Valkár István: Fel a vitorlát! A hajózás története (Budapest, 1994)

Az evező és a vitorla versenye Valamikor, sok-sok ezer évvel ezelőtt történt, hogy ősünk mindennapi gyűjtögető útján a vízpartra tévedt, és a nap melegétől űzve vagy valamilyen veszély elől menekülve a vízbe gázolt, ahol egy éppen arra úszó fatörzsre felkapaszkodott. Ezzel kezdetét vette a hajózás nagy kalandja. Keserű tapasztalatok döbbentették rá az embert arra, hogy a vízen úszó fatörzsön nem a legbiztonságosabb az utazás, hiszen elég borulékony, nem véd a víztől, és nem irányítható. Ezért nekilátott, hogy más, az eddiginél jobb megoldást találjon. Sok próbálkozás és talán a véletlen szerencse segítette abban, hogy rájöjjön, a megfelelően összeválogatott fatörzsek egymás mellé helyezve növényi rostokkal, kötelekkel összeerősíthetők. így alkotta meg a tutajt, amelyet a Kárpátokból eredő folyókon még a múlt században is használtak. A villámsújtotta fák példája nyomán az ügyesebbek nekiláttak, hogy a fatörzseket kiégessék és kivájják. Ezt az alkotmányt nevezzük bödönhajónak. Földünk alig lakott és elmaradott részein ehhez hasonló hajókat mind a mai napig készítenek. Brazíliai indián csónakkészítés közben, napjainkban. A kora ókor emberének találékonyságát dicséri az a felismerés, hogy a hajókat alkatrészekből is össze lehet szerelni. Ezeknek a vízi alkalmatosságoknak a mai hajókhoz hasonlóan fenekük, oldaluk - más elnevezéssel palánkjuk - volt A hajó belső terét felülről lezáró fedélzet valamivel később jelent meg. Az ókorban az úszó eszközöket általában fából építették. Azokon a vidékeken pedig, ahol a fa ritkaságszámba ment - mint például a sivatagi országokban - a helyi adottságokhoz alkalmazkodtak, és más, hajóépítésre szintén alkalmas anyagokat használtak. A Tigrisen és az Eufráteszen állati bőrökből készült és levegővel teli tömlőkből összeállított tutajszerű alkotmányokkal hajóztak. Egyiptomban pedig eleinte, az időszámításunk előtti II. évezredig, papírusznádból kötött kévékből építették a hajókat. Az egyiptomi papíruszhajók látszólagos törékenységük ellenére meglepően jól ellenálltak a tenger viszontagságainak. Ezt Thor Heyerdahl (ejtsd: tor hejerdal) norvég néprajzkutató bizonyította be, amikor 1970-ben a saját maga által készített papíruszhajón a Nílus folyótól a tengeren át Amerikába hajózott. Utazása arra is bizonyíték volt, hogy ezekkel a vízi járművekkel akár földrészek között is kapcsolatot teremthettek.