Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-02 / 201. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 2. KOMMENTÁR MK Viharfelhők • SZILVÁSSY JÓZSEF Zárt iskolakapuk várták tegnap sok tanulót Csehországban, ahol a pedagógusok nagy többsége éppen a tanévnyitót választotta az egynapos figyelmeztető sztrájk időpontjául. Azt követelik, hogy fizetésük legalább harminc százalékkal legyen magasabb az országos átlagbérnél, ami jelenleg 17 ezer cseh korona. Az ottani tanító az elmúlt tanévben átlagosan 15 800, a középiskolai tanár pedig 18 300 cseh koronát vitt haza havonta. Továbbá karácsony előtt 13. és 14. fizetést, amelyet a közkiadások lefaragására készülő Špidla-kabinet idén még nem ígért meg. Tulajdonképpen ez a vonakodás volt az utolsó csepp a túlcsorduló keserű pohárban. Egy cseh koronáért jelenleg körülbelül 1,30 szlovák koronát kérnek. Nem nehéz tehát kiszámolni, hogy a szlovákiai pedagógusok havonta hat-nyolcezer koronával kisebb bérért oktatnak. Mégsem lesz semmilyen tiltakozó akció a mai tanévnyitón. Sőt, a pedagógusszakszervezet nagyfőnökei még azt sem döntötték el, hogy tagságuknak ajánlják-e a részvételt a szeptember végére meghirdetett egyórás országos munkabeszüntetésben. Akadnak, akik azzal érvelnek, hogy Szlovákiában jóval alacsonyabb az átlagbér. Valóban, ez az összeg az idei első negyedévben 13 082 szlovák korona volt. Ehhez képest már nem is olyan alacsony a pedagógusok bére - érvelnek egyesek. De csak ehhez képest! Mert sokáig már nem tartható az a gyakorlat, hogy Szlovákiába főleg a viszonylag szakképzett, de rendkívül olcsó munkaerővel csábítgatja a külföldi beruházókat Ivan Miklós és más, hasonszőrű neoliberális személy. Miközben az energiaárak sokak számára már megfizethetetlenek és jövőre nyilván az alapvető élelmiszerekért is jóval többet fizetünk majd. A fejlett nyugati és más országok - például Japán, legújabban Kína is - már régen ráébredtek arra, hogy ebben az évszázadban az informatika és a tudás a legnagyobb hatalom. Ezért egyre nagyobb pénzeket fektetnek a tudományos kutatásokba. Az úgynevezett kis nemzetek elsősorban az oktatásügybe, hiszen leginkább az iskolákban dől el, hogy milyen szellemi adottságokkal, kreativitással indulnak az életbe az elkövetkező nemzedékek. Ha nem lesz gyökeres változás országunkban, akkor Szlovákia menthetetlenül lemarad ebben a szellemi versengésben, vagy csak néhány elitiskola lesz képes olyan fiatalokat nevelni, akik megfelelnek a szédítő tempóban fejlődő világunk kihívásainak. Évek óta egyre több tehetséges pályakezdő pedagógus hagyja ott a katedrát, sokan már az egyetem elvégzése után más megélhetés után néznek. Maradnak a hivatásukhoz minden áron ragaszkodó személyek, akik kénytelenek naponta, hétvégeken is, magánórákat tartani vagy más kiegészítő keresetet keresni, mert a mai pedagógusbérekből legfeljebb a legszükségesebb költségeket lehet fedezni. így aztán a napi tíz-tizenkét órás önkizsákmányoló zakatolásban nincs idő és energia önművelődésre, szellemi feltöltődés- re. Mindezt a pedagógus egészsége, felkészültsége, végső soron pedig a tanítás színvonala sínyli meg. Szlovákiában viharfelhők gyülekeznek, és nemcsak az oktatásügyben. Mindeközben a kormányfő még mindig kék égről regél. Ideje hát őt és kormányát is rádöbbenteni az egyre riasztóbb valóságra. Ha másként végképp nem megy, akkor akár tiltakozó akciókkal; amelyekből a végletekig türelmes és a hivatásuk gyakorlását mindennél fontosabbnak tartó pedagógusok sem maradhatnak ki. Lázadni? Nem érdemes • TÓTH MIHÁLY Daniel Lipšic igazságügy-miniszternek legalább fél tucat érvvel lett volna lehetősége megtorpedózni a pártállam vezetői által annak idején feketelistára tettek kárpótlását. Rámutathatott volna a költségvetés iránti igények és a lehetőségek kiegyensúlyozatlanságára. Érvelhetett volna azzal, hogy a modernizáció előnyben részesítése... Takarékosságra ösztönözhetett volna oly módon, hogy rámutat: kórházainkban hovatovább már ágytálra se lesz pénz. És így tovább. A miniszter azonban szürkeállománya helyett zsigereire hallgatott. Olyan értelemben argumentált, hogy akik rákerültek Husá- kék lajstromára, azok mind kommunisták voltak, így a megszállás két évtizedében hátrányt szenvedett százezrekkel szemben igazságtalanság lenne a még élő kb. 350 feketelistás kárpótlása. Nagyjából Lipšic állásfoglalásával egy időben, a felkelés kitörésének idei évfordulója kapcsán számosán csodálkoztak, hogy az ország lakosságának zöme úgyszólván teljesen közömbös e történelmi esemény iránt. Fejét csóválja a történész, méltatlankodik a harcok még életben levő veteránja, és nem érti a dolgot a politikus. Talán még Daniel Lipšic se. Mint már oly sokszor, ismét azokat hibáztatják, akikbe - rendszerfüggetlenül - mindig bele lehetett rúgni: a történelemtanárokat. De miért csodálkozunk azon, hogy az 59 évvel ezelőtt életüket kockáztató katonák, partizánok emlékét nem övezi köztisztelet, ha tudjuk, hogy évtizedekig olyan légkör uralkodott ebben az országban, hogy aki annak idején „véletlenül” éppen a később vesztes tábor zászlaja alatt sorakozott fel a partizánok közé, az megnézhette magát. De ez még hagyján, hiszen azok az évtizedek a totalitarizmus évtizedei voltak. De mit szóljak ma, amikor polgári demokráciában az ország igazságügy-minisztere kapásból leminősíti azokat, akik 1968 augusztusában másoknál bátrabbak mertek lenni, és az elszámoláskor nevén merészelték nevezni a történteket. Itt most nem arról van szó, hogy 1948 és 1968, majd 1970 és 1989 között hogyan működött a rendszer. Nem is arról, hogy patikamérlegen lemérnénk, Szlovákiában 1944 kora őszén milyen szerepe volt a nem kommunista, illetve a kommunista erőknek. Csak arról, hogy miként hatott a közgondolkodásra az a körülmény, hogy 1948 és 1980 között csak az lehetett pedigrés antifasiszta, áld a kommunista párt hívására ment a felkelésbe. A felkelés iránti nagymértékű közömbösség tükrében már csak szónoki kérdésnek tekintem: hogyan hat a szlovákiai emberek nemet mondási bátorságára, hogy Lipšic miniszternek a feketelistásokról semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy kommunisták voltak. Érdekes csapat gyűlt össze úgy 1972-ben a Stavoindustria vállalat acélszerkezet-műhelyében. Altkor már Husák legényei elkészítették a feketelistát. Háromtagú volt a mi rozsdakaparó kollektívánk. Rajtam kívül még ehhez tartozott K. ezredes, a Brit Királyi Légierő második világháborús veteránja, és egy partizán, aki- pechjére - a Demokrata Párt hívására állt át csapatával a felkeléshez. Jókat évődtünk rajta, mi mindent produkál a történelem. Akkor is voltak káderezők, de arra álmunkban se gondoltunk, hogy harminc év múlva, a demokráciában lesz egy Lipšic nevű miniszter, aki ennyire kapásból káderez.- Kőkemény piacgazdaságban élünk. Közölje hát, hogy ha segítek, hajlandó az erőfeszítésemért fizetni? (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ SÜDDEUTSCHE ZEITUNG * Vladimir Špidla cseh kormányfő szerint a jövő Európai Unióját bizonyos problémák megoldására összeálló, változó összetételű koalíciók fogják jellemezni, egyetlen állam sem lehet egy másiknak kezdettől fogva, elvből szövetségese. Špidla a német lapnak pár nappal Gerhard Schröder német kancellár csehországi látogatása előtt nyüatkozott. Špidla nem helyeselte, hogy Berlinben a német elűzöttek, kitelepítettek kérdését reflektorfénybe állító központ jöjjön létre, „sokkal jelentősebb lenne egy, a háborúk okaival és következményeivel foglalkozó európai központ felállítása“. A cseh kormányfő a kitelepítéseket „transzfernek“ nevezte, a szövetségesek egyik intézkedésének, amellyel a vérontás és a katasztrófák után az európai békét akarták biztosítani. Csehszlovákiából a II. világháború után közel hárommillió németet telepítettek ki, atrocitásokkal kísérve. „Meggyőzni soha nem érzelmi ráhatásokkal, mindig tárgyilagos érvekkel akart" Teleki tragédiája mai szemmel* Vasárnap este fontos portré- filmet vetített a Duna televízió a már ismert és többszörösen méltatott „Vitatott személyiségek” című sorozatában. Gróf Teleki Pál bonyolult és tragikus pályafutását elemezték történészek és azok, akik még személyesen találkozhattak a hajdani magyar királyi miniszterelnökkel. E. FEHÉR PÁL Ellenfeleit talán jobban megrendítette önkéntes távozása az életből, mint szövetségeseit, politikai elvbarátait. Horthy kormányzóval, például, akkor ismerkedett meg, amikor 1919-ben Szegeden szervezték az ellenforradalmat és tárgyalni indultak az antant képviselőivel Belgrád- ba, de útközben egy éjszakára meg kellett állniok Pancsován, ahol - mivel szállodai szobát nem kaptak - egy vendéglő biliárdasztalán aludtak, kettesben. Nos, Horthy a hivatalos gyászra korlátozta részvétét, amikor miniszterelnöke öngyilkosságáról értesítették. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen elolvashatta Teleki búcsúlevelét, amelyben ugyan dominált az önvád, hogy nem tudta visszatartani a kormányzót a náciknak tett szolgálatok dolgában, de a szószegés vádja a ju- goszlávokkal kötött örök barátsági szerződés felrúgásával kapcsolatban - mindenképpen Horthyra vonatkozott. A brit miniszterelnök, Winston Churchill viszont nem ismerte ezt a búcsúlevelet, amely a politikusi felelősségvállalás ritka példája, de pontosan tudta Magyar- ország és Teleki helyzetét 1941 áprilisában, és leírta róla ezt a híres mondatot:,Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt”. Jan Ma- saryk pedig híres londoni rádióüzenetei egyikében egyenesen erkölcsi példaként állította Teleki magatartását a hitlerájjal kollaboráló Hácha „államelnök” elé: „A magyar Teleki, gonosz ellenfelünk, férfiként halt meg, Hácha pedig él gyáván és tisztességtelenül”. Masaryk elnök fia, természetesen, nem kedvelte a magyar arisztokráciát, pontosan ismerte, hogy a Trianon revízióját előkészítő magyar politika mögött Teleki volt a főszereplő, tehát cseh szempontból ellenfél volt, de az erkölcsi gesztus tiszteletadásra késztette. Teleki Pál tekintélyes tudós volt, egyetemi tanár és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki negyven esztendősen vállalt valós politikai szerepet. Az őszirózsás forradalom, illetve a Tanácsköztársaság elleni fellépést már-már erkölcsi kötelességének érezte és az álláspontja kristályosodott ki: az első világháborús vereségét és a megalázó békét csakis egy konzervatív és hangsúlyozottan keresztény-nemzeti politika orvosolhatja. A tévéadás egyik résztvevője, Ablonczy Balázs mutatott rá arra, hogy Teleki 1919 előtt egyáltalán nem foglalkozott a magyarországi zsidóság helyzetével, a kérdésben közömbös volt, de ő lesz az ellenforradalom politikusai között az első, aki „elvi” antiszemitaként meghozatja első kormánya idején, 1920-ban az akkori Európa első antiszemita törvényét, s később is, politikai pályafutása idején szorgalmazta a magyar zsidók jogkorlátozását, mint ő maga mondotta: „nem német nyomásra”. Természetesen Teleki soha nem gondolt a zsidóság fizikai megsemmisítésére, viszont meggyőződése volt, hogy a forradalmak okozói a zsidók voltak, tehát társadalmi és gazdasági szerepüket minimálisra kell szorítani. Teleki nagyjából azonosnak tekintette a baloldalt és a zsidóságot. Ugyanakkor a konzervatív eszméire nézvést ugyanilyen veszedelmesnek tartotta, kivált Hitler hatalomra jutása után, a szélső jobboldalt, a nyüaso- kat is. Igyekezett is visszaszorítani ezeket az erőket. Csak éppen - és ez volt tragédiájának egyik oka - nem tudta, nem akarta észrevenni, hogy törvénykezési gyakorlatával éppen ő teremtette meg az országban azt az antiszemita és baloldalellenes közhangulatot a köztisztviselői karban és főleg a fegyveres testületekben, amely a nyüas befolyást mértéktelenül felerősítette. Teleki legfontosabb politikai célja a trianoni béke revíziójának elérése volt. Lassan jutott el, de eljutott addig a felismerésig, hogy a magyarságnak nem a régi ország teljes visszaszerzésére kell törekednie, hanem az új határokat lehetőleg a néprajzi tények alapján kell megrajzolni. Tudományos munkáival (például Magyarország néprajzi térképének létrehozásával) is ezt az elképzelést szolgálta. Ugyanakkor észlelnie kellett, hogy a nyugati hatalmak semmilyen békekorrekciót nem támogatnak, a németek és az olaszok pedig nagyon nagy árat fognak kérni a magyar igények támogatásáért. És felismerte azt is - erről beszélt a tévé-filmben igen meggyőzően és személyes élmények alapján Kosáry Domokos akadémikus -, hogy kénytelen elfogadni Mussolini és Hiüer támogatását, bármilyen borsos lesz a benyújtott számla, mert éppen ő Teleki Pál tekintélyes tudós, egyetemi tanár és az MTA tagja volt. volt az, aki az akkori magyar társadalmat Trianon revíziójára felkészítette és ha abban a pillanatban, amikor ez lehetővé vált, 1938 és 1940 között, ő meghátrál, a hatalomból kitaszítják, és a németek, illetve a nyilasok veszik át a kormányzást. Bi- bó Istvánt ugyan nem idézték ebben a műsorban, de hadd tegyem meg én, mert néhány mondata tömören összegezi Teleki személyes tragédiájának és politikai kudarcának okait: „Teleki Pál, aki utoljára képviselte a Horthy-rezsim konzervatív, feudális elemeivel együtt, ennek európai színeit is, egy ideig megpróbált olyan politikát inaugurálni, mely a háború végéig fenn akarta tartani a németeknek tett bizonyos engedmények fejében Magyarország semlegességét. Ez a politika azonban Jugoszlávia megtámadásával megbukott...” Valóban, Teleki konzervatív volt és magatartásából nem hiányoztak feudális elemek sem. Jellemző tényként említették a mostani adás szakértői, hogy Teleki nem érezte jól magát a parlamentben, mert - szerinte - méltadan vitákba kellett keverednie, viszont otthonosan mozgott a felsőházban, azaz arisztokrata társai között. Romsics Ignác azt is megállapította róla, hogy „nem volt megáldva olyasfajta politikai vénával, mint például Bethlen. Bizonyos kérdésekben merevnek bizonyult, s a politizálás mindennapjaiban elengedhetetlen apró ravaszságok teljességgel idegenek voltak egyéniségétől. Ő a politikába is belevitt valami tudósit: „meggyőzni sohasem érzelmi ráhatásokká, mindig tárgyilagos érvekkel akard’. Ugyanakkor Teleki, nem utolsósorban mint tudós, ismerte az aktuális európai értékrendet. Egyeztetni akart. Nem sikerült, nem sikerülhetett. Kosáry Domokost küldte az E- gyesült Államokba, tekintélyes és politikacsináló tudóstársaihoz, hogy amíg ő él, Magyarország nem vesz részt Hitler oldalán a háborúban. Kosáry ezt az üzenetet tolmácsolta, de mire hazaérkezett, Teleki már nem élt, utódjának, Bárdossy Lászlónak pedig az volt az első dolga, hogy Magyarországot belevigye abba a háborúba, amelyet Teleki eleve elvesztettnek tekintett. Teleki ebben a vonatkozásban Kasszandrának bizonyult: ismerte a végzet hatalmát, de nem tehetett ellene semmit. Az utókor pedig elgondolkozhat azon a valóban történelmieden dilemmán, hogy mi lett volna, ha... Teleki ugyanis nemcsak Magyarország, illetve Erdély földrajzát ismerte, hanem a húszas években, amikor ideiglenesen távol tartotta magát a magyar belpolitikától, a Népszövetség felkérte: vegyen részt Irak és Törökország közötti határ földrajzi és történeti indokok alapján történő megállapításában. Például Moszul vidékén Teleki sikerrel teljesítene e megbízást. (Vajon az arrafelé járó magyarok tudnak-e arról, hogy ki állapította meg azt a határt, amelynek biztosítása - egyebek között - az ő feladatuk is?) Tehát a történelmieden kérdés így hangozhat: mi lett volna, ha Teleki nem hál együtt egy biliárdasztalon Horthyval, hanem nyugodtan folytalja tudományos munkásságát? Ébben az esetben a tragédia elmaradt volna, mert ezek okai között Teleki előítéletei is szerepet kaptak, viszont maradéktalan marad az a tisztelet, amellyel 1936- ban Budapestre látogató Karel Čapek viseltetett a tudós iránt. DDR-designcenter; a „kapitalista szórakoztatóipar bedarálja" a már nem létező Kelet-Németországot is „Ostalgia”, avagy az NDK televíziós feltámadása. MTI-HÁTTÉR Túlzás azt állítani, hogy kiürülnek az utcák, amikor a német tévéállomások (SAT1, RTL, MDR) elkezdik sugározni a keleti nosztalgia-show- kat, de az adások nem népszerűde- nebbek, mint bármely szombat esti bárgyúság. A Kelet (Őst) és a nosztalgia szó összevonásából keletkezett osztalgiával jelölik a jelenséget, amely akkor bukkan fel, amikor már senki várta. Maguk a műsorok egy kaptafára készülnek, Fábry Sándor designcenterére hasonlítanak. Általában két műsorvezetőt szerepeltetnek, egy nyugatit és egy keletit: a SAT1 Axel Schulz boxolót kerítette elő keletről, az RTL Katharina Witt volt műkorcsolyasztárt, „a szocializmus legszebb arcát”. Előkerült a keletnémet indiánfilmek délszláv sztárja, Gojko Mitics és a polgárpukkasztó Nina Hagen. Minden műsorban begördül a színpadra egy Trabant, eredeti híradók dokumentálják, hogy a feltalálók leleményességének hála tetején sátrat lehet verni. A műsorokból az is kiderül, hogy nem a tervezőkön, hanem a politikusokon múlott, hogy a Trabantok, Wartburgok évtizedekig változadan külsővel koptatták az utakat. Mit ettek a keletnémetek, milyen használati tárgyakkal vették és vehették körül magukat, mi volt rendeltetése a dederonból (keletnémet műanyagból) készült szatyornak, amelyről errefelé is mindig fel lehetett ismerni az NDK-turistákat (általában férfiak cipelték), mi volt a broiler (grillcsirke). A nyugati műsorvezetők némi borzongással veszik kézbe a bolgár vagy magyar konzervlecsót, próbálják fel az NDK fennállásának 20. évfordulójára készült öltönyt, a Präsent 20-at. Nem maradhat el a nudizmus sem, a „szabad testkultúrának“ áldozókról készült takaratian tengerparti felvételekkel. A műsorokkal kapcsolatban két szélsőség vitatkozik egymással. Az egyik oldalon (főleg egykori keletnémet polgárjogi aktivisták) már-már végzetesnek tartják az NDK történelmének, mindennapjainak megszépítését, kommerszesítését („a kapitalista szórakoztatóipar bedarálja az NDK-t is”). Mások azon búslakodnak, hogy a keletnémeteket most is úgy kezelik ezekben az adásokban, mint rezervátumokban őrzött bennszülötteket, akiket erre az alkalomra megmosdattak.
