Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 1. szám
2 Hírünk a Világban az Ipoly völgyében középkori falusi templomok kukkantottak le a dombokról, Szegeden a régi céhélet áldomásait ünnepelték az iparosok, a Bükkben baptista prédikátorok térítették a népet, a budai Várban középkori házak nyújtottak olcsó otthont munkásembereknek és a körmendi levéltár az ismeretlen nyelvemlékek hosszú sorát ontotta. A mi tervünk azért volt ábrándos álom mert többet akart szabványos kutatásoknál, lábjegyzetes cikkeknél, amelyekért docenturával fizettek akkoriban. Mi egy nagy magyar enciklopédiát terveltünk. Ügy éreztük, hogy nekünk be kell fejezni azt a munkát, amit Apácai Csere János és Bél Mátyás kezdett, Fényes Elek és Szinynyei József folytatott. Egy nagy magyar enciklopédiát kell csinálnunk, ami lepárolja, összeszűri, elrendezi az ezer kutatás eredményét, ami megrajzolja egy parányi ország ezer arcát, a nagy magyar individualizmus valamennyi megjelenési formáját és ami mindazt tartalmazza, ami az Ipoly völgyében, Szegedben, Babits Mihályban, a parasztban meg az iparostanulóban maradandó. Micsoda vállalkozás lett volna ez! Fiatalos ábrándjainkban a Magyar Történelmi Emlékek meg Katona Hisíória-jának megírásához hasonlítottuk, az el-nem-ismert, küszködő és megszámlálhatatlan kötetekben mindent összefoglaló tudós munkájához. Egy életre szóló vállalkozásnak szántuk, egy nemzedék dedikációjának. Húsz évesek voltunk, lelkesek és nagyot akartunk. A nagy magyar enciklopédia soha nem készült el. Nem kell mentegetődznöm, nem kell okokat felsorolnom. Tulajdonképpen mindenkinek más és egyéni oka volt, hogy abbahagyja a munkát. • Olyan korszakba születtünk, ami nem kedvezett a hosszú lejáratú munkának. Mindenkinek apró és időszerű tervek után kellett néznie, amik megélhetést (és sokszor életbenmaradást) jelentettek. Hosszá évekre én magam is elfeledtem a nagy tervet. De az elmúlt hónapokban, hirtelen és nosztalgikusan, ahogy egy régi szerelem emléke tér vissza, felvillant a régi gondolat. Ezek voltak a hónapok, amikor a rendszerint gőgös és kevés beszédű világnyelvek megszólaltak a magyarról és egy év leforgása alatt többet beszéltek, mint a megelőző évszázad során összevéve. A világ minden nyelvén beszédek, cikkek és könyvek sok megtisztelő dolgot mondtak el a magyarról. A menynyiség felől nem panaszkodhatunk. Egy dús csokorra való bókot kaptunk a nemzetközi közvéleménytől és a nemzetek egymást taposó küzdelmében ennyi széptevés is megköszönnivaló ajándék. Az udvarias beszédeket, cikkeket és könyveket olvasva, mégis valamilyen elszomorító érzés urhodott el lelkemen. A nemzetközi figyelemnek ebben a ritka, fenkölt pillanatában a nagyvilág csak néhány szürke közhelyet tudott kiagyalni a magyarról. Az elismerés váratlan pillanatában mondatra fűzött egy maroknyi stereotipiát, amit a világ majd mindegyik nemzetéről el lehet mondani és elismerés gyanánt felénk hajította. Hát ennyi legyen a magyar? így merült föl ismét a magyar enciklopédia gondolata. Most már csak egy kis enciklopédiára gondoltam, egy művecskére, ami a világ valamelyik nagy nyelvén kinyomtatva lepárolná és összeszűrné a magyar élet teljes gazdagságát, a kicsiny ország ezer különféle arcát, a nép sajátos egyéniségét, a kincseket, a titkokat és mindazt, ami a magyar sorsnak az értelmét, a magyar életnek az eredményét öszszefoglalná. Egy nemzet életrajza és egy ország arcképe lenne, ami szabad szóval és tudós lelkiismerettel bizonyítaná, hogy nincs közhely és stereotipia, ami igazságot tenne a magyarnak. Nem magunkcsinálta bókokra vadászna, mert hívságos bók értelmetlen egy anyagias világban; nem a világ szeretetének a kivívását ostromolná; látjátok feleim, szemetekkel, politikában nincs szeretet. Hanem belső gazdagságával azt mutatná, hogy a magyar történelem — harminc emberöltő munkája volt, értelem, ész, érzelem és kincs volt és az egész világ valamivel szegényebb lenne, ha mindez nyom nélkül eltűnne. A magyar enciklopédia terve ma ugyanígy ábránd Amerikában, mint ahogy an(Folyt. 3. old. 1. hasáb)
