Szemészet, 1901 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1901-02-24 / 1. szám
2 ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZET. 1901. 1. sz. a vezető szemorvosokat a nyújtott díjazással (a mostani trachomaorvosokénál nem nagyobbal!) az általános orvosi gyakorlattól fel lehetne menteni, az ország egy része rövid idő alatt szemorvosokkal lenne ellátva, kik egy nagy csapás (a trachoma) révén egy nagy czél: a vakság elleni küzdelem szolgálatában nagy nemzeti missiót teljesítenének. Látható, hogy ebben a javaslatban semmi erőszakos, semmi lényegileg új nincs, csak az a módosítás, hogy az egész trachoma-ellenes eljárásban legfőbb szempontnak, mintegy sarkpontnak az avatott gyógyító eljárást tekinti s hogy azokat a szemorvosokat, kikre ez bízatnék, beiktatni kívánja a mozgósított apparátusba, úgy hogy mig addig ez ügyben egyetlen egy szakember működött, e szerint többnek s a néppel közvetlenül érintkezve kellene működni. Hogy ez a gondolat nemcsak az Orvosegyesületnek, hanem 4 év múlva Poroszország némely szakemberének is jónak látszott, alább feltüntetem. A beliigyministerium szóban levő füzete hosszasabban foglalkozik az Orvosegyesület felterjesztésével, oly módon s olyan czélzattal, hogy ezt nekem, kinek előadása az egyesületet ama felterjesztésre indította, szó nélkül hagynom nem lehet. Magamat is tartozom megmenteni azon (8 évvel később támasztott) gyanútól, hogy meg nem fontolt javaslatokkal egy tekintélyes társulatot tévútra vezettem s a belügyministeriumtól közölt számok és állítások értékét is tartozom megvilágítani, a mennyiben e tárgyra vonatkoznak. A füzet 20 -24-dik lapjain találjuk e magában véve jelentéktelen, de a beliigyministeriumnak e róla közölt fejtegetésével érdekessé vált ügy előadását. A füzet 20-dik lapján ez van: „Az 1893. évben a budapesti kir. Orvosegyesület, midőn a trachomaelleni eljáráson azt kifogásolta, hogy a trachoma-betegek gyógykezelésre kényszerittetnek, illetve különbeni büntetés terhe alatt erre köteleztetnek“ stb.; de ez nem felel meg a történteknek. Az 0. E. emlékiratának szövegére nem emlékszem, de előttem van az én előadásom szövege,1 melynek amazzal lényegileg azonosnak kell lenni s látom, hogy a kifogások egészen mások. A kényszerítést illetőleg nekem épen egyik 'panaszom az, hogy „ha én, ki a múlt évben (1892) 120 helybeli trachomást kezeltem, mégis csak 14-et tudtam végleg meggyógyítani, ennek az az oka, mert az ismételt jelentések után sem voltak az emberek a bejárásra kényszerítve“ (i. m. 95. 1.). Nem fontos ez, hiszen eszembe sem jut az a szerénytelenség, hogy az én előadásom ismerését, elolvasását feltegyem a beliigyministeriumról, mely az 0. E. feliratáról szól. De mint mindjárt látni fogjuk, ezt magam érdekében kellett idéznem. Alább ezt olvassuk: „Ezen javaslat, a mennyire helyesnek látszott is elméleti szempontból, úgy gyakorlatilag mit sem ígért. Hiszen fel sem tehető, hogy a paraszt vagy munkás, ki azt sem hiszi, hogy szemének baja van, csakis az orvos iránti bizalomból ismételten ott hagyja családját és kenyérkeresetét, hogy a kórházban az egészségesnek vélt szemén kaparást, metszést és égetést végeztessen, haza érkezve, pedig falujában is szorgalmasan látogassa a rendelést, míg az orvos őt tökéletesen gyógyultnak nyilvánítaná.“ Továbbá, mivel a betegek 90°/o-ának nincs fájdalma, nincs „látózavara“, ezek „a legkitűnőbb szemorvos kedvéért“ sem fognak önként kórházba menni, inkább elmennek a falusi orvoshoz, ki úgyis mindazt végezheti, mire szükségük van. „A tapasztalat tehát ellene szól annak, hogy ezen úton a trachoma-tájkór meg lenne szüntethető vagy alább csökkenthető.“ Felemlíttetik, hogy Budapesten „elég híres szemorvos van, mégis több száz trachomás nem gyógyíttatja szemét; hogy Szabadkán, Szegeden is van, meg H.-M.-Vásárhelyen nagy szemkórház s mégis „a trachoma-tájkór megszüntetésére semminemű befolyást nem gyakoroltak“. Végre elmondatik, hogy „mindamellett azonban, hogy ezek a tapasztalatok eléggé megvilágították azt, hogy a budapesti Orvosegyesület javaslata a gyakorlati életben eredménytelen, a belügyminister mégis a javaslatot tevő tekintélyes egyesület iránti tekintetből a javasolt irányban kísérletet óhajtott tenni“ ; ennélfogva megbízott engem Hódmező-Vásár-1 Klinikai füzetek. III. 1893. hely trachoma-ügyének vezetésével; „de ö is (e sorok Írója) csakhamar azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy kényszer alkalmazása nélkül a baját felfogni nem tudó néppel nem lehet boldogulni és — a trachomának nem volt képes gátat vetni“. Ennek bizonyítására fel vannak sorolva Hódmezővásárhelyről a trachomások számadatai, melyek szerint 18У2-Ьеп 127, 1899-ben 440 tracliomás beteg volt és 141 gyanús. Kénytelen vagyok kifejteni, hogy sem az okoskodás, sem a közölt számok nem bizonyítják azt, mit velők bizonyítani akarnak. Hogy Budapesten, melyre a javaslat nem vonatkozott, mit „ígért“, nem tudom; hogy nálunk bekövetkezett az, mi „fel sem volt tehető“, azt a vezetésem alatt álló szemkórház ' trachomás forgalma mutatja, melyet alább közlök. Hogy a megnevezett három vidéki szemgyógyintézet (melyek egyike állami trachoma-kórház, másika egy nagy kórház osztálya) nem tudta t a trachomát megszüntetni -— nem csoda; józanul senki sem várhatta tőlük, mikor a belügym. is „több generation“ át folytatott munkától várja ezt s az intézetek ketteje egy évtizede is I alig van; egyik, a trachoma-kórház, azonban talán tehetett I volna valamit, hiszen ez nem szemkórház. Mindezen tapasztalatok azonban nem derítik ki azt, hogy az 0. E. javaslata „eredménytelen“, hiszen 1893-ban nem voltak sem szem-, sem trachoma-kórházak. Ezért bajos nyolcz év után bírálni s ítélni el egy javaslatot. Rám nézve legfájdalmasabb az a megtisztelő megbízatás volt, melyet 1893-ban a trachoma ügyében kaptam; azért, hogy — mint a beliigyministeriumhoz intézett nyilatkozatomban kifejtettem volt — ama kísérletre sem városunk, sem én nem voltunk alkalmasak. A város azért nem, mert közigazgatása igen nehézkes, a rendőrség tekintélye igen gyenge s én magam azért, mert nem a szemészetből, hanem általános gyakorlatból élek s a szem kórházbeli nagy munkát, mint (helytelenül) önként vállalt dolgot nagyon megszaporítani nem lehettem hajlandó. A hogy én a teendőket elképzeltem, a bejegyzések, a nyilvántartás, az elmaradozók jelentése, a betegek állapotának, a kezelési eredményeknek protokollálása, a betegek lakási és családi viszonyainak személyes kutatása, igazolványok, hivatalos közlemények írása külön, egész embert j kívánna, a hogy kifejtettem volt. Elmondva ezeket, ajánlkoztam az ügy „vezetésére“, hiszen úgyis az én kezem közt volt { már addig is a munka komoly része, de azonnal (és nem j „csakhamar“) kívántam, hogy a rendőrség a pontos közre- I működésre utasíttassék, a mi meg is történt. Azonban rögtön sejtettem, hogy e megbízatás rossz folytatást kap: javaslataim haszontalanságának bizonyításaként fog felhasználtatni. íme, a j mit a belügyministerium önmagától csak több nemzedék után enged követelni, azt tőlem már bekövetelte, sőt mint insolvens adóst, el is ítélt. Az ítélet ellen nem felebbezek; hiszen eszemben sincs, hogy személyes kisebbítést lássak ez elbánásban, ahhoz most is elég kicsiny vagyok. De azok a gondolatok, melyek ellen irányul a szóban levő kiadvány bizonyítása, mai meggyőződésem szerint is közhasznúnk lehetnének, tehát hozzájok ragaszkodom s mellettök felhozom a magam védő érveit. A városunkban levő trachomások száma egészen hibás; mert rendőrségünk képtelen arra, hogy segítségemre legyen. Ugyanis: olyan helyen, hol a rendőri segítség gyenge vagy semmis, sohasem lehet tudni, hogy a kezelésből kimaradtak milyen állapotban vannak. Rendesen azok maradnak el, kik már nagyobb mértékben javultak s ezekhez a nem csekély számú spontan gyógyultakat hozzá számítva, bizonyos, hogy a régen nem látott betegek tetemes része nem trachomás többé. Jobb volna a viszonyokat pontosabban tudni, de nálunk nem lehet, mint ezek az adatok mutatják. Elmaradt trachomást bejelentettem . 1899-ben 434-et 1900-ban 388-at Ezek közül megjelent........................ 136 93 Közülök gyógyult volt ..... 39 25 Meghalt...................................................... 5 4 „Nem találtatott“ és „elköltözött“ . Értesítést kapott, de nem jelent meg 124 107 169 184 Ezek a számok egyfelől a rendőrség személyzetének eljárását jellemzik kedvezőtlenül, másfelől az emberek közö-