H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Madaras László: Az öcsödi avar kori (VII. század utolsó harmada - VIII. század) temető egy különleges lelete és egy lehetséges funkciójának meghatározása a néprajzi párhuzamok segítségével

gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott." A történet további folytatása dolgozatunk szempontjából nem érdekes, az viszont igen, hogy egy sámán Bizáncba történő szökése háborús okként szolgált még évekkel később is (586 vagy 587 ősze). Mindebből az avar kori sámánizmus kutatása szempontjából két dolog következik. Egyrészt az, hogy az avar kagán udvarában éltek olyan sámánok, akiknek lehetőségük volt a legfelsőbb körökben mozogni, másrészt ha voltak ilyenek, akkor kellett, hogy legyenek az alsóbb társadalmi szinteken, csoportokban is, jelenlétükre a különböző tárgyakon előkerült ábrázolások utalnak. Ezek közül legismertebbek a mokrini vagy a pörösi bogozok esetleg a tatabányai vagy a sopronkőhidai sótartók. Diószegi Vilmos, László Gyula és Hoppal Mihály nagyívű tanulmányokban igazolták, hogy a mokrini tégelyen ábrázolt jelenet egészen a mai sámándobok ábrázolásáig folyamatosan nyomonkövethető. Dienes István már egész sámánarisztokráciát feltételezett a honfoglaló magyarság körében. Azt már csak mi jegyezzük meg, hogy Bookolabras történetének ismeretében s a mongol állam hierarchiájában betöltött szerepük leírása nyomán, már nem is olyan elképzelhetetlen kitűnő kutatónk feltételezése. E közismert példák egymás utáni felsorolása, rendszerbe rendezése valószínűleg elégséges a késő népvándorláskori sámánizmus kárpát-medencei jelenlétének valószínűsítésére. Mindezzel nem is lenne gond, ha a források és ábrázolások mellett, olyan tárgyi anyagunk is lenne, amit, amely tárgyakat korabeli sámánokhoz köthetnénk. Sajnos helyzetünk ebből a szempontból egyáltalán nem biztató, ugyanis nemigen találtunk ilyen tárgyi emlékeket. Az avar kor leletanyagát áttekintve sámánokhoz köthető tárgyi anyagunk legalábbis az általam ismert leletanyagban - egyáltalán nincs. Nem ismerünk sámánruha díszeket, sámándob tartozékait, esetleg egyéb tárgyakat. Az arcábrázolásos bronzcsengők esetleg ilyen értelmezése ma még egyáltalán nem általánosan elfogadott. Kicsit jobb a helyzet a honfoglaló magyar emlékanyagot áttekintve. Három olyan sírunk is van, amelyek „sámán gyanúsak". Ezekről Fodor István az alábbiakat állapította meg: „Honfoglalóink bonyolult, sokféle pogány és néhány keresztény elemet is tartalmazó hitvilágának alapját az úgynevezett sámánizmus alkotta. Alighanem az egykori sámánok (vagy másképp táltosok) nyugodhattak azokban a sírokban, melyekből a madárfejes csont botvégek kerültek elő (Szabadbattyán, Hajdúdorog, Szeghalom). Az állam kialakulásának küszöbén álló honfoglaláskori magyar társadalom fejlettsége azonban kizárttá 11 Szádeczky-Kardoss 1992, 65 12 László 1977, 125-14, 244-246 13 László 1970, 106 14 Török 1973, 16-17, 31. ábra, 57 15 Diószegi 1958, 204-255; Hoppal 1994, 127-153; László 1970, 100—IC 16 Dienes 1985, 375-387 17 Marco Polo utazásai. Budapest, 1963. Világjárók. Klasszikus útleírások 3. 18 Fodor 1975, 157-258 19 BMRT 155-156 teszi, hogy a primitív társadalmakra jellemző ősi típusú sámánizmus lett volna az új hazát foglaló magyarság egyedüli vallása." A szabadbattyányi „botvég" egy madárfejet mintáz, míg a hajdúdorogi és szeghalmi egy-egy bagolyábrázolás. Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy a szabadbattyányi madár alakú botvég ábrázolásához igencsak hasonló madárfejeket találtunk egy Szeged Fehértó „B" temetőben előkerült csontlemezen (5. sír). Két egymással szembenéző madárfej között egy növényi minta van, amit jóindulattal és kis képzelőerővel akár életfa stilizált ábrázolásának is tekinthetünk. Ráadásul a törött csontlemez alapján bizton állíthatjuk, hogy a madárfejek mellett egy-egy griffalak karcolata lehetett a lemez további részein. Sajnos a sírból csak a két csontlemezt ismerjük (valószínűleg tegezvereteket), így azután minden további kombináció egy esetlegesen eltemetett sámán irányába, már túlmutat a tudományosság határain. A három honfoglaláskori botvéges sír közül itt és most a szeghalmi tűnik a legfontosabbnak. Mivel a sírt egy régészeti topográfiakötetben közölték, s ezeket a köteteket a régészeken kívül más tudományág képviselői aligha forgatják, röviden közzétesszük a sír leírását. „7. sír: Az ÉNY-DK irányítású, DK felé szélesedő négyszögletes sírgödörben a feltöltés legalsó szintjén került elő a halom felszínétől 0,9 m mélységben. A sírban háton fekvő, fejjel NY-ÉNY felé irányított férfi rossz maradványa, bolygatott váza feküdt. A felsőtest és a lábfejek eredeti helyzetben voltak. A koponya bal oldalán madárfej formájú faragott csont botvég volt. A bal lábszárcsont alól faragott csöves csont került elő, belsejében faés vasszögek maradványaival. A botfej és a csöves csont helyzete alapján valószínű, hogy ezek egy 1,2 m hosszú bot tartozékai voltak, a madárfej alakú faragvány a bot fejét képezte, a faragott csöves csont a bot végét erősítette. A nyílásban tovább, eredetileg a bot végébe vert szegek szintén erre utalnak. A halott lábánál lókoponya került elő törött csikózabla és egy kengyel igen rossz megtartású maradványaival. A lókoponya a ló lábszárcsontjára volt helyezve. A halott koponyája alatt egyszerű bronz hajkarika volt, kerek átmetszésö huzallal, bal oldala mellett teljesen tönkrement vaskarika került elő, ennek belső átmérője 5 cm, vastagsága 0,7 cm volt." A leírás alapján legalább két következtetést levonhatunk. Az öcsödi sír értékelése szempontjából fontos lehet az, hogy ez a honfoglaláskori (X. századi) sír sem igazán gazdag mellékletekben, úgy is mondhatnánk, ha a csont botvég nem lenne benne, ez a sír régészeti szempontból a „kevéssé érdekes", szegény sírok közé volna sorolható. Tehát ha egyáltalán a sámánok sírjait azonosítani I. könyv. 60. fejezet, 131-137, II. könyv, 33. fejezet, 193-196 33