Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1975-01-01 / 1-2. szám

2.

Magyar Család.

hajlandó befogadni és vért elegyíteni vele. Mindenki "egyenlő"-nek képzeli magát, s fanatikus irigységében képtelen megérteni az évmilliós emberi alapigazságot: amíg két ember lesz a földön, különbségnek lennie kell. Úgynevezett szocialista elgondolásaink még velünkszületett emberi méltóságunk, természetjogunk alapvető normáiig sem érnek fel, s az u. n. "humanizmus" tragikus félreértések tömkellegén elcsúszva frankensteini szörnyeteggé vált. A New Brave World prófétái — kábítószerek és nemi kicsapongások undorban fulladt reggelein csaholó dühhel támadnak mindent, ami a helytálló munkában és élettapasztalatokban zenitre érkezett társadalmi többségnek még ma is szent és sérthetetlen. — Mintha a harminc éven felüli korosztályokat teljesen megfosztották volna állampolgári jogaiktól, véleményszabadságuktól és józan eszüktől.. . — A szenzációéhes sajtó, rádió és televízió valami perverz következetességgel mindig csak az efajta destruktív ellenvéleményeket publikálja, a bűnös pártját fogja és a szólás- és sajtószabadság nagyobb dicsőségére egy kincsért sem hozná le a némaságra, s ezáltal visszafojtott, tehetetlen, gyükos dühre ítélt túlnyomó nemzetfenntartó többség véleményét és akaratát. De azért — demokrácia van! (Már amit ez a szó egyáltalán jelent.) A notórius baloldali akarnokoskodás, mely már a harmincas évektől kezdve pokollá tette százmüliók életét, hovatovább még a nép utolsó reményét is megsemmisüléssel fenyegeti. Alternatíváját, a jobboldali pártokat leprásokként kiközösítették a politika porondjáról; harmadik lehetőségünk pedig nincs. A parlamentáris népképviselet nemtelen választási trükké aljasuk azáltal, hogy pont a legfontosabb kérdések eldöntésekor a képviselőknek lelkiismereti szabadságot adnak, miáltal joguk van úgy szavazni, ahogy nekik tetszik, s nem úgy, ahogy választóik utasítják őket. Hová lett a népképviselet? ... Ilyesformán a választópolgár csak minden öt évben egyszer jut szóhoz, akkor is csak annyira, hogy odabiggyesztheti otromba keresztjét a szavazóív előre kinyomtatott nevei valamelyikéhez, aztán egyre rosszabbodó körülmények közt tovább kínlódhat és gürcölhet változatlanul; a kutya sem kérdi meg tőle, hogy tetszik—e neki. Persze két út mindenkor nyitva áll a végleges népszavazás hatályossá tételére: az öngyükosság és a kivándorlás. Az előbbire klasszikus példa Magyarország, az utóbbira Anglia és Írország. Harmadik lehetősége azonban még azoknak sincs, akiknek a pártja került uralomra

Mindez nem pesszimizmus, csak realitás; embersors. Amikor 1945 Szt. István napján Hamburgban megjelentettük a nyugatra szakadt magyarság első hetilapját, vezércikkemben a vér- és lángözönben reánkköszöntött új korszakot a hazugságok századaként köszöntöttem. S azóta semmi sem történt a világban, ami akkori véleményem megváltoztatására bírhatna. Eben gubát cseréltünk. A magasbatörő, a minőségi kiválasztódás forradalmát hirdető jobboldali diktatúrák helyett a lefelé nivelláló, nyomorban egyesítő baloldali diktatúrákat ültették a nyakunkba Keleten és Nyugaton egyaránt. A különbség csak annyi, hogy ma már reményünk sem lehet sorsunk valódi jobbrafordulására, mert kijátszottuk a második alternatívát is és nincs visszaút. A századfordulóig már csak így kell bajoskodnunk, s lehet, hogy csak a fiaink, vagy unokáink világforradalmi nekigyürkőzése fogja végét vetni ennek a tarthatatlanná fajult állapotnak.

Az életben nincsenek százszázalékos megoldások. Mindennapi életünk a megalkuvások, gyakorta félmegoldások végeláthatatlan sorozata. Azonban mégis ez az élet az, amiből mindnyájunknak csak egy van, s ezért túl rövid arra, hogy pokollá tegyük egymás számára. Karácsony és Húsvét között normálisabb időkben a lelki elmélyülés, önvizsgálat és tervezgetés szokta lefoglalni a keresztyén világot. A nagy tavaszi életpezsdülés új, soha nem remélt távlatok felé késztette a magából kilépő emberi lelket; az ó-világ szennyeiből nagypéntek véráldozatában kimosakodott szívek összedobbantak az új élet Ígéretére. Ma, az üres templomok, s az anyagelvűség hitvallásába belefásult mégüresebb szívek korában aligha várhatunk egy ilyen hirtelen tavaszi csodára. Azonban egyre több jel mutat arra, hogy napról—napra nő azok száma, akik a puszta elégedetlenségen átlépve rohamosan közelítenek a végső felismeréshez. Nem indokolatlan optimizmus, csupán realitás felfigyelnünk erre az egyre erősödő mormogásra, ami a divatos izmusok polyphém-dühöngésének hangkáoszából egyre érthetődőbben verődik fülünkbe. Lassanként elértünk oda, hogy a némaságra ítélt többség, világosan felismerve a lényeget, nevén meri nevezni életünk megnyomorítóit. Szemébe meri vágni az önző kapzsiságában úton-útfélen sztrájkoló szakszervezeteknek, hogy zsarolók. Nem a munkaadóikat,sem az államot fenyegetik, hanem a másik nyomorult dolgozót: az egyik munkás béremelése a másik árdrágulása. Meg meri mondani a lelkiismerete szerint szavazó képviselőnek, hogy semmivel sem különb