Pál Péter: Digitális freskók (Lendva, 2014)
Egy kamasz önkeresésének verses megnyilatkozásait gyűjtötte kötetbe Pál Péter. Rímes nyelvi játszadozásait, betűrímekre, kínrímekre, hangulatos kecskerímekre, komikus kancsal rímekre fűzött képeit, e rímek versszervező szertelenségét, fiatalos jókedvét csattogtatva, lobogtatva. Kezdetben úgy tűnik: leginkább csak szórakoztatni szeretné közvetlen környezetét. Amikor azonban komolyra fordítva a szót teremtője felé fordul és imádkozni próbál — „Mert virradni kéne immáron mindennek" - versmondásban szerzett tapasztalatait, jó ritmusérzékét hasznosítva, „képeit a hazai élet-kútnak" közelebbről szemügyre véve, magát a „más világból származó rózsafüzérben" találva, „búzakalász és szőlőlé mindennapjainak zamatát" őrizve ír ott, ahol „...nem kell senkinek la szó" - már a tehetség kétségtelen jeleit villantja föl az „egyetlen, elcserélhetetlen és összetéveszthetetlen kis peremvidék dalnokai" közül. Azon a szellemi vidéken kezd nagyon fiatal fejjel otthonosan mozogni, ahol már érzékelhető a teremtő, az alkotó elődök kisugárzása, és „cinkosan kacsintgat Szúnyogh mester, a költő egy elvont értelmeket lélegeztető dimenzióból". Onnan suttogná Szúnyogh kacsingatva, elégedett hangon és bizakodva: megint megvan már az utánpótlás! Tari István
