A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
AHOGY ÉN EMLÉKEZEM hívást kaptunk a gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepélyre. Szeptemberben vendégszerepeltünk a Szovjetunióban. Műsort adtunk a járási aratási ünnepélyen és a szövetkezeti napon, valamint a területi szüreti ünnepélyen. Együttesünk megalakulása óta több mint 70 fellépést valósított meg. Munkánk eredményét számtalan elismerő oklevél és díj tanúsítja. Vitathatatlan eredményeink mellett a már említetteken kívül további gondjainkról is szólni kell. Egy táncegyüttes nem lehet meg jó népi zenekar nélkül. Ilyenre sajnos, mindmáig nem sikerült elképzeléseink szerint szert tenni. A zenekar prímásai és tagjai négy év alatt már három alkalommal cserélődtek. így nincs meg a kellő összhang sem a zenekaron belül, sem pedig a zenekar és a táncegyüttes között. A zenekar tagjai inkább anyagi számításból, mint ügyszeretetből működnek közre együttesünknél. A legnagyobb probléma azonban, hogy állandóan cserélődnek a táncosok. Az elmúlt négy év folyamán az együttesnek több mint 40 táncosa cserélődött ki. Ennek következményeként aztán a betanult táncok igazi kicsiszolósára — a sok kezdő miatt már nem futja sem oz időből, sem az erőből. Úgy érzem, együttesünk valamennyi volt és jelenlegi tagja megérdemelné, hogy név szerint felsoroljam őket. Ettől azonban - a sok név és helyszűke miatt - el kell tekintenem. így is meg kell azonban említenem Kassai Bélát, az együttes volt művészeti vezetőjét és szólistáját, Kiss Gabriellát, Tóth Editet és Nádasdy Jánost, akik kezdettől fogva magabiztos, szép hangjukkal gazdagították együttesünk műsorát. Úgyszintén dicséret illeti Szabó Évát, az együttes állandó műsorvezetőjét. Szebellai Lászlóné az együttes vezetője és koreográfusa — két kisgyermek anyja — hallatlan szorgalommal, munkabírással és önfeláldozással fáradozik az állandó repertoár kialakításán és az együttes színvonalának emelésén. Elsősorban az ő érdeme, hogy a Bodrogközben ez az együttes egyáltalán létre jöhetett és — a nehézségek ellenére — mindmáig járásunk legeredményesebb és legjobb néptánc-együttese. Tóth Mária mindenki Marikája - szintén két kisgyermek édesanyja -, a Városi Művelődési Ház dolgozójaként vállán viseli az együttes minden anyagi gondját. Nélküle elképzelhetetlen lenne a tánccsoport létezése. Joggal vehet tőlük példát Királyhelmec ifjúsága, melynek minden lehetősége megvan, hogy részt vállaljon együttesünk munkájából. Reméljük, a jövőben így lesz. Célunk — a jövőben még nagyobb szorgalommal, odaadással dolgozni, folytatva néptánc-kultúránk, hagyományaink ápolását és minél hűbb tolmácsolását. Fel akarjuk kutatni a tájegység népi hagyományait, népi táncait és népdalkincsét s ezeket közkinccsé tenni. Szeretnénk minél több községbe eljutni műsorunkkal. Ehhez azonban a mi igyekezetünk önmagában nem elég. Szükséges, hogy a községek, intézmények, üzemek, földművesszövetkezetek vezetősége nagyobb érdeklődést tanúsítson az együttes munkája iránt, igényeljék műsorunkat. Az anyagi problémák megoldásán kívül elvárjuk a társadalomtól együttesünk még nagyobb megbecsülését és erkölcsi támogatását. PETRIK JANOS Molnár János felvételei A Hét szerkesztőségének a felkérésére írom e formabontó visszapillantást lírai nyitó és záró sorokkal. „Puha szállásért kopogtat a múlt, s én halkan suttogom: szabad.” Alapító tagként szeretnék pár szót ejteni a CSEMADOK kéméndi alapszervezetének megalakulásáról, szülőfalumról, népének a kultúrához való hozzáállásáról és a szocialista kultúrát megalapozó kezdő évekről. A visszapillantás kapcsán bemutatom szülőfalum mikrotörténelmitársadalmi arculatát. Kéménd (Kamenín) a Garam alsó folyásának jobb partján terül el. Eredetileg a Garam és a Szikince bal partján feküdt, a Pusztafalu dűlőnév, az ott talált leletek őrzik az ősi település helyét. A víz, a legelő, az erdő, a szántó, a Garam és a Szikince öntözte síkság, a Selmeci-hegyek dimbes-dombos nyúlványainak szerencsés összhangja folytán két évezred óta települési hely. A szarmaták, a k vádok, a kelták, az avarok, a szlávok, a magyarok fordultak meg a vidéken, választották hoszszabb-rövidebb ideig települési helyül. Kelta sírokban gazdag lelőhelyeket tártak fel a régészek a határában. A limes Romanus északra tolt előőrs őrhelytornyának nyomai a Garam jobb partján még ma is rekonstruálhatók. Megerősített védőhely jellegét őrzi a földsáncokból álló Várhegy. Az első írásos nyom a faluról 1183-ból való, Cemend, majd 1295-ből Kemend néven. A történelem viharai, a háborúk csatái, a természeti csapások gyakran meglátogatták. A mohácsi vész után a török lett itt úrrá, a Basaköz név őrzi a török világ szomorú emlékét. A török 1560-ban teljesen feldúlta a falut, amely közigazgatásilag az esztergomi szandzsákhoz tartozott, a defterekben (adókönyvek) megtaláljuk a kéméndi családneveket is. 1699-ben csupán 200 lakosa volt. A hadjáratokhoz felvonuló seregek többször végiggázoltak a falun. Szobieszky János lengyel király, Bethlen, Rákóczi, Thököly hadai tanyáztak benne, vonultak át rajta, fosztották ki. Az 1848'49-es szabadságharc is beírta nevét a falu történetébe. Határában 1849. április 20-án Gáspár András huszártábornok verte szét Wyss osztrák tábornok dandárnyi seregét. Még ma is fordít ki az eke huszársarkantyúkat a csatatér helyén. A második világháború sem kímélte. Három hónapig tartó véres csaták színtere volt a kéméndi hídfő. A falu többször gazdát cserélt, a harcok nagyságrendjét és fontosságát bizonyítja, hogy 14 szovjet katona nyerte el az itt tanúsított rendíthetetlen bátorságáért a Szovjetunió Hőse megtisztelő címet. A török hódoltság idején a lakosok részben elmenekültek, részben elpusztultak, sokan rabszíjra fűzve emberpiacokra kerültek, s csak kevesen élték túl a török zaklatásait. A gyér lakosú feldúlt faluba a török kiűzése után szlovákokat is telepítettek. Erről vallanak a családnevek, például Ocsovszky, Veszelovszky, Lehóczky, Podhorszky, Neznánszky, Szilavecky, Horák, Lipták, Holy, Benyó stb. Nem kell az onomasztika tudományát ismerni, hogy a Lipták Liptóból, Ocsovszky Očováról, Lehóczky Lehatkáról, Podhorszky Podhoráról származik. Az asszimiláció folytán az utódok már elmagyarosodtak. Pavol Jozef Šafárik a Slovenský národopis című művében Kéméndet úgy említi — a mű 1842- ben jelent meg —, mint szlovák szi-BERTÖK IMRE: getet Esztergom vármegyében (lásd a mű 101. lapját). A szlovák származású lakosság évszázadok folytán teljesen asszimilálódott. Csak gondos nyelvészeti analízissel találunk a lakosság szókincsében szlovák szavakat, persze a szláv jövevényszavakon kívül, amelyek végeredményben az egyetemes magyar szókincs szerves részévé váltak. Felfelbukkanó szlovák szavak találhatók a lakosság szókincsében. Az egyik gyermekversikében például ezt találjuk: Dudok, madarakat tudok, Hecky, gyere velem, szedd ki. A dudok, a dudka magyar neve búbosbanka. Ugyancsak gyakran halljuk a zavadzál igét, a lívókát (lievik), ez a szőlősgazdák által használt faedény, amelyen keresztül öntik a mustot a hordóba. Kéméndet a múltban is szorgalmas, rátarti nép lakta, a kultúrához való viszonya pozitív volt. Elsősorban a tanítókat illeti a dicséret, akik a múltban is kivették részüket a falu kulturális életéből, a kulturális rendezvények szervezéséből. A front átvonulása utáni exlexállapot, majd a jogfosztottság szomjassá tette a lakosokat az anyanyelvű kultúra iránt. Lelkesedéssel, határtalan optimizmussal néztek a jövőbe a februári események után. A CSKP helyi alapszervezete engem küldött el Bratislavába 1949. március 5-én a CSEMADOK alakuló közgyűlésére. Az alapszervezet vezetőségét kipróbált nemzetközi munkásmozgalmi tapasztalatokkal rendelkező elvtársak alkották, mint Verbók Zsigmond, Rák Móric, Richter Béla, Ján Mišovič. Nehéz így írásban érzékeltetni a közgyűlés felemelő légkörét, pontosan visszaadni az elhangzott magyar és szlovák nyelvű beszámolókat, üdvözlő beszédeket és felszólalásokat. Ekkor ismerkedtem meg oly jeles internacionalistákkal, mint Fábry István, Fellegi István, Rabay Ferenc, Manduch József, Poszpis József és mások, akikhez azóta is baráti szálak fűztek és fűznek. A CSEMADOK programját megszabó beszámolók lépten-nyomon hangsúlyozták a formájában nemzeti, tartalmában szocialista kultúra megteremtését, terjesztését és ápolását. Ez helyes is, csak egyes helyi és járási közművelődési előadók ezt úgy magyarázták, hogy a múlt irodalmi alkotásai nem tartoznak a szocialista kultúra értékrendjébe. A haladó hagyotnányok kulturális jogfolytonosságát még sokáig nem vették tudomásul, különösen azok a már említett előadók, akik jogosultak voltak a falun és a városon kulturális rendezvények megtartására engedélyt adni. Ezek akarvaakaratlan gátolták az alapszervezetek lelkes munkáját. Időbe telt, amíg ezek az apró-cseprő huzavonák megszűntek. Szülőfalumban háromszázra rúgott a CSEMADOK-ba jelentkező tagok száma. Nem volt szükség nagy szelektálásra, mert osztályidegenről marxista értelemben alig lehetett beszélni, ezek idejében elszeleltek a faluból. A kezdet kezdetén hiányoztak az értelmiségiek, akik szervezési és népművelési tapasztalatokkal rendelkeztek. A tanítóság zöme a lakosságcsere folytán Magyarországra került. A pártalapszervezet mellett még hathatós segítséget nyújtott a Ľudový umelecký priemysel üzemében dolgozó szövődéi munkásnők lelkes gárdája. Ezek a munkásnők 8 órás, egészségre ártalmas, hátgörnyesztő munka után is színdarabot próbáltak, szerveztek, agitáltak. Velük kezdtük el a műkedvelő színjátszást, méghozzá nagy sikerrel. Három évtized távlatából is elismeréssel gondolok ezekre a munkásnőkre, kiváltképpen Stellámé Janig Máriára, Kovácsné Juhász Ilonára, a Balogh-lányokra. Az első nagy élményt nyújtó, hosszabb lélegzetű színdarabot, a Lúdas Matyit 1950- ben már a környező falvakban is elismerő sikerrel mutattuk be, például Barton, Lekéren. Ekkor már Princzkel József tanító személyében, aki most a zselizi magyar tannyelvű gimnázium tanára, szakmailag jól felkészült rendezőt kaptunk, munkájának pozitív vetületét a színvonalassá érett műkedvelő gárda játéka híven tükrözte. Tóth Feri, Bertók János, Juhász Ilona és mások kiemelkedő alakítását nemegyszer szűnni nem akaró taps fogadta. A volt kultúrház a második világháborúban — a község épületeinek 60 százalékával együtt elpusztult. Ideiglenesen, társadalmi munkával sikerült a Bodnár-féle házban egy nagyobb helyiséget átalakítanunk, de sajnos, a mai napig is nélkülözi a gazdag színjátszó hagyományokra visszatekintő község a korszerű kultúrházat. A népművelési munkát azonban nem szeretném csupán a műkedvelő színjátszásra leszűkíteni, hiszen járt több alkalommal a faluban a MATESZ, elhangzottak színvonalas előadások, voltak sokszínű kulturális rendezvények, író-olvasó találkozók, a CSEMADOK helyi szervezetének rendezésében. Ennek a szervezetnek voltam 1949-től 1953-ig, amikor a községből távoztam, titkára. Az ezt követő negyed század munkájáról szóljanak a nálam illetékesebbek. Mindig szívesen gondolok ezekre a nehézségekkel, akadályokkal teli, de mégis szép időkre, s ha néhanapján hazavetődöm — felemelkedem a kancsal szemek rámesett árnyán, a ravaszdi rokoni harácsoláson, a lelkiismeretbe gázoló sértegetésen — el suttogom a költő által megfogalmazott vallomásomat: Valaki hazajött, aki nem volt itthon, Aki hazavágyott mindörökké titkon — Valaki hazajött...
