Élő Egyház, 1965 (1. évfolyam, 3-6. szám)

1965 / 3. szám

'••-•nyzná]err;, Jeruzsálem,... hányszor akartam ös&ví* .gyűjteni fiaidat, mint a tyúk szárnya alá gy'iU fiókáit és ti nem akartátok] ■

, (t Jézus panasza -Tomzsájeiu ellen.' )

Máté ev.2^/37.

.^.Jjjpaoi harang“• keresztén történelemben közel ezerhatszáz év óta ismeretes a harang.

A krónikások szerint Paulinus püspök látta el templomát először haranggal Kr.után ^00—ban, Nola olasz városkában. Két századdal később kötelezővé tették a harang használatát s a 800-as esztendők óta szokás a harang felszentelése.

JrZÓta az emberi generációk élete és egész vallásos kultúránk összeforrott a haranggal.

A aarang sokmindent kibeszél, sokmindent közöl, megmagyaráz, csak ép érteni kell a nyelvét. Diákéveimben az egyik vakációs hazaérkezésem előestéjén édesapám meghalt. Várt rám még, magát nyugtatva, küzdve türelmetlenül a halállal, hogy még én hiányzóm, nekem haza kell érkezni, hogy vár. Oly tn volt ez, mint a nagyon messzire készülődök figyelmessége. Mielőtt elindulnak, itt is, ott is rendbehoznak még valami jelentéktelen dolgot, mintha csak ezeknek az apró problémáknak az eligazításától függene a világ. Pedig róluk van szó. Tudjak,hogy nekik visszavonhatatlanul, végérvényesen el kell menni; az igazitds a menyasszony fátylán az erőltetett esküvő előtt, s az, hogy van-e rózsa, vagy nincs a csá-L kón, ha háborúba kell menni, hoznak-e vagy nem honi földet magukkal a hazátlanok, hogy friss porral halunk-e meg a cipőn, vagy elsorvadunk az Agyban, - mindez mellékkérdés, - diszlet. A lényeg az, hogy kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul el kell menni.

A halál pláne, nem vár. Édesapámat is átsürgette kérlelhetetlenül a túlsó partra, mielőtt hazaértem.

Bálint bátyám jókedvet tetetve elém jött az állomásra. A városka közepén voltunk már s a "nagyharang" megszólalt. Szomorúan, öblösen ránk zuditotta hangját a délesti szürkeségben. Esti templomutánra járt az ' idő s ez a harangozás nálunk ebben az időben halottnak szólt. A nagy, öreg harang - férfinak. Bálint bátyám megadta magát a gyermekebb ember fürkésző tekintete előtt, Édesápánknak szól, - ejtegette a harang nyugtató, csendes ütemével a szót. - Meghalt, - mondotta ki a végső szentenciát ez a csupaélet, a meszesgödörből is életretámadt fiú. S akkor ott valamit megizleltem abból az ®>rök emberi tévhitnek tartott igazság-;' ból, hogy a nagy dolgok tudtuladáaikval várni kell.