A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: Ivócsanakok a Déri Múzeum néprajzi gyűjteményében

V. Szathmári Ibolya • • Ivócsanakok a Déri Múzeum néprajzi gyűjteményében Az ivócsanak országszerte ismert vízmerítő edény. A pásztorkodó és vadászó életmódot folytató, szűkebb közösség azon használati tárgyai közé tartozik, melyeknek elterjedése nem köthető országhatárhoz, használata nem korlátozódik egy-egy népre. Formailag csaknem azonos vízmerítő edények Európa legkülönbözőbb népein túl Ázsia és Afrika népeinél is megtalálhatók. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy bennük egy ősi, használati tárgy s annak ősi formája öröklődött. Az ember a legkorábbi időktől fogva a környezetében fellelhető anyagokból (kő, fa, agyag stb.) állította elő használati tárgyait, eszközeit. Az ivócsanakhoz hasonló edény már az újabb kőkorban előfordul.

1 A klasszikus ókorból ismeretes a fakéreg természetes kidudorodásából készített edény,

2 amit a későbbiekben tudatosan formáltak, kifaragtak. Az ivócsanakok XIX. század előtti használatáról, elterjedéséről nem sokat tudunk. Legelső ábrázolásával a XVI. századi festményeken találkozunk,

3 míg a legkorábbi fennmaradt ivócsanak az 1770-es évszámot viseli.

4 A múlt század közepétől a szaru edények rovására egyre inkább általánossá vált használatuk. Az 1920-as, harmincas években pedig több pásztor hivatásszerűen is foglalkozott készítésükkel. A vízmerítők klasszikus hazája a palóc vidék (Pest—Nógrád—Heves—Borsod megye). Itteni elterjedésük a sok forrásnak, pataknak köszönhető. A pásztorkodó, vadászó ember tarisznyájában vagy övéhez csatolva hordja magával és ha megszomjazik, a hegységek lankás vidékén mindig talál szomját oltó hűs patakokra. Érdekesen jellemzi Malonyay a palóc legényeket: „... a világért sem menne a kútra! Méltósága nem engedi az ilyesmit! A kút körülötte csak trécselő, pletykázó fehérnépnek való — ha azonban künn dolgozik a mezőn, ha fát irt az erdőn, örömmel megyén a forrás üde vizére, s ott a merítőcsésze jóformán nélkülözhetetlen szolgálatot tesz. A pásztor a merítőcsészét rendszeresen tarisznyája külső részén még pedig jobb felül hordja, hogy kéznél legyen." Az ivócsanakokat a Dunántúlon és Erdélyben is használták, bár korántsem olyan mértékben, mint a palóc földön. Erdélyben a „havasokon csak a forrásnál ihat az ember, míg a Balaton vidékén van kút bőven, nincs szükség ivókanálra".

6 Az alföldi pásztorember a fa hiányában ivócsanakot nem használ. A hortobágyi pásztor ivóedénye a szaruból készült ivótülök, míg a Kiskunság pásztorai elhasznált kolompokból helybeli kováccsal ivókolompot vagy ivóharangot készíttetnek maguknak.

7 A fából faragott merítőedényeknek vagy ivóedényeknek területenként igen változatos elnevezéseivel találkozunk. Általánosan elterjedt nevei a csanak, ivócsanak, ivókanál. Az ivócsanakok hazájában, a palóc földön merítőcsésze, merítőpohár, merítőkanál, az északi palócoknál pedig fakanál néven ismeretesek. Az étkezésre használt fakanalat itt a tót kanál 1 A magyarság néprajza II. Tárgyi néprajz 292. (Szerk.: Györffy—Viski) 2 Bátky Zsigmond: Pásztor ivócsanakok a Néprajzi Múzeumban. NÉ. XX. évf. (1928) 98. 3 Manga János: Magyar pásztorfaragások. (Budapest, 1972) 40. 4 Manga i. m. 39. 5 Malonyay Dezső: A palócok művészete. In: A magyar nép művészete. (Budapest, 1922) 300. 6 Malonyay Dezső: A Balaton vidéki magyar pásztornép művészete. In: A magyar nép művészete III. (Budapest, 1911) 159. 7 Madarassy László: Az ivóharang. NÉ. VII. évf. (1906) 202. 255