Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Németh Péter: Szabolcs vezér alakja középkori kútfőinkben és a történeti irodalomban

déli lejtőjén, ahol Árpád szállásai feküdtek, egyik fiának a szálláshelye sem mutatható ki, csak Szabolcsé. Szabolcs halála után a Vértes, továbbá a Mezőföld és a Tiszán-inneni homok kis része utódaié, a Csákok kezén maradt, maga a vezéri sziget, a Duna-part és valószínűleg Fehérvár is a mindenkori fejedelem kezébe került". Majd így folytatja: „István király a megyeszervezéssel együtt rendezte a birtokviszonyokat. A Szabolcstól leszármazó Csáknak és utódainak a Vértes-erdőt hagyta meg, kivéve a Komáromból Bánhidán és Bicskén át Buda felé vezető főút vidékét. A Vértes lejtője alatt építette fel Csák saját várát, Csákvárat. Megtartotta a nemzetség a Duna és a Fertő (Velencei-tó) között Szabolcs falut és környékét is. 1300 tájáig kb. 50 (Fejér megyei) dunántúli falu volt, részben vagy egészben a nemzetség kezén, melyből 15 volt szerzemény, de legalább ennyire tehető az 1300-ig pusztává vált, s név szerint nem ismert falvak száma".

11 Amíg a Csákok honfoglalás korra visszavezethető régiségét senki nem próbálta cáfolni, addig Szabolcs fejedelemségét részben hallgatás, részben erős kritika érte. Maga Györffy is a 10 kötetes Magyarország történetében írott honfoglalás és megtelepedés című fejezetrészben a korábbi véleményéhez képest visszalépett, azaz Szabolcs rokonítása az Árpádokkal már nem kerül szóba, amikor így summázza mondandóját: „Szabolcs azonban nem Árpád mellett volt egy törzsfő, hanem Árpádot követte a gyulák méltóságában . . . Feltehető, hogy a hosszú ideig hadúri tisztet betöltő Szabolcs volt Székesfehérvár alapítója".

12 A közelmúltban Tóth Sándor, a szegedi egyetem történész munkaközösségének érdemes tagja adott rövid, de lényegbe vágó összefoglalást a magyar fejedelmi méltóság öröklődéséről. Bizonyosnak tekinthetjük ugyanis, hogy meghatározott rend szerint öröklődött Árpád törzsében a fejedelmi hatalom. A kutatók ekképp választhattak a szeniorátus, az első szülöttség (primogenitúra), a fiúörökösödés, az oldalági öröklés és a rokonságfoki öröklődés (graduális szukcesszió) között. Tóth Sándor Konsztantinosz alapján leszögezi, hogy a fejedelmi hatalom még a honfoglalás előtt Levédi nemzetségéről Árpád nemzetségére szállt, s ebből a nemzetségből kerültek ki a törzsszövetség X. századi vezetői, fejedelmei is. Az Árpádok fiainak és unokáinak Konsztantinosz által ránk hagyományozott leszármazásai listáján szereplők közül Tóth elsőként a legidősebb fiú, Tarkacsu (Tarhos) személyét valószínűsíti, mint aki követte Árpádot a nagyfejedelmi méltóságban. Majd örökébe szerinte az az Ibn Hayyán közelmúltban felfedezett mór krónikája nyomán feltételezett Tarhos fia Teveli, mint legidősebb Árpád-unoka lépett, akinek halála 942-948 közé tehető.

13 Ugyanis 948 körül már Konsztantinosz kortársa Falicsi (Fájsz), - Jutás fia, szintén Árpád-unoka - ült a fejedelmi székben. Ezen konstrukció Szabolcs fejedelemségét tehát nem támasztja alá. Nem zárhatjuk le mondandónkat viszont anélkül, hogy ne szólnánk Földes Péter: „Ha az ősi krónikák igazat mondanak" című könyvében olvasottakról, melyet a gyermekkönyvkiadó jelentetett meg. Földes, aki szintén az Árpád-ház eredetének és leszármazásának a kérdésével foglalkozik, Álmosnak két fiút, Árpádot és Leventét tulajdonít, s ez utóbbi fiának Szabolcsot, akinek unokája, Csák között az összekötő kapocs Egyek nevű fia lenne.

14 Mindenesetre az elmúlt negyven esztendőben egyre szélesedő forráskutatás az addig Anonymus szellemi szülöttének tekintett Szabolcs vezért a magyar honfoglalás élő személyiségévé léptette elő. Ha nem is igazolható, hogy X. századi, Árpádot követő fejedelem volt, annyi ma már bizonyítottnak tűnik, hogy a magyar törzsfők egyike volt, 11. GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. Bp. 1987., 325., 327. 12. Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp. 1984., 625. 13. TÓTH Sándor: A magyar fejedelmi méltóság öröklődése. Acta Historica t. LXXX III. (Szeged, 1986.) 6-7. 14. FÖLDES Péter: Ha az ősi krónikák igazat mondanak. Bp. 1982., 103. 314