Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-01-02 / 1. szám
2. oldal. ZEMPLÉN. Január 2. kiépítése a gazdasági, a katonai és a belső reformok terén immár a közel jövőnek munkakörébe tartozik. Lassan bár, de végre megérlelődött a helyes, a történelemnek, a közjognak, nemzeti hivatásunknak megfelelöleg a tudat, hogy a teljes magyar államisághoz megkívánt intézményeket megalkossuk, a meglevőknél pedig a nemzeti jelleget biztosítsuk. És a népek jobbra vágyó •x epedve szomjuhozza a táram megváltást, a jobb jövőt, unzeti dicsőség felé, melynemzetét megörökíteni igyek- * a halhatatlanságban. Mi is .rtaná fenn a nemzeteket, ha nem a vágyakozás a halhatatlanságra. Ezen meggyőződés adja a nemzeteknek a szárnyakat, hogy fölemelkedjék azon magasság felé, ahonnét fakad a nemzeti lélek belső ereje,' mely munkál, küzd, a jövőt biztosítani igyekszik ama reményben, hogy boldoggá teszi a hazát s abban a saját ivadékait. Vegyünk tehát búcsút az ó- évtöl. Bocsássuk át azt minden bújával-bajával az emlékek birodalmába. Eseményeit hadd őrizzék meg az annalesek, tanulságait pedig őrizzük meg mi magunk. A világ rendje az, hogy az idők forgásában eltűnjenek az évek, az esztendők, és hogy uj napnak ragyogása váltsa fel az alkonya- tot, az éjszakát. Itt áll tehát előttünk az uj év elzárt kapuja. Megjelenik előtte legelőször is a kíváncsiság és keres rajta egy nyílást vagy repedést, hátha el lehetne valamit lesnie a jövő titkaiból. A kíváncsiságot sarkon követik zarándok életünk ősrégi társai: a remény, a félelem, a gond. Nem is csoda! A jövendő bizonytalanságaiban hánykodó emberi kedély nyugtalanul fürkészi a jövőt. De mig a könnyelmű csak a szerencse árnyéka után kapkod, a hihetetlen, a vak vélet lenre számit: addig a jó, a nemes, a hivő, a munkás az Isten irgalmát, jóságát keresi kitartó munkássága által a jövőben. A küzdelem, a munka pedig kötelessége az emberiségnek. Hálát adva a Gondviselésnek kódás, elmerengés volt írva, a szivem összeszorult, mert éreztem, hogy annak a titkolt könynek, mely a szived mélyébe van zárva, én vagyok az okozója. Bántott a lelkiismeret, bűnösnek éreztem magam. S azért hirtelen búcsút véve tőled, elsiettem. Felérve a szállodába, a terrász oleánderjei közé ültem. Előttem a tenger szürke-zöld felülete nyújtózott s amint elmerengve néztem a távolba, megkapott a vágy, hogy gyónjak neked. Emlékszel arra a bűbájos téli elkalandozásra ? Tudod mit mondottam akkor neked? Megvallottam, hogy előtted már szerettem egy leányt, de az uj érzelem eltemette a régi vonzalmat. Úgy hittem akkor: igazat mondok. S most könyező szemekkel, bűnbánóan leirom nagy tévedésemet. Te, aki finom nőies érzékkel bele tudsz látni az emberek szivébe, boncold, analyzáld az én érzéseimet s találj mentséget vétkemre, feloldást bűnöm alól. Á múlt, mit eltemetve hittem, feltámadt a lelkemben. Téged szeaz elmúlt esztendőbeu vett jókért, a terhek elviselésére adott lelki erőért, a szivünkbe oltott hitért, reménységért: — bocsájtjuk sírjába az ó-esztendőt és bizalommal köszöntjük az uj évet, forrón esdekelve az „idők uráu- tói hazánknak virulást, nemzetünknek boldogságot, népünknek békét, kitartást a jövőben. Boldog uj évet! Demeter János. Uj évi reflexiók. Irta : Wetterschneider Miksa. Mád, 1903. dec. 29. Elmúlt már az ünnepek legszeb- bike, a karácsony is. Elmúlásával szertefoszlott az a lélekemelő, ünnepies hangulat is, mely rendszerint annak, mint a szeretet ünnepének nyomában kél. Visszazökkentünk a mindennapi egyformaságba, abba az elfásult nembánomságba, mely mostanában oly ijesztő módon uralkodik a lelkeken. A sok hangulatos ujsági czikk, az ünnepi elmélkedések ezen ugyan édes-keveset változtattak. Maradt minden a réginél — egykedvűség mindenfelé. Áz idők végtelen forgatagában most ismét egy uj hatáskörhöz jutunk, melynél az elmúlt esztendő befejezést nyer, az uj év pedig kezdetét veszi. Ha az elmúlt év eseményeire vetünk visszapillantást, a kép, mely élénkbe tárul: felette sivár és vigasztalan, de sajnos a jövő év perspeeti- vája sem nyújt ezért kárpótlást, mert bizony annak kilátásai sem igen kecsegtetők. Ma, midőn minden ország, minden nemzet gazdasági önállóságra, gazdasági megizmosodásra és az ez által legjobban biztositott függetlenségre törekszik — mi egy jelenleg már politikai fictiová lett, szánalmasan meddő küzdelem által akaratunkban lenyűgözve, cselekvésünkben megbénítva tétlenségre vagyunk kárhoztatva és fájó, vérző szívvel kell látnunk, sir a lelkünk, hogy mig más államok óriási léptekkel haladnak a közgazdasági consolidálásnak boldogító utján — addig a mi erőink le vannak kötve, stagnál nálunk minden akkor, midőn mi is alkothatnánk, mikor nálunk is oly számtalan productio, munka, közhasznú intézmény vár megvalósításra. Hát tagadhatatlanul szép dolog, hazafias kötelesség a nemzet követeléseiért, a nemzeti jogokért való elszánt küzdelem és azt hiszem szerte az egész országban nincsen egyetlen hazafiasán gondolkozó ember sem, ki a legnagyobb rokonszenvvel nem üíff"' r^.asisg»assBBgai^nmiTTn —— retlek, tudom biztosan, hiszen ezt érezned kell csókjaimból, s mégis midőn lázas ajakkal keresem piros szádat, midőn örömittasan szivemre ölellek, úgy hiszem, úgy képzelem, hogy azt a másikat, az elfeledett, elhagyott leányt ölelem. S midőn hallgatom beszédes ajkaidat, s elmerengek szemed nézésén, az ő szavai újulnak fel lelkemben, s látni vélem kék szemeinek okos, nyugodt tekintetét. Leborulok előtted, öledbe hajtom fejem s ezerszer esküszöm hűséget neked s ilyenkor odafurakodik közénk az ő sápadt arca s én úgy képzelem: neki mondom el forró vallomásaimat, az ő keskeny, szép kezébe teszem hűség esküit. Szeretlek Elzám s mégis kisér a másiknak emléke. Tengerek, évek választanak el tőle s én sokszor úgy érzem, midőn magányos szobámban vagyok, hogy ő körülöttem jár-kél, simogatja hajam, rendezi könyveim, megigazítja fejem alatt a párnát. . . A lelkem oda van nőve ahhoz a leányhoz. Nem tudom elfeledni. Téged szeretlek, a te biztatásod egyedüli vágyam s még is hányszor ülök viseltetett az azokért folytatott, magasztos küzdelem iránt. De ma, midőn kétséget kizárólag bebizonyosodott az, hogy a további harc most céltalan, hogy jelenleg abszolút semmi kilátás, semmi remény sincs az alkotmányos utón elérhető eredményre — akkor eszeveszett vállalkozás, eléggé el nem itélhelő kár- hozatos politika az, melyet az országházban az a maroknyi ember folytat és a mely átkos lidércnyomásként önsúllyal nehezedik országunkra, egész közéletünkre. Nem politizálni akarok én, mert annak egyáltalában nem is vagyok barátja, különösen pedig cikkeimben sohasem is foglalkoztam politikával, — csupán ráakartam mutatni ezen közismert, rendkívül sajnos tényre, hogy annál inkább kidomborodjék annak a feneketlen útvesztőnek elrémitő képe, melybe az országot saját fiai sodorják de meg, mert azt tartom, hogy most a közélet legigénytelenebb tényezőjének is minden tőle kitelhető uton- módon ha a rendelkezésére álló még oly kis eszközökkel is oda ke.l hatnia, hogy az eseményekről való helyes tájékoztatás által kétségbeejtően siralmas közállapotaink jobbra fordulásán munkálkodjék. Mert hiszen hiába igyekezett most röviddel ezelőtt is valamely fővárosi napilap önkényesen összeállított szám adatokkal azt bizonyítani, hogy e meddő küzdelem eddigelé az országnak nem volt semmi hátrányára. Ezen tetszetősen összeállított számcsoportnál sokkal meggyőzőbben, sokkal ékesszólóbban beszél maga a mindennapi élet, a rideg valóság, mely minden téren az elkedvetlenedésről, a bizonytalanságból eredő pangásról és általános vállalkozási kedv hiányáról tesz fényes, de annál szomorúbb tanúbizonyságot. Hát jó uraim, parlamentünk maroknyi számú képviselő urai ! Értsék meg végre az idők jelét, mert a mostaniak némileg elütök a rómaiak fénykorának idejétől, mikor a nép csak „panem et circensest“ követelt. Most a circusi mutatványokat szívesen elengedi, de munka és kereset után vágyódik, kenyeret akar, a melynek megtagadására az' a nép, mely mandátumokhoz segítette bizonyára nem adott jogot önöknek. HÍREK. Óra et labora. — Singer Izrael jubileuma. — — jan. 2. Imádkozz és dolgozz ! Ezt a latin közmondást a magyar nép arany igazságokban megnyilatkozó nyelve a következő közmondássá bővitette ki: „Úgy imádkozz, mintha rögtön meg asztalomhoz s irok hozzá hosszú leveleket. Nem szerelmes sorok ezek, de szavak egy rokoniélekhez, akit becsültünk, akinek befolyása alatt állunk, amig élünk. Ha tőled hazajövök, még érzem nyakamon puha karod ölelését,, ajkamon ott a csókod édessége s én könyvszekrényem elé állok s kezem ügyébe téved az a könyv, melyet ő adott egykor nekem. Lapozgatom a britt költő örökszép poémiáit s úgy érzem annak a szegény leánynak hófehér lelke lebeg körülöttem s könyes lesz a szemem, sírok: mert téged Elzám nem tudlak igy szeretni. Nálad van a szivem, forró temperamentumom nemes szenvedélye, de a lelkem még is visszasírja a múltat, melyben csak az ideális vonzalmat ismertem, melyben nem perzselte lelkemet viharos, égő szenvedély. Éz az én bűnöm. Szerelmem, hűségem dacára is hűtlen vagyok hozzád. Ezt a paradoxot meg fogod érteni, ha megtudod minő lázas nyugtalansággal várom a messzi idegen országból jövő leveleket s ha tudomásodra jut, hogy eny- nyi év után, a szivek elszakadása dakellene halnod, — úgy dolgozz mintha örökké élnél.“ Singer Izrael igy cselekedett. Az igaznak, a jónak neve 'aecsü- lésben áll az élők előtt, emléke kimagaslik a holtak országából, -> s tiszteletben áll az utódoknál. A kir. tanfelügyelő üdvözlő leveléből idézem e szavakat: „Ak; a népnevelés tövises mezején 50 évet töltött el örök emlékezetre érdemes munkában, — az nemcsak hogy méltó embertársainak igaz tiszteletére, de ennél sokkal többet érdemel.“ Mit érdemel ? Mikor embertársainak igaz tisztelete környez valakit, — mit adjon neki még ez a társadalom? Mit érdemel ez az ember? Megmondom. — Azt érdemli, azt kívánja, azt követeli hangos szóval: „Kövessétek példámat.“ Ez az igazság. — Egy magasztos eszmének, a népnevelésügynek szolgálatában, a nagy tömegnek általános elismerése mellett eltöltött 50 esztendős tanítói munkálkodás után, a tömeg, a fiatalabbak leikéből semmi féle hang nem szólhatna szebben, mint amely azt mondja: Kövessük az ő példáját ! — Singer Izráel! Mi követni akarunk téged. Mi imádkozni és dolgozni akarunk mint te. Mi hisszük, tudjuk, hogy az a munka, amelyet te 50 éven át végeztél : igen nagy értékű. Te imádkoztál, hogy az Isten, aki Örökkévaló, áldja meg azt a müvet, amelyet a te munkáskezed is segített fölépíteni; áldja meg azt a hazát, amelynél: jövőjét te boldognak akartad látni >'•— áldja meg azokat: akiket te munkára és isteni félelemre oktattál. Te dolgoztál tollal és szóval, hogy ennek az édes magyar hazának általad nevelt minden polgára értelmes, müveit ember, és ekként boldog legyen. — Dolgoztál egy fél századon át, hogy a felebfaraíi keretet, a munkásság, a józan jífndolkodás isteni szikrái helyet lógjanak és gyümölcsöt teremjenek tanítványaid szivében. De nem ez a legfőbb érdemed mégsem. Van egy olyan érdemed, amelyről bár tudsz, — de nemes lelked elhallgatja, nem mondja senkinek hogy miben találod legnagyobb örömedet. En idegen ember vagyok, de eltaláltam gondolatodat, — kimondhatom bátran. A te büszkeséged az, hogy embereket iparkodtál nevelni és neveltél is a hazának. Mert az, ember szó fogalma igen magasztos. És én tudom, hogy te igy fogtad fel e szót, a legnemesebb értelmében. Hát igen is; — embereket neveltél tanítványaid sok ezernyi tömegécára is, még mindig van mit mondanunk egymásnak. Ments meg e lelki hűtlenség bü- nétő'. Találj módot arra, hogy elfeledjem azt a leányt, kinek csókját nem szomjazom és mégis szivdobogva várom okos, nyugodt hangú leveleit. Te lent jársz a tenger partjain kis Elzám I Tépelődül barátod szeszélyes természetén s én meg kedves fám, az oleander összeölelkező ágai kőzett ülök, merengő tekintetem követi fehér ruhás alakodat s mint a tikkídt vándor, úgy szomjazom a csókodat, szeretnélek keblemre ölelni, hogy száműzzem annak a másik jó leánynak szende képét a lelkemből. Most felnézel az erkélyre, melyen busán üldögélek. Piros selyem kendőd hivóan lobogtatod , . . Megyek Elzán, a szivem sebesen ver, szeretlek, vágyom a szavad, nézésed után — de a lelkem ? A szellő szárnyain tengereken, országokon átrepül ahhoz a másik leányhoz. Szabadíts meg tőle, adj nyugalmat háborgó lelkembe te én okos, kicsi Elzám. Hűtlen, szerelmes barátod: Béla"
