Szolnok Megyei Néplap, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

1969. május 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 SIMON EMIL: KERÉKPÁRRAL - FELFELE Sxázharminchárom meg egy • • • Asszonyok mannlicheriel Tóth a hegyi úton kerék­pározott felfelé. Egy dara­big taposta a pedált, aztán lekászálódott, s maga mel­lett tolta a járművét. A sö­tétben alattomos gödrök búj­tak meg. Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába megcsúszott, s a biciklit ma­ga alá rántva a földre zu­hant. Egyszerre töbp helyen is belemart a fájdalom. Ki­áltott, aztán rémülten hall­gatva hevert. Ha megkísérli, talán fel tud tápászkodni, de moccanni sem mert. Szentül hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgött. csikorgat­ta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreve­szik. Mégis az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe ha­jolt, s megszólította. — Leesett? — Nincs egy ép tagom7 — nyögte Tóth. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehe­zen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk! Tóth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért, magát elhagyva, tá­maszkodott a másikra, s né­ha feljajdult. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig tá­mogatta Tóthot. Átsegítette a küszöbön, le­ültette egy lócára. Tóth kö­rülnézett. — Ez az irodám — mond­ta az idegen. — Én vagyok az éjjeliőr. — Hm — mondta Tóth —; eddig azt hittem: az éjjeli­őrök vén emberek, mint jó­magam. — Én kivéted vagyok — mosolygott a másik. Legug­golt a Itályha elé, megpisz­kálta a tüzet, rakott rá. Az­tán egy fazekat tett a me­legre. — Iszik teát? — kér­dezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hi­vatni? — Odalépett Tóthoz, rad a szociális, tudományos, kulturális és technikai való­ság fejlődése mögött, akkor elkerülhetetlenül súlyos el­lentmondás keletkezik, s en­nek nyomán stagnálás és visszaesés áll be az egész társadalom fejlődésében. A kérdés iehát nem tehető fel úgy, hogy tömeg­méretekben nyomon követ­hető-e az egyetemes emberi kultúra hallatlanul gyors fejlődése, hanem csak egy­féleképpen: Hogyan követhe­tő nyomon? Ez az egyedül helyes tudományos kérdés- feltevés, a történelem pe­dig megköveteli a helyes vá­lasz megadását, hogy ne mi legyünk, akik az idő rostá­ján kihullanak... Egy Leonardo da Vinci még megtestesíthette az egyetemes embert. A lexiko­nok elmondhatják róla, hogy kora legnagyobb festője, szobrásza, építésze, filozófu­sa, írója, zenésze, anatómusa, fizikusa, mérnöke, haditech­nikai tudósa, meteorológusa volt egyszemélyben. De aki ma polihisztor akar lenni, csak a sarlatánságig jut el.k A kultúra mindig az em­beriség kollektív alkotása volt. De egykor — terjedel­ménél fogva — még belefért egy-esv zseniális ember tu­dásvilágába. Ma ez képtelen­ség. Ez a tény azonban mit sem változtat azon. hogy ma is társadalmi termék a kul­túra; nem egyes emberek, hanem egy társadalmi or­ganizmus rakia. össze mikro­részecskékként azt a tudo­mányt, amelynek birtokában ma a világmindenség meg­hódítására küldr'ik követein­ket. (Nem tagadja ez az ál­lítás az olyan kiemelkedő, magasfokon szintetizálni, zse­megmozgatta a karját, a lábát. — Nem törött el — mondta. — Ügy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott. — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog. Meg a könyököm. Beforr, nem ér­dekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit össze­jöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az éjjeliőr a teára vigyá­zott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel, s pattantak szét az edény ol­dalán. Tóth hátradőlt, ké­nyelmesen nyújtóztatta a lábát. — Eddig csak egyszer buk­tam így biciklivel. Lehet an­nak harminc éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntöt­te a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. — Már nem is tudom, hol történt. Karikáztam a járda mellett, s az egyik kapu álól hirtelen kirohant egy cse- nevész, vékony gyerek. Egye­nest nekem. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkez­dett szaladni, én utána. Nem tudtam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egyszerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól fog­van. ha arra jártam, mindig b kölyköt kerestem. Szeret­tem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a te­hetetlenségért: hogy még ilyen kölykön se tudja meg­venni az ember a maga iga­zát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bögrét. — Most már meghűlt. Tóth szomjasan ivott. Né­ha levette a szájáról a bög­rét, s az oldalán melenget­te a tenyerét. — Mi a Kemény Zsitf­mond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egy­szer figyelmetlenül rohan­tam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én na­gyon megrémültem. Egy pil­lanatig meghökkenten áll­tam, még az is eszembe vil­niálisan felfedezni és meg­fogalmazni képes tudósok szükségességét, amilyen „hál- istennek” éppen korunkban adatott tömegesen.) Nem húzhatunk azonban határvo­nalat tudósok és a tudomány fejlődését istállóajtóból szemlélő tömegek között. Ezt a luxust — szükségszerűen — csak a kapitalizmus „en­gedhette” meg magának. Ne feledjük, hogy a kapitalizmusból a kommu­nizmusba való átmenet egyet jelent az ösztönösség világá­ból a tudatosság szabadság­birodalmába való belépéssel. Az emberiség fejlődésének nagy ugrása ez — új társa­dalmi, emberi minőség ke­letkezése. Va jon nem itt kell keresni a választ arra is, hogy mi lesz, mi legyen az egyre növekvő kultúrkincs- csel, s követhető-e annak gyarapodása tömegméretek­ben? A kultúráról és a művelt­ségről korábban kialakult egy statikus szemlélet. Valahogy így: a nagyapák dolga a korábbi nemzedé­kek által összehordott isme­rethalmazt kultúrává, tudo­mánnyá szintetizálni, az apák feladata azt az iskolai tananyagba rendszeresen be­építeni, hogy a gyermekek készen kapva, egy életre szó­ló útravalóul elsajátíthassák. Esv érettségi által nyújtott műveltségadag elég is volt az egész életre. Hol vagyunk ettől? S érdekes módon, mégis, a tudományfejlődés ilyen statikus szemlélete má­ig is fennmaradt. Ma is ta­lálunk vállalkozót, aki haj­landó listát készíteni arról, mi tartozik az általános mű­veltség fogalmába. lant: segítenem kellene, s megkérdeztem, hogy nem fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen or­dított, hogy jobbnak láttam menekülni! ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkap­lak, megöllek! — Tudom, hogy megtette volna! Felro­hantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember soká­ig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még, megállj! — kiabálta, s körbefenyegette a házat, mert nem tudta, ho­vá bújtam. — Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fe­jem, kihánytam az ételt. Hó­napokig nem tudtam za­vartalanul játszani, mert fél szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gye­reknek játék közben félnie kell?... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakán­ként vergődtem, kiabáltam. Ügy emlékszem, mintha teg­nap lett volna. Az orvosok is azt mondják, hogy a gye­rekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni. Tóth riadtan nézett a má­sikra, verítékben ázott az arca. — Nem igaz ■— mondta. — Most találta ki! Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte: — Iszik még? — Sohasem jártam a Ke­mény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, mer­re van! Az éjjeliőr újra megtöltöt­te a bögrét, s nyújtotta Tóth- nak. — Ügy látom, nincs szük­sége orvosra. Kemények le­hetnek a csontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehetek — mond­ta. Tjedtséjg, s ' konok harag bújkált a hangjában. Biceg­ve indult kifelé. Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jóéjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perc­cel később kiment, Tóth ak­kor már az úton kaptatott felfelé. Csak a szocialista társadalom talaján oldható fel a tudomány, az egyete­mes emberi kultúra dinami­kus fejlődése és annak stati­kus szemlélete közötti (a gondolkodásra, pedagógiára, nevelésre, mitöbb, a politi­kára is ható) ellentmondás. Marx a Kommunista Kiált­ványban így fogalmazta meg ezt: „a régi polgári társada­lom, a velejáró osztályok és osztály ellentétek helyébe olyan társulás lép, amely­ben minden egyes ember sza­bad fejlődése az összesség szabad fejlődésének felté­tele.” Olyan társadalom lesz ez, amely, törvényerőre emeli és tudatossá teszi, hogy a kul­túra az emberi társadalom kollektív agya. Az egyes em­berek tudása az a mikro ré­szecske, amelyből ez a kol­lektív agy összetevődik. En­nek a kollektív agynak a működési feltétele az, hogy minden részecskéje dinami­kusan mozogjon. Egy pont­ról egy másik felé igyekez­zen. E közben feltétlenül át­fogja az emberi kultúra egy részét. Minél dinamikusabb ez a mozgás, minél nagyobb távolságot fog át két pont között az egyes ember tu­datvilága, annál gyorsabban bővül az emberiség kollek­tív agya: az egyetemes em­beri kultúra. Ma ilyen alapállásról kell azon gondolkodni, mit jelent Lenin felhívása arra, hogy tanuljuk meg a kom­munizmust. S mit kell kivá­lasztanunk az általános is­meretek összességéből, hogy megszerezzük magunknak a kommunizmus világához szükséges ismereteket. Varga József Május 2-án reggel Buda­pesten még semmi biztosat nem tudtak Szolnok sorsáról. Olyan hírek járták, hogy a vörös hadsereg katonáinak kivonulása után az inter­venciósok elfoglalták a vá­rost. A telefonösszeköttetés AJbomnyal is megszakadt. — Kun Béla nem bízott a hír­szerző szolgálat egymásnak ellentmondó jelentéseiben. Ceglédet hívatta telefonon, Gábor Mózes politikai meg­bízottat kérte... — Mit tud a szolnoki hely­zetről!, Gábor elvtárs? — Semmi biztatót. Jár­őreinkre az abonyi út men­tén gépfegyverekkel rálőttek. — Kik? Intervenciósok, vagy belső ellenség? — A járőrök ezt nem tud­ták megállapítani. A Szolnok­ról menekülők ellenforradal­mi vérengzés hírét hozták, egy Scheftsik nevű főhad­nagy irányítja a fehérgár­da katonai akcióit. Mások elmondták, hogy a régi vá­rosi vezetőség ma kora haj­nalban parlamentereket kül­dött a Tiszántúlra, Popp ro­mán generálishoz, hogy száll­jak meg a várost. Ez az utol. só hírünk. — Gábor elvtárs. a mun­káshatalom számára nagy- fontosságú kérdés, hogy be- vanultak-e az intervenciósok Szolnokra. Bármi áron tud­nunk kell! Néhány órán be­lül. Vállalja... — Megpróbálom Kun elv­társ. ■& Klein nyomdatulajdonos feszített a fehér karszalagos tisztek között. Kéziratot várt, Pokorny csendőrszázados, az új városparancsnok, a készü­lő falragasz utolsó mondatait diktálta: „Az antant haderő teljes megelégedésére átvet­tük a hatalmat. Akinek gon­dolkodása a jelenleg beállott helyzettel nem egyezik, fegy­veresen pusztíttatik el!’’ — Délre az utcán legyen! — mondta Pokorny. Klein ki­hajlongott. Dr. Kele kereste utána a városparancsnokot, feszfes vi- gyózzban jelentette: — Jó híreim vannak szá­zados uram. A nemzet hívó szavára a város elit osztál%/a fegyverben áll. Mocsáry Mar. git úrnő a vármegyeházán, most tűzte ki a nyolcszáza­dik katonai szolgálatra je­lentkező kalapja mellé a fe­hér virágot. A csendőrszázados bólin­tott. — Első és legfontosabb kö­telességünk a város megtisz­títása a kommunista gyanús elemektől. Délben a csendőr laktanya pincéjéből jajgatás hallat­szott. ☆ A mozdony teljes gőzzel rohant. Gábor Mózes ma­gyarázott a mozdonyvezető­nek. Egy vörös katona volt... Már látták az abonyi át­lóm ást, amikor kopogni kezd. tek a lövedékek a mozdo­nyon. Gábor Mózes leugrott, elrejtőzött az . árokban. A mozdony sisteregve visszato­latott. Á falu szélén lévő gép­puskafészek körül kiabáltak: — Tüzet szüntess! ☆ A fehér gárda a varme­gyeháza előtt tartotta dísz­szemléjét. Appel százados, a rangidős, beszélt a tiszti csa­patokhoz. — Meg kell védenünk a magyar alkotmány szent ke­resztjét a kommunista bar­bárságtól. Vissza kell állíta­nunk ezer éves törvényeink rendjét. Az elfogott kommunista­gyanús munkások közül hár­mat a temető árkában agyon­lőtték. •fr (Fiatal, fehér kai-szalagos tiszt kopogtatott be az abo­nyi főjegyző irodájába. — Somos csendőrhadnagy vagyok. A családom Szolno­kon nyugtalankodik értem. Megengednéd főjegyző úr, hogy felhívjam Szolnokot, a feleségemnek átadandó üze­net érdekében. — Parancsolj kérlek, ter­mészetesen... A rokonszenves megje­lenésű tiszt a fehér gárda szolnoki parancsnokságával beszélt. Kérte, a következő címre továbbítsák az üzene­tet... A vonal másik végén meg­ígérték. A fronthelyzetről, az abonyi géppuskafészkek álla­gáról érdeklődtek. — A vörösök? — Már Pest alatt járnak. Nálatok mi újság? Bent van­nak már a románok Szol­nokon? — Nincsenek, nem is vo­nulnak be, testvér, mert Popp Dani generálist erre nem utasították. De nincs baj, kitartunk... Alig két óra múlva Gábor Mózes. — ő volt a telefonáló — fehér karszalaggal a kar­ján kisétált Abonyból. majd a vasút árkában futásnak eredt. A látóhatáron füstölgő mozdony irányába... Kun Béla délután már tisz­tában volt a helyzettel. •fr Cegléden, május 3-ára vir­radóra, az ott, állomásozó vörös csapatok parancsnoka távmondatot kapott Strom­feld Auréltól. ..Minden félre­értések elkerülése végett és a forgalomban lévő kósza hírek ellenére tudatom, hogy az eddig kiadott parancsok érvényesek és az ellenséggel szemben a legerélyesebb el­lenállást kell kifejteni.” A parancs vétele után azonnal riadóztatták az egy­ségeket. A csapatok menet­készen álltak. Steinbrück Ottó, az I. bu­dapesti vörösezred parancs­noka mondott rövid beszédet a szemlén — Elvtársak! Fiúk! Meg­indulunk, támadni fogunk. Szükségünk van területeint^ re, levegőre, mert csak így tudjuk felépíteni a szocia­lista Magyarországot. Most megindulunk fiúk, és ha megindulunk még az úristen is vörös lesz. A parancsnokság nyílt arc- vonaltámadást rendelt el a város visszafoglalására. Kö­zépen az első vörösezred, délnyugatról a tengeri-dan­dár katonái, északnyugatról pedig a bihari zászlóalj har­cosai támadtak. A vasútvo­nalról Szamuely Tibor pán­célvonata támogatta tüzérségi tűzzel a gyalogságot. A fe­délzetéin a legendáshírű Le­nin fiúk voltak. Délután három órára a vörös hadsereg egységei fél­kör alakban bekerítették Szolnokot. Csepergett az eső. A tégla­gyártól kartáccsal lőttek a fehérek. Steinbrück Ottó ön­ként jelentkezőket kért az állás megsemmisítésére. A nyílt terepen ez szinte ön- gyilkossággal egyenlő vállal­kozás volt. A fehérek tüzet nyitottak rájuk. Amikor Szamuely páncélvonata odaért, a Le­nin fiúk visszavezényelték a szántóföldeken kúszó vörös katonákat. — Haggyátok fiúk, majd mi... A páncél vonat fedélzeti fegyverei elpusztították a fe­hérek tüzelőállásait. A város felől is fegyver- ropogás hallatszott. Előkerül­tek az elrejtett fegyverek, a MÁV műhely munkásai hátbatámadták az ellenforra- , dalmárokat. üSr A szolnoki munkásság harci tevékenységéről a fe­hérgárda egyik tisztje így Irt emlékiratában: „két óra, fél­három tájt az ágyúzás már igen közel hallatszott. Nem­sokkal később a teherpálya­udvar üres vagonjai oldalá­nak lapulva harcrendben jöt­tek a felfegyverzett munká­sok. Közöttük asszonyok és lányok Mannlicher karabél­lyal a kezükben. Az első rajvonal után fiatal gyerkő­cök futottak be a városba, fel vöröslobogózva az inter- nacionálét énekelve”. V Steinbrück Ottó ezredpa­rancsnok a posta előtt be­szélgetett katonáival. — A balpartról, a Móricz ligetből, belőnek a városba. Még kézifegyverekkel is. Ki­füstöljük őket, fiúk? Az utászok parancsnoka, egy fiatal csepeli művezető nevetett: — A gondolatunkat leste el parancsnok elvtárs. Már tervünk is van rá... Gábor Mózes, aki az ezred­parancsnokot kereste, már csak a beszélgetés végét hal­lotta. Elismételték neki a tervet. — Meg kell várnunk r megfelelő akalmat, elvtárs■ ’ és a vezérkar parancsát. A ’ dig nem kelünk át a Tiszán Tiszai Lajo­HNri»n»iiii!ii<rn n !iMii.iiiiiii»iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiii i :Iliim.ii. *>:■!!iiíiiíiii■niniiM Steinbrück Ottó, az I. budapesti vörös ezred parancsnoka szemlét tart a szolnoki ; - . ' . támadás megkezdése előtt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents