelszóval jön: fuss vagy fizess! Faluvidékre kevés jut ebből az áradatból. Most csak holnap reggelig időzöm itt. Reggel vissza szándékozom. 1904. január 5. Tegnap este, szokásom szerint, az Új Testamentumot olvasgattam az ágyban. Máté XIV. rész 26. verse szerint mikor a tanítványok látták, hogy Jézus „a tengeren járna, megháborodának, mondván: Ez valami elmúlandó állat; és féltekben kiáltnak vala." Tehát tüneménynek gondolták. 10 fok száraz hideg van. Mindjárt indulok. 1904. február 5. Ma éppen egy hónapja, hogy utoljára itt jártam. Nemigen vonz ide a téli természet. Sem a körülmények, sem az időjárás nem olyan volt, hogy a látogatásra ösztönözhetett volna. Most is kellemetlen, lucskos időben röppentem ide tegnap. Ami kevés hó a múlt napokban esett, olvasztja a langyos tavaszi levegő. Rendetlen tél ez, nemigen biztató. Ma is sűrű köd üli a vidéket két fok meleggel. Egymás után hullnak mostanában körültem közelebbi és távolabbi ismerősek, vének és fiatalok. Melczer Gyula, ez az erőteljes, izmos férfi, akinek hatalmas, megtermett alakja még számos évet ígért, január 24-én vasárnap reggel egy perc alatt bevégezte életét. A szíve ölte meg. Sok-sok éven át szolgáltam vele a megyét, mint főjegyző. Ismertem nemes tulajdonait és gyöngeségeit. Ám azokért megbocsátottam neki, ezekért őszintén becsültem őt. Midőn 1895-ben alispáni hivataláról lemondott, s én léptem a nyomába, némi neheztelését vontam magamra. Elismerem, hogy nem ok nélkül. Jóvá nem tehettem azt az elismeréssel s azzal, hogy távol tőlem a szándékosság. Temetése Sajóörsön január 27-én történt roppant nagy számú közönség részvétele mellett. Engesztelő tekintetem kísérte koporsóját a családi sírboltba. Hetvenkét évet élt. Szintén hetvenkét éves korában hunyt el január 26-án Tibolddarócon Bottlik Lajos, a megyei életben folytatott érintkezés után jó barátom. Evek óta tartotta őt tehetetlen nyomorult állapotban egy szélhűdés. Reá nézve szabadítóként érkezett a halál. Külső alakjára nézve ő is az atlétákhoz tartozott. Igazi szép oszlop-férfiú volt alakjához méltó stentori hanggal. Kaszálgatja tehát a halál a hetvenes gabonákat egymás után. De nemcsak azokat. Ezelőtt pár nappal Miskolcon két városi tisztviselő rogyott össze egy-egy pillanat alatt szívszélhűdésben, akik alig voltak ötven évesek. Uralkodik tehát a mulandóság szeszélye. A közelebbi napokban Lippich Elek díszkiadású költeményeivel foglalkoztam Gyulai ajánlására. Bírálatos figyelemmel olvasgattam, s nem minden gyönyörűség nélkül. Legalább általában véve nem üres s nem ízléstelen. Ki tehet róla, hogy őnála is gyakran „szendereg Homerus"?