Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 1. szám
2 ÚT/TfífíS Afrikai bizonyságtevők III. Rakotosalama Jaofera Madagaszkár evangélizátora Nyugat-európai és észak-amerikai történelmi egyházakban csak az utóbbi évtizedekben honosodott meg a nyelveken szólás adománya, betegeknek imádsággal való meggyógyítása és más, ún. „karizmatikus“ jelenségek. A madagaszkári evangélikus egyházban már a századforduló körül gyökeret vert a karizmatikus mozgalom. Mai legkiemelkedőbb alakja Rakotosalama Jaofera. (Madagaszkár szigetén, mint Magyarországon, a családi nevet a keresztnév előtt használják.) Rakotosalamának már az édesapja is karizmatikus egyéniség volt. Messzi földről jártak az emberek evangélizációira. Fia már tízéves korától gyakran követte apját kőrútjaira, s később maga is evangélizátor lett. Már 30 éves korától utazott faluról falura, városról városra és sok áldás kísérte munkásságát. Azt mondják Rakotosalama-ról, hogy szívét „kívül viseli", azaz semmit nem rejteget, őszintén, egyenesen beszél A főszerkesztő az oka, hogy mindenki megtudta: egy fél évszázad eljárt fölöttem. Hogy érzem magam ötvenévesként? — akarta valaki tőlem tudni. Megpróbáltam válaszolni neki, valahogy így: 1. Azért 50 év nagy idő még akkor is, ha nem tekintem még magam múzeális értéknek. Születtem a gazdasági válság idején (a pengővel együtt), felnőttem a háború árnyékában, érettségiztem amikor tojással mérték a piaci árakat (mert a billiókat és trilliókat már senki nem tudta kimondani), egyetemista voltam, amikor hazámban az egész ifjúságot egy kaptafára kezdték húzni, nem lettem katona, mert teológiai tanulmányaim a „nép ellenségévé“ tettek, lelkésszé szenteltek, amikor a kort egy „nagy“ diktátor nevéről nevezték el. Három kemény, de szép segédlelkészi évet osztottam meg Békéscsaba, Budapest és Pécs között és azután 20 év világbolygás, amelynek egyelőre még ma se látható a vége. mindenkivel. Több mint tíz éven át püspöki tisztet is viselt, de legnagyobb felelőssége mindig az volt, amit Pál apostol is érzett saját népével szemben: az a kívánsága, hogy „megmentsen közülük némelyeket“. Fel is használ minden alkalmat és minden eszközt az evangélizáció szolgálatában. Filmet már akkor használt evangélizációin, amikor a film még úgyszólván ismeretlen volt Madagaszkár szigetén. Korán munkatársa lett az Evangélikus Világszövetség etiópiai nagyadójának, az Evangélium Hangjának is. De a madagaszkári állami rádió is gyakran közvetíti műsorait. Ezekben gyakran interjúkat ad olyan varázslókkal, akik az evangélium hatása alatt varázsszereiket elégetik és keresztyének lesznek. Rajta kívül még 30 evangélista működik a 350.000 lelkes madagaszkári evangélikus egyházban. Ezeknek is inspirátora és lelki vezetője Rakotosalama. T. L. 2. Lelkigondozói szobám leggyakoribb látogatói velem egykorú férfiak. Gondjaikat megértem, hiszen azok az enyéim is. Legtöbbször persze ők jobban meg tudják fogalmazni azokat, mint én-Például így: „Egy életen át arra neveltek, hogy életem pályája mindig fölfelé ível. Ahogy nőttem, fejlődtem, tanultam, a szakmámban előrehaladtam, az mind ezt igazolta. Aztán valahol 45—50 között behívott a főnököm és azt mondta, hogy kiöregedtem. Húszon- vagy harmincéves kellene a helyemre jöjjön. Azóta félek, néha sírok néha elbizonytalanodom. A család, meg a barátok is észrevették már ebből valamit. És félek, hogy még több is kiderül. Világéletemben hegymászó voltam, de hegyről lefelé soha nem szerettem menni. És most lefelé megy az út. .. 3. Amikor 5 éve beiktattak jelenlegi lelkészi állásomba, végigmért egy orvos-presbiterünk és ezt mondta: „örülök, hogy érett embert kaptunk. Most jön az az idő, amikor az ember befelé fordul és valami nagyot, komolyat, mélyet alkot...“ S bár eddig nagy csodákat nem műveltem, de valami hallatlan gazdagságokat fedeztem fel magamban. El nem képzeltem volna, amikor harmincévesen a statisztikák bűvkörében mindig látható, megragadható eredményre törekedtem, hogy az eredményeket lehet másként is mérni. Például azzal, hogy az embernek öröme telik a munkájában, hogy boldog, ha egy szavát visszamondják 10—15 év múlva, hogy megelégedett, ha lelkészi hivatása és a családi élete nem egymást kölcsönösen kizáró hatalmasságok és nem mondanak ellent egymásnak. Hát nem istenáldotta belső értékek ezek? * Születésnapomon indultam el 40 idős gyülekezeti tagommal egy 14 napos „táborozásra“ az Alpokba. Együttvéve 2854 évesek voltunk. 14 napig nemcsak vezettem azt a táborozást s éltem együtt az öregekkel, hanem tanulmányoztam is őket. Amikor kirándultunk, amikor fényképeztem őket, amikor összeszólalkoztak és kibékültek, amikor egyszerre tömték magukba a rengeteg zsíros ételt és a koleszteringátló tablettákat; amikor úgy tettek, mintha odafigyelnének, de közben a megcsontosodott saját véleményükre hallgattak csupán; amikor megpróbálták az erőset adni, de hálásak voltak minden apró figyelmes segítségért; amikor a gyerekeikről szóltak vagy hallgattak róluk. Két kérdés foglalkoztatott a két hét alatt: az egyik, hogy hozzájuk idomultam-e és ez vajon látszik-e rajtam? És a másik: hogy vajon ilyen leszek-e én is, ha megöregszem? Ez a táborozás jó volt előkészületnek — az évszázad második feléhez! * De nem győzném idővel, ha mindenkinek válaszolni akarnék, aki életútam „felén" jókívánságokkal, áldáskívánással és (remélem) imádságban is gondolt rám. A nálam idősebbeket bíztassa az a tudat, hogy lassan, de biztosan követem őket, a fiatalabbak pedig ne bizakodjanak el, mert ugyanolyan lassan (vagy gyorsan), de biztosan, ők is jönnek énutánam. Köszönöm kedves figyelmességüket a 31 Zsoltár 1b. versével: „Életem ideje kezedben van . ..“ Gémes István ötven év és miegyebek
