Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

1892. december 25. Eltöltöttük Karácsony első napját. Én is megjelentem az úrasztalánál, melyet most borított először a boldogult szüleim „áldott emlékére" általam készíttetett szép asztalterítő. Jólesett lelkemnek szemlélni, hogy nevöket e szent helyen is ragyogó betűkkel jegyezhettem föl. Évek után évek fognak elmúlni, s talán az én „fiúi szeretetem" ezen csekély emléke hosszú ideig felmarad, de az abba hímezett Lévay Péter és Dobai Szabó Juliánná nevekben egy hosszú élet örömeit, emlékeit rajtam kívül senki sem fogja többé érezni, tisztelni és dicsőíteni. Itt ülök csendes, kedves meleg szobácskámban, míg ott künn a legkeményebb tél hidege fagylak Az éj néma csendessége vesz körül. Csak ők vannak itt velem, azok a látható alak nélküli árnyak, az a két megdicsőült öreg, kiknek nagy becsét és értékét a haladó idő csak emeli az én lelkem előtt. Oh, Istenem, mily Karácsonyunk volt ebben a kis hajlékban ma egy éve! Hogyan remegtünk, hogy szaggatta szívünket már-már haldokló édesanyám ágya körül! Minő látvány volt annak az én csudálatos édesapámnak gyötrelme, fájdalom kifejezése, viselete! Miképp, mily szívszaggató szavakkal mondta, midőn az általam hozott karácsonyi apróságokat az asztalra kiraktam: minek hoztad, minek hoztad! Nem kell már az a halottaknak! Mindketten elköltöztek! Most gyötrelemnek, haldoklásnak és könnyhullatásnak már vége van. Az élet megy a maga útján. Az idő folyama ismét csendesen folydogál, s mivel sem jelzi sima felületén a kincseket, melyeket feneketlen medrébe temetett. 1893. március 1. Karácsony óta most vagyok itt először. A példátlanul kemény téli időjárás s lelkemnek is bizonyos fásult zsibbadtsága eltartóztatott. Tegnap érkeztem a magános „fészekbe", holnap reggel ismét kirepülök belőle. Tegnap hoztam ide jó szüleim arcképet, melyet még 1869-ben fényképeztettem Miskolcon. Agyam fölé akasztottam. Szememet rajok függesztem utoljára, midőn aludni készülök, rajok először, midőn reggel álmomból fölébredek. Úgy tetszik, mintha nem volnék itt oly igen egyedül, mióta az ő képök is itt van velem. Mintha védenének, bátorítanának, s el akarnák velem hitetni, hogy ők nem is igazán, hanem csak látszólag hagytak itt engemet, s a viszonttalálkozás csak igen rövid idő kérdése. Egy éve múlt már, hogy búcsút vettem tőlök, s még mindig nem érzi az én lelkem elégnek a távolságot arra, hogy rólok a képíró higgadtságával bírjak emlékezni. Lesz-e nyugalmas erőm valaha, hogy körvonalazzam alakjokat oly híven, amint az az én szívemben és képzeletemben él? Vajha lenne! Legalább ennyi szép eredménye lenne még életemnek, melyről apám azt írta egyik utóbbi levelében: „Vigyázz egészségedre! A te életed még drága, sokaknak van rá szüksége, a mienk már semmit sem ér, végére jutottunk." Gyakran elgondolom, ha a múltakra visszatekintek, vajon helyes volt-e az az út, melyen máris hosszúra nyúlt életpályámon futottam? Nem tartózkodtam-e kicsinyhitűleg vagy éppen puhaságból a test és a lélek töredelmétől, melyet a magasb erények elérése megkíván? Nem vétettem-e rendeltetésem vagy a szellemi