Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-17 / 51. szám

6 • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1905. november 26. kormány a nyers fegyveres erőszak hatalmával uralja Magyarországot, — ellenőrzés nélkül rendelkezik az ország vére és vagyona felett. Nemzetünk vezérei a nemzetet a passív ellentállásra hívták fel s miután az országgyűlés működése, a folytonos törvénytelen elnapolásokkal meg van bénítva, az alkotmányérti küzdelmet a hű vármegyék vették át. A törvénytelen kormány a vármegyék ellenállását, — az anyagi eszközök megvonásával és erőszakos főispánok kinevezésével akarja megtörni. Nemzetünk vezéreinek bölcs tanácsa, — a nyers erővel szemben — nyers erőszak alkalmazását tiltja, — ehhez nekünk alkalmazkodni kell. Az anyagi kérdésben — megyénk lelkes, áldozatkész közönsége segített, — tisztviselőink, kik bátran állanak ellen a hatalom csábításainak, — az anyagi gondoktól menten teljesítik önfeláldozó működésüket. A kinevezendő és fegyveres hatalomra támaszkodó főispánnal szemben nincs más eszközünk, mint az arra és nem remélhető támogatóira — a társadalmilag kimondandó erkölcsi halál. Zalamegye hű fiai és leányai 1 Él -e még bennünk a multak dicső példája által támadt szellem, szeretjük-e még ugy hazánkat, vármegyénket, mint azt őseink tették; tudunk-e még nemcsak lelkesülni a szabadságért, — hanem, ha kell, szenvedni is. Meggyőződésünk, hogy nem fajzott el Zalavármegye népe, — a szittyából nem lett szolga nép. Nincs fegyveres erőnk, de meg van társadalmi hatalmunk: ha jön a törvénytelen főispán, ki tulajdon kép most megyefőnök, — ne nyíljon megyénkben egy háznak sem kapuja, mely neki fedelet ad, — ne találjon asztalt, mely neki van terítve, — ne találjon helyet, hol pihenésre hajthatná fejét. Ha pedig, mit nem reménylünk, — akadna áruló e megyében, — ki a törvénytelen hatalom segédeszközévé sülyedne, mondjuk ki reá az erkölcsi halált, kerüljük őt mint bélpoklost, ha megyénk bizottságának tagja volna a hűtlen, — állítsunk az utókor tanulságára szégyentáblát a megye termében, az árulók örök gyalázatára. Álhatatos kitartással mienk a győzelem. Egerszegi krónika. (Ki a biró?) Sötétedett már, mikor Kovács Istók a komájával, Máté Jánossal megindult a vásárról hazafelé. Mind a ketten eladták tehenüket, kötelestől együtt; nem volt más csomagjuk, mint az a kis vásárfia, amit a keszkenyőbe kötve vittek a kezükben. Néhány zsemlye, egy kis bábféle a gyerekeknek. Hamarosan besötétedett s elkezdett esni az eső. A két ember egy darabig béketűréssel dagasztotta a sarat és tűrte a zuhogó e6Őt. Később azonban tűrhetetlen kezdett lenni az állapot s elhatározták, hogy a legközelebbi faluban meghálnak. Miután pedig legelőször a mexikói csárda állta az utjukat, oda tértek be. A korcsma tele volt vásározó emberekkel. Kovács Istók, meg a komája hamarosan megtalálták a magukhoz való társaságot. Letelepedtek egy asztalhoz, pecsenyéztek, ittak . . . Az Isten tudja, mi bujt a szelidielkü Istókba, elég az hozzá, hogy jókedve kerekedett. Hordatta a bort, sőt még nótát is parancsolt a korcsmába vetődött két szem cigánynak. Dalolt torkaszakadtából, törte-zuzta az üvegeket, szóval mulatott rettenetesen. A tehén árából egy;' tizes már elfogyott, de Istók nem bánta; pedig a komája egyre sugdozta a fülébe; Mit szól hozzá majd a komámasszony? — Istók most az egyszer nem ijedt meg az asszonytól. Az igaz, hogy messze volt. Ezalatt pedig zuhogott az eső. Az ablakot kövér cseppek zörgették s az őszi szól dudorászott a koromsötét éjszakában. A rettenetes idő az uton érte Kr>hek Balázs vásározó kupecet is. A nagy vörösszélü esernyő nem nyújtott elég védelmet a szól ellen, sőt a gazdáját kezdte emelgetni a földről. A szél egyre bolondabb lett és vérig boszatotta szegény Koheket. Nem csoda, ha a mexikói csárdából kihallatszó vidám muzsikaszó becsalta. Kohek éppen akkor lépett be, amikor a mulatság tetőpontját érte. Gondolta magában, ráijeszt egy kicsit a kompániára s ezzel toppant be: — No, atyafiak, elég lesz a nagy lármából. Alo mars hazafelé. Felugrott erre Kovács Istók. A csizmái ijesztően huppantak s rettenetes öklével ott hadonászott Kohek orra alatt. — Kicsoda, micsoda kend, hogy itt paranosolni akar? Azt a . . . Kohek meghökkent, de hamarosan feltalálta magát. A mellét kidüllesztette, a nyakát büszkén hátraszegte s ugy felelt meg a fogas kérdésre: — Ki vagyok ? Én vagyok a biró. Kovács Istókék falujában a biró j'nagy tekintély lehet, mert a haragos ember megazelidült és csendesen dünnyögött. — Az már más. Ha meg nem sértem kendet, igyék egy pohárre. Nem vagyunk mink garázda emberek, csak mulatunk egy kicsit. Kovács Istók olyan szépen tudott kérni ós Kohek Bálázs annyira szereti a potya bort, hogy hamarosan összebékült a társaság. Koheket megurazták, megkendezték, etették, itatták s a mulatság folyt tovább. Annyira hangos lett már a mexikói csárda, hogy a kocsmáros is szerett volna megszabadulni a vendégeitől. Elküldött a bíróért, hogy csináljon rendet. A biró meg is jött és haragosan lépett a korosmába. — Micsoda duhajkodás ez? Egy-kettőre vége legyen. Menjenek kendtek az utjukra, vagy az istálóba aludni. De már ez sok volt Kovács Istóknak. Nem kérdezgette sokat, hogy mi jogon parancsol a törvény, hanem hatalmasan nyakon teremtette. — Te mersz itt parancsónyi, mikor a biró is itt ül.? — Ki itt a biró? Kovács be akarta mutatni Kohek. barátját, de ez már szökőfélben volt. Azonban visszahozták. Ugy állt ott szegény feje, mint a megtestesült bűnbánat. — Hát ki itt a biró? — tette fel a kérdést Kovács Istók. És lett irtózatos zenebona. Koheket alaposan megverték, de nem kímélték az igazi bírót sem. Azonközben Istók és a komája is kaptak egy-két tejbe ütést. A mult héten az egész társaság Zalaegerszegen járt. Valamennyi elégtételt keresett. Ugy hallottuk azonban, hogy kibékültek; a béke azonban belekerült Kovács Istóknak a tehén árába. Máté János egyre azt hajtogatta: Mit szól ehez a komámasszony? — Kovács Istók pedig búnak eresztette megdagadt fejét. * (Nehéz idők.) Egy uri ember benyit a borbélyához és bámulva tapasztalja, hogy az egész személyzet, a tulajdonos, a legények, az inas és egy előkelő idegen háttal állnak az ajtónak és buzgón nézik a falat. Az úriember azt hitte, hogy ezek valami uj társasjátékot játszanak, vagy legalább is meg vannak bolondulva. Köszöntésére nem válaszolt senki, sőt le is pisszegték a vendéget. Néhány percig tartott a kiuos csönd, míg végre az egyik elordította magát: — Ott van, fogják meg. A kiálltásra egyszerre a falnak ugrott valamennyi és nyitott tenyérrel végig suhintott a kárpiton. A társaság azonban szomorúan elcsendesedett s lemondással pislogott a menyezet t'elé. A borotválkozni akaró úriember erre már boszusan rivalt rájuk, amire az idegen nyájasan bemutatja magát: — Hörg Egyed vagyok. Nincs véletlenül egy légy uraságodnál ? í Az úriember megijedve hátrál a borotvák közeléből. Ez biztos, hogy őrült s egy őrülttől kitelik, hogy neki ugrik az ember torkának. Hörg azonban nem bocsátja el az emberét: — Uram, adja ide a legyet. — Igen, hebegte a másik, majd odaadom a legyet. De otthon felejtettem ; majd érte megyek. — Kár, mondja Hörg bánatosan . . . Ne is fáradjon tovább. Mi is fogtunk egyet ... Ez a kis fiu csipte el, de mikor kinyitotta a markát, elrepült . . . Most ott fönn kuksol . . . Kár; már most mi lesz Ödönből? -— Ödönből? — kérdezi résztvevően az úriember. — Igen, Ödönből, az én kis zöld békámból . . . Van ugyanis egy kedves kis jószágom, roppant intelligens időjós. Neki kellene a légy . . . Istenem, milyen bajos ilyenkor egy ilyen kis állatot is táplálni . . . Rosz időket élünk, uram . . . Nagyon rosz időket. * Rorate coeli. Korom sötét az utca még; Sürü, nehéz a köd S körültem minden kis zúgot, A hó s a jég kérge föd . . . A szél havas korbácsa meg Vadul arcomba vág S Dékétleniil tör fel szavam: — Átkos sivár világ . . . Egyszerre ám, amint megyek A templom szegletén, Oly jól esö fény pislogat Az ajtóból felém . . . S mintha a föld sóhajtana Lelkem sziute érzi: Zokog belül az orgonán, A „Rorate coeli" . . . Eszembe jut a nagy világ, Fölötte bűn a köd, Lelkemben is már hány sebet Közöny jégkérge föd . . . A kétkedés korbácsa is Hányszor lelkembe vág S békétlenül felzúg szavam: — Átkos sivár világ . . . Lelkemnek hát oly jól esik, A templom szegletén, A mint felcseng a nagy fohász És lassan zeng felém . . . Mintha lelkem sóhajtana Tjgy meg — úgy átérzi . . . Miért is zúg az orgonán A „Rorate coeli" ... H. E* Mí van a naplóban ? Van nekem valahol Egy régi kopott könyvem, Ahányszor forgatom, Mindig hull a könyem. Olyan az egész könyv, Mint egy elmúlt álom S mégis benne van az Én egész világom. Az első lapon dal, Pár apró gondolat, Remények és álmok, Ábrándos hangulat. Másodikon egy név S az Ő kedvenc dala: Gyere velem édes Akácos falumba. Utolsón egy hajfürt S virág van mellette. Piros volt a virág, A hajfürt fekete. Piros virág után, Nagy szürke semmiség. Csak egy marék hamu, Benne a föld — s az ég. Nánl. Hírek. Kinevezések. Dl- Vizlendvay Imre budapesti főügyészi helyettes a budapesti kir. Ítélőtáblához biróvá neveztetett ki, budapesti főügyészi helyettes pedig Dr Pataki Gyula kir. ügyész lett. Mind j a ketten zalavármegyeiek s pályájukat ZalaegorszeI gen kezdték. Dr Vizlendvay Imre mint alügyész sDr Pataki Gyula mint aljegyző éveken keresztül működtek a zalaegerszegi kir. törvényszéknél. Lányi Kálmán jubileuma. Ezelőtt huszonöt esztendővel jött Zalaegerszegre egy ifjú mérnök, í akit vidám kedélyéért, lekötelező modoráért hamar l megszeretett mindenki. Egyik oszlopos tagja lett • az ifjúságnak, részese, sokszor vezetője a társai dalmi mozgalmaknak. Felsőmagyarországról hozta | közénk a sors. Először ideiglenes tartózkodási | helynek tekintette Zalaegerszeget, de a barátság | és szeretet napról napra szaporodó és erősbödő i kötelékei néhány év alatt ugy idefüzték ehhez a i városhoz és szép Zalevármegyéhez, hogy egy negyedszázad múlva is itttaláijuk Lányi Kálmánt, mint az államópitészeti hivatal főnökét, mint társadalmi életünk egyik tisztelt alakját. A fiatal mérnök most már kora delén járó férfiú. Do korával nőtt a tekintélye és az elismerés, amellyel munkásságának, kiváló egyéniségének mindenki adózik. Másfél évtized óta áll az államépitészeti hivatal élén s exponált állásában sokszor erős ellenfeleket talált magával szemben. De az elismerést, a munkásság jutalmát s a tiszteletet, a férfias erények és tisztes élet diját nem tagadták meg tőle ellenfelei sem. Mert rászolgált az elismerésre és tiszteletre mint ember és mint közhivatalnok egyaránt. Egy negyed század óta él köztünk. De sokkal szerényebb, semhogy nyilvántartotta volna ezt a a nevezetes évfordulót. De nem feledkeztek meg arról hivataltársai: az államópitészeti hivatal