Utitárs, 1957 (1. évfolyam, 5-7. szám)

1957-08-01 / 5. szám

KÜLFÖLDÖN ÉLŐ EVANGÉLIKUS MAGYAROK LAPJA 1. évf. 5. szám. Megjelenik havonként 1957. Augusztus VÉLETLEN? A hívő és nem hívő ember között - sok más egyében kívül - abban is különbség van, hogy a mindennapi életben történő eseményeket az előbbi Isten akaratának és csodálatos rendezésének tudja be, míg az utóbbi a véletlennek vagy »a sors szeszélyének« tulajdonítja azokat. Szeretném mindjárt leszögezni, hogy a keresztyén ember hitét ne tévesszük össze a fatalizmussal. Bizonyos vagyok abban, hogy az utób­bi hónapok alatt a hazájától búcsút vett emberek között nagyon sokan - talán még olyanok is, akik nem tartoznak a hívők közé - a vándorbotot Isten nevében vették kézbe. Bizonyos va­gyok abban is, hogy mindazok, akik valóban Isten segítségére támaszkod­tak, nem is csalatkoztak. Félek azonban attól, hogy kevés azoknak a száma, akik nem feledkeznek el a segít­ségről és imádkozva adnak hálát min­denért. Ezért szeretném a velünk történ­teket, hitünk erősítésére, leírni. Hatodmagammal indultam el hazul­ról. Napok alatti elhatározás volt ez. Tervet készítettem, de Isten már az indulásnál kivette kezemből az irányí­tást. Az utolsó éjszakát magyar földön egy egyszerű ember még egyszerűbb otthonában töltöttük. Ott feküdtünk a szalmán feleségemmel, két gyermekem­mel és feleségem szüleivel, akik inkább az otthont hagyták ott, mintsem hogy tőlünk megváljanak. Kétségek gyötörtek, hogy merhetek-e felelősséget vállalni életükért és a to­vábbi bizonytalan jövőért. Könyörögve kértem a Mindenhatót, hogy adjon segítséget kétségeimben. - Azt mond­ják, hogy a fáradt ember nem szokott álmodni. Én álmodtam és álmomra em­lékezni fogok, míg csak élek. Mikor reggel elmondtam álmomat családom­nak, már nem éreztünk kétséget. Elha­tároztuk, hogy megyünk tovább a meg­kezdett úton. Most hónapok után szá­momra is megdöbbentő, hogy az ese­mények teljesen igazolták álmomat. A kételkedő ember most azt mond­hatja, hogy mindez csak a felizgatott képzeletnek tudható be. Nem vitatko­zom, csupán megjegyzem; hogy a kép­zeletnek nincsenek korlátjai és ugyan­úgy álmodhattam volna az ellenke­zőjét is mindannak ami bekövetkezett. Másnap az utolsó kilométereket autón tudtuk megtenni. Talán a csontunkig ható szél miatt, talán a hazától való búcsú fájdalma miatt, fejünket mélyen lehorgasztva ültünk. Egyszercsak úgy éreztem hogy fel kell emelnem a feje­met, és ekkor tekintetem a sötétedő alkonyatban egy templom keresztjére esett, mely előtt az autónk elrobogott. Ez volt az utolsó kép, amely hazánk­tól búcsúztatott. Amikor a keresztet megláttam, eltűnt minden aggodalmam. A kereszt reményt nyújtott. Bizonyo­sak voltunk, hogy nem történhetik baja annak, aki tekintetét a keresztre vetheti. A kételkedő most is érvelhet azzal, hogy ebben nincs semmi csodálatos, hiszen a templom ott állt és mi ott Ady Endre: Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd, tüzes, daganat a szivem 8 nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús, nagy szemeim Számára a világnak^ Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. mentünk el előtte, persze -hogy láthat­tuk a keresztet. Nem vitakozom, de hadd jegyezzem meg: a mi számunkra Isten személyes üzenetét és bátorítását je­lentette a kereszt, mert bár soha nem jártam azelőtt azon a vidéken és nem tudtam, hogy ott templomnak kell len­nie és bár autónk sebesen száguldva másodperc alatt maga mögött hagyott a sötétben mindent, nekem mégis az adott időpontban kellett feltekintenem, hogy láthassak. Az osztrák földön töltött első éjsza­ka után vonaton utaztunk Bécs felé. Ott azonban két éjszakát és egy napot nyílt pályán vesztegeltünk. A megmaradt élelem hamar elfogyott. A második éj­szaka után bizony mindannyian egyre jobban éreztük az éhséget, különösen a gyermekek, és fáradtak is voltunk. Be­szállni a vonatról nem mert senki, mert nem tudtuk, hogy mikor indul el. — Egyszer csak a kisebbik lányom pana­szosan azt mondja: »Anyuka, de jó volna most egy darabka kolbász jó puha kenyérrel.« összenéztünk és csak azt mondtuk: »Majd kapsz hamarosan, kis­lányom.« - Nem sokkal később kimen­tem a mellékhelyiségbe elszívni egy ci­garettát. Amint ott állok gondolatokba merülve, szemem a szemétkosárra té­vedt. Egy papírcsomagot láttam és ön-Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben 8 most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. IMADSAQ HÁBORÚ UTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents