Gálik András: Rehabilitáció, ahogy a Homoki Gyógypedagógiai Intézetben megvalósul (2002) / 761-2002
---1___ 1 Rehabilitáció, ahogy a Homoki Gyógypedagógiai Intézményben megvalósul Minden évforduló, de főleg, ha kerek, általában arra készteti az embert, hogy tekintsen hátra, vegye számba az eddigi tevékenységét. Fontos ez a jövő szempontjából is. Idén ünnepli 50 esztendős évfordulóját a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthon. (Későbbiekben homoki intézmény.) Nemcsak a félévszázad ürügyén érdemes áttekinteni utógondozói és rehabilitációs tevékenységüket, hiszen az iskola végeztével még nincsen „készen” a gyermek, az izgalmas történések ezután következnek. Ekkor mérhető le igazán, hogy milyen hatásfokkal dolgozott az iskola. Már az '50-es évek államosítása előtt is folyt gyógypedagógiai tevékenység a homoki Beniczky kastélyban. 1950-ben lett Állami Gyógypedagógiai Nevelőintézet. Az intézmény első tiz esztendejére talán a „viharos” jelző a leginkább alkalmatos. A dolgozók között bejelentgetések, feljelentgetések, besúgások és sűrű igazgatóváltás jellemezte a munkahelyi légkört. A gondozottak között gyakori volt az agresszivitás, fegyelemsértés és szökés. Ezek a kaotikus állapotok fogadták 1960-ban Révay Györgyöt, aki immáron a nyolcadik igazgatója lett a homoki intézménynek. Hamarosan rájött, hogy értelmes és elérhető célok kitűzése nélkül továbbra is folytatódik a káosz. A vezérelv a nevelés, az oktatás mellett a rehabilitáció volt. Megfogant Bárczi Gusztáv gondolata, miszerint: „a nevelés mindennemű rehabilitáció elengedhetetlen tényezője.” Homokon a rehabilitáció legfontosabb eszköze a munkára nevelés lett. Ugyanekkor már a '60- as években megjelent intézményünkben az utógondozás csírája is. Vajon mi az az ok, ami „kikényszerítette” az iskola elvégzése utáni ráfígyelést? Az ok nagyon egyszerű: a gyerek. A gyerek, aki mindig kérdez, követel. A gyerek, akiért felelős vagyok. A gyerek, aki érteden és roppant megértő. A gyerek, aki akar valamit, a gyerek, aki lusta. A gyerek, aki kibírhatatlan, a gyerek, aki „aranyos”. A gyerek, a gyerek, aki ... nem „miniatűr” felnőtt. Azokban az években (is) nagyon heterogén volt a növendékek összetétele. Heterogén, az értelmi szint szempontjából. Heterogén a családi háttér, a kulturális minták és létfeltételek szempontjából is. De mi történjen az iskola után9 Az 52126/1964. MM. számú rendelet kettéválasztotta a kisegítő és foglalkoztató iskolát. Az oktatás szempontjából ez talán jó volt, de egy olyan iskola, mint a homoki - ahol dominánsan szerepelt a kétkezi munka - vajon mennyire felel meg az új követelményeknek. Közben persze tartsuk szem előtt a növendékek későbbi sorsát! Azoknak a középsúlyos értelmi fogyatékosoknak, akik családi háttérrel rendelkeztek, nem okozott gondot az iskola utáni élet. Az állami gondoskodásban lévőket el lehetett helyezni szociális foglalkoztató intézetekben. Az enyhe fokban értelmileg sérült fiatalok esetében adódtak inkább nagyobb problémák. Pedig, ők azok, akik leginkább beilleszkednek a normál populációba. A habilitáció kapcsán minden növendék azonos létfeltételek között éli életét. Még akkor is, ha a létfeltétele ellentétes a kulturális mintáival. Volt aki megszokta, volt aki elvetette, volt aki elfogadta, volt aki kényszernek érezte. A szülői háttérrel rendelkező gyermekek esetében természetesen a családi miliő határozta meg a fiatal további életét. Megint a mintára utalok. Volt sok olyan eset, amikor révbe jutott a gyermek, de sok olyan is, amikor 1-2 hét, 1-2 hónap alatt eldobta a ráerőltetett értékeket. Ki a felelős, ki segítsen? Nemcsak az állami gondozott, hanem a családban „kudarcot” vallott gyermekek sorsát is egyengette az intézmény (Krizsán Gy. és Mihályi J. utógondozók, 1. sz. táblázat).
