A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-21 / 43. szám
Krúdy Gyula, a podolini kisdiák „Ahogy Fánika és Fártkocska szíve megsejtette, a negyedik gimnázium elvégzése után lejárt □ diák ideje Podolinben. A piarista gimnáziumban magasabb osztályok nem voltak, másutt kellett új iskola után néznie, s a hónapok múlása mind közelebb hozta az elválás napját. A fiú még egyszer utoljára részesült mindabban, amit a városka nyújtani tudott: a tiszta kis utcákban, a sárgára festett, derűs homlokzatú házakban, a Poprád csillogásában Szent György napján nem volt már semmi újdonság. Ilyennek ismerte meg őket a diák az elmúlt esztendőkben, és ilyenek is maradtak az emlékezetében mindvégig. Amikor utoljára állt a fiú társai között a tanévzáró ünnepélyen, Szindbád jutott az eszébe. Akár Szindbádé, az ő hajója se horgonyozzon le, szálljon csak tova búcsú nélkül. •■Miért is kellene búcsúznom életemnek ettől a részétől?« „Podolin ködbe borult, emléke övé marad élete végéig" - olvassuk Krúdy Mária Szindbád gyermekkora című könyvében Krúdy Gyula utolsó Podolinban (ma Podolínec) töltött napjairól, s arról, hogy az író tulajdonképpen sohasem búcsúzott el a csodálatos szepességi városkától: Podolin emlékét élete végéig (1933 egyik májusi hajnaláig) magában hordozta, s ez az emlék művészetének is egyik legfontosabb meghatározója maradt - mindvégig. A városka - ha épülő új negyedeit figyelmen kívül hagyjuk, s csak a főtéren és az ódon kolostor környékén nézünk körül - nem sokat változott Krúdy óta. A főtéren ma is ott áll a Krúdy által oly sokszor emlegetett „pirosderekú torony", a négyszáz esztendős Városháza közelében pedig a híres Riminszky-ház (Főtér 62.), amelynek első traktusában az utóbbi években játékboltot rendeztek be, s az utcáról nézve egészen modern épületnek látszik. Ha azonban veszünk annyi bátorságot és kitárjuk a kapuját, feftórul előttünk a régi-régi, középkori jellegű udvar, a masszív bolthajtásokkal, amelyek annyira, de annyira jellemzők erre a városkára, ahol Krúdy Gyula első regényes szerelmeit szőtte. Ezek alatt a bolthajtások alatt járt egykor a gazdag Riminszky Kázmér, A podolini kísértet kőszívű hőse, akinek vér száradt a kezén, mert másokkal nem törődve, mások boldogságán keresztülgázolva szerezte meg örömeit: előbb Wart Erzsébetet, a heidelbergi A Krúdy-emléktábla KRÚDY NYOMÁBAN a városkából, hogy egyszer majd újra visszatérjen, mert nagyon-nagyon megszerette Podolint... Az „egyszeriből, bizony, azóta már „sokszor" lett. VARGA ERZSÉBET (Prandl Sándor felvételei) különleges iskola növendékei ... S a kolostor mögött ott kanyarog Podolin folyója, a tiszta vizű Poprád, amelyről alig akarjuk elhinni, hogy annak idején tutajozni is lehetett rajta. Szóval, Krúdy óta a Poprád folyó is megszelídült: igaz, manapság is ugyanolyan gyorsan szalad a lengyel határ felé, akárcsak Krúdy Gyula írásaiban, de hogy bárki is belefulladhatna, az — ha nem is kizárt — legalábbis kétséges dolog. Pedig annak idején — csaknem kilencven éve — Krúdyval is majdnem ez történt: „ ... amikor a Poprád jegén korcsolyázott, és beszakadt alatta a jég. Akkor sem volt mibe kapaszkodnia. Favágók és a folyó melletti kékfestőben dolgozó legények csákányokkal futottak a vízpartnak ahhoz a részéhez, ahol tapasztalatuk szerint a fiút még meglelhették. Meglékelték a jeget, és ott találták a gyereket eszméletlenül. De még élt. Magához térve jóságos, mosolygó arcokat látott maga körül; ő még alig eszmélt rá, hogy életben maradt, megmentői azonban már örültek, hiszen visszaadták az életét" — írja Krúdy Mária. A Poprád parti ódon utcácskában egyszercsak kolompok hangja üti meg a fülünket. Aztán feltűnik egy rohanó tehéncsorda, amint egyenesen felénk üget - oly gyorsasággal, mintha bizony nem is jámbor tehenek, hanem legalábbis vadlovak lennének a „főkolomposai“: nyomukban a gulyás káromkodik azon a dallamos szepességi nyelven, amely egyik legsajátosabb nyelvjárása a szlováknak. Podolin házai beburkolóznak a sűrű alkonyatba, mint valami bundába a fázós kislegény. Elhaladunk a régi-régi várfalak mellett, melyeket annak idején IV. Béla lánya, Boleszló herceg felesége, Kunigunda építtetett: ma már csak néhány maradványukat láthatja a látogató, ám ennek ellenére is érdemes ellátogatni ebbe a hangulatos városkába. S aki egyszer Podolinba látogat, az úgy jár, mint Krúdy Gyula: nem tud szabadulni a szepességi kisváros emlékétől, s szinte kísértetként jár majd vissza a középkori hangulatú boltívek alá, akárcsak e sorok írója, aki - csaknem négy évvel ezelőtt — mór leírta egyszer: csak azért távozik A városka főtere, a „pirosderekú" toronnyal lin és a tátrai tájak nagy szerelmese, a magyar széppróza mestere. Az ódón kolostor — melynek templomában Szindbád, azaz a kis Krúdy egykor „piros szoknyában ministrált" - egyébként másról is híres: falai között rejtezett egy ideig II. Rákóczi Ferenc, a bujdosó fejedelem, miután megszökött a bécsújhelyi börtönből. Az udvaron manapság is gyerekek zajonganak, ezek azonban már nem „algimnazisták", hanem az itt működő bentlakásos Az ódon kolostor, ahol annak idején az algimnázium volt polgárlányt, majd kinyújtotta kezét az árván maradt Prihoda Anna, azaz a regény rokonszenves Ancsurkája után... A Városháza alatt hangulatos borozót rendeztek be, amelynek a neve is „Pod Ratušom", azaz: a „Városháza Alatt", a ratuš ugyanis (német eredetű) lengyel szó, magyarul „városházát" jelent. Aki betéved ebbe a borozóba (ahol egyébként nemcsak jó bort, hanem kitűnő ételeket is kapni), hamarosan azt is megtudhatja, mi vár rá, ha nem ismeri a „mértéket": egy óriási nyitott könyv lapjairól ugyanis leolvashatja, mit érez majd az első, második, harmadik stb. pohár bor elfogyasztása után, s hogy néz majd ki, hogyha a tizediket is felhörpinti. Hogy Krúdy idejében mi volt itt, nem tudjuk kideríteni: valószínűleg nem borozó, mert a híres „Krakkói Kalaphoz" címzett fogadó a szomszédos épületben volt. A kolostor - amely annak idején algimnáziumként szolgált és 1600 táján épült — ma is a helyén áll. Falait emléktábla díszíti: erről minden arrajáró leolvashatja, hogy ebben az épületben volt kisdiák Krúdy Gyula, Podo-4
