Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-07-07 / 799. szám

2 oldal__________________________________________BÉRMUNKÁS___________________________________ 1934 julius 7. HÉTRŐL-HÉTRE ÍRJA: V. J. A méhek részére méhkast épít a farmer, hogy a dolgos méheknek legyen hová horda­ni a mézet és a mikor ez meg­telik, elrabolja tőlük. A tőkés mások által építteti meg a méhkast, a minek gyár a neve, aztán munkásokat al­kalmaz a kik szorgalmasan gyűjtik a mézet (profitot.) A kész terméket aztán elrabolja a tulajdonos. A méhek szabadok, nem mu- szály a méhkasba hordani a mézet, ha nem akarják. Ugyanilyen szabadok a mun­kások is, nekik sem muszáj a gyárba menni ha nem akarnak. De mint a méheknek, úgy a munkásoknak is enni kell, — ezért kénytelenek aztán dol­gozni menni. A külömbség köztük az: hogy a mig a méhek maguk is tud­nak méhkast, vagy hozzá ha­sonlót építeni a hová a mézet össze gyűjtik, addig a munká­sok képtelenek ma gyár építé­sére, tőke hiányában. Ezért aztán a gyárak méhei, (munkások) rá vannak kény­szerítve, hogy elmenjenek a gyárak tulajdonosaihoz, a kik viszont elrabolják a munkások által termelt javak nagyobbik részét. A munkások csak any- nyit kapnak a mi gyomruk megtöltésére elég, hogy más­nap újból folytathassák a va­gyon gyűjtést — a tőkések ré­szére. Igazságosabb rendszer alatt a gyárak az összesség tulajdonát fogja képezni. Ilyen rendszer­ben az összegyűjtött méz, (ter­melt áruk) nem a herék, ha­nem a dolgozókat fogja megil­letni. Mindent a dolgozóknak, a ki nem tolgozik — nem eszik. Ha a munkások holnap két­szer vagy háromszor annyit termelnek mint ma, a jutalmuk holnap is csak az lesz a mit ma kapnak, az úgy nevezett “tisz­tességes napibér.” A tőkések elgondolása szerint ez annyi, hogy a munkás min­dennap megtölthesse gyomrát, mert igy elég ereje lesz más­nap a munka folytatásához, a mi növeli a tőkések vagyonát. Ezt nevezik a tőkések és a szakszervezetek vezérei “tisz­tességes napibérnek.” Ezzel ellentétben az IWW azt hirdeti, hogy “le a bérrend­szerrel.” Mi nem csak annyit akarunk az általunk termelt ja­vakból, a mi az életünk tenge- tésére elég, hanem a munkánk teljes gyümölcsét. A mai rendszerben a munkás csak annyit kap, mint az IGA­VONÓ barom, vagy az érzéket­len gép. Az előbbi szénát, zabot, az utóbbi gazolint és olajat. Az ember, a mindent termelő és alkotó munkás, a teremtés ko­ronája, ennyivel nem eléged­het meg. Mi élni akarunk és a tőlünk elrabolt életet követel­jük és minden nap hangosab­ban. A legtöbben azt állítjuk, hogy az ember a teremtés ko­ronája, fölötte áll az összes ál­latoknak, nem ösztönszerüen hanem megfontolva cselekszik, hiányzik belőle az állati ke­gyetlenség stb. A valóságban azonban nem igy van, mert az ember kegyet­lenebb tud lenni a vadállatnál. A tőkések cselekedete legalább is ezt bizonyítja. A mikor egy vérszomjas ra­gadozó állat megölte zsákmá­nyát, dühösen védelmezi azt és nem volna tanácsos ezt tőle el­venni, vagy csak meg is kísé­relni. De a mikor éhségét lecsi- lapitotta, otthagyja a maradé­kot a többi éhes állatok részé­re. A humánus, müveit emberek, a tőkések nem igy tesznek. Bármekkora legyen is a vagyo­nuk, nem csak, hogy nem jut­tatnak abból a vagyontalanok részére, de még többet akar­nak. Például az élelmiszer trust urai, inkább meghagyják ro­hadni a felhalmozott élelmet, mintsem, hogy azt az éhezők közt elosztanák. A nagy ipar­bárók hihetetlen vagyonnal rendelkeznek, annak még a ka­matját sem tudják elkölteni a legnagyobb tékozlás mellett sem, — de a gyáraikban éhbé­reket fizetnek munkásaiknak, hogy még jobban növeljék va­gyonukat. Az ember csak akkor nevez­heti magát a teremtés koroná­jának, a legtökéletesebb lény­nek, ha nem a mások rovására akar érvényesülni, hatalomhoz, jogtalan vagyonhoz jutni, ha megoldja azt a problémát, hogy ne éhezzenek milliók csak azért, mert túlsók az ennivaló. Csak akkor lesz igazán ember ha megtanul egyenesen járni, ge­rinces lenni, ha tudatára ébred emberi mivoltának, ha kifejlő­dik köztük az igazi testvéri szo­lidaritás. Ilyen emberek azonban csak az öntudatra ébredt munkások lehetnek. Azok, a kik nem a maguk, de az egész emberiség javáért küzdenek, a kik azt hirdetik, hogy “egynek sérel­me,- az összesnek a sérelme,” A kik a felhalmozott javakat és termelő eszközöket csak azért akarják elfoglalni, hogy min­den termelő munkásnak legyen mindene és bőségesen. Az IWW ezt akarja, ezért küzd szünet nélkül. Az IWW küzdő tagjait tehát jogosan megilleti a fenti név. AZ AKCIÓ BIZOTTSÁGBA BELÉPTEK ÉS EDDIG BEFI­ZETTEK: A. Székely, Clev................ 10.00 E. May, Cleveland-......... 9.00 Louis Lefkovits, Clev.... 10.00 J. Herczeg, Cleveland..... 14.00 G. Kuhn, Cleveland.......... 10.00 A. Kucher, Pitsburgh....... 10.00 B. Vitális, Pittsburgh..... 10.00 G. Deme, Akron............... 10.00 L. Fishbein, New York... 8.00 G. Wiener, New York..... 5.00 Miss Szajkó, New York.. 10.00 Miss E. Sárközy, N. Y.... 4.00 M. Vlasits, N. Y........... 10.00 J. Pataky, New York....... 10.00 M. Stefanko, N. Y............ 10.00 K. Z., New York............ 10.00 J. Engl, N. Y.................. 5.00 J. Szoláth, N. Y................ 8.00 J. Nagy, New York......... 2.00 Z. Zatykó, New York....... 10.00 A. Schöpf, Camden....... 4.00 S. Deutsch, Brunswick.... 5.00 P. Pika, Chicago............. 2.00 Csók nélkül Irta: Révész Béla. A tenger, a mélységes, a ha­talmas : szelíd volt, mint egy mesebeli óriás. A rengeteg va­sas hajót zökenő nélkül csúsz­tatta a pihegő hullámokon, me­lyek egyhangú, susogó nesszel odasimultak az ércpalota falai­hoz és körülfodrozták szegélyét szikrázó fehérségű gyöngyök­kel. A büszke, a kevély hajó rin- gatódzva szántott végig a nyu­galmas tenger határnélküli sík­ságán. A nap, a tenger napja, meg­csókolta a mozdulatlan levegőt és keresztül rajta megölelte a hajó födélzetét. Az ércpalota szerelmes em­bereket vitt Velence felé. A hajó ezért ringatódzott, a bősz, a háborgó tenger ezért volt szelíd, a hullámok ezért susog­tak és öltötték magukra gyön­gyös ékességüket s a nap, a tenger napja, ezért lövelt csó­kokat a hajó födélzetére, — ahol nászutazó asszonyok és férjek ültek. Délután volt. A napnak ál­landó és szenvedélyes csókjá­tól valamennyien elbágyultak; ültek egymás mellett, szótla­nul, de láthatóan: boldogan. Öreg csak én voltam közöt­tük. . . Az asszonyok virágzó- an lányosak voltak; a szemér­mességük még Ugyanúgy küz­ködött, mint néhány nappal ezelőtt, mikor a palástos pap még nem szentelte meg csók­jukat; még megrezzentek és üde arcukon piruló virágok nyíltak hirtelen, ha a férfi, a férj szerelmes öleléssel köze­ledett, de aztán! — mohó moz­dulattal elfogadták, viszonoz­ták, nagy szerelmük átvihar- zott egész testükön és parányi, reszkető kezük szenvedélyesen kulcsolódott belé a férfiujjak­ba. A szemük azonban már asz- szonyos volt. A csillogásukban benne volt a pajkos önteltség: mindent, mindent tudunk!. . . és fényességükből kisugárzott a bizonyosság, mely bűbájos éj­szakák forró rejtelmeiről me­sélt. A férjek, azok különbség nélkül mind piros ajkúak vol­tak. A láz, a vágy egynéme- lyiknek arcát még fehérebbé színezte, de az ajkukra ráhaj­totta a vérüket és azok tüzel­tek, lobogtak — csókért. , A fiatalság igézetes erdejé­ben eltévedten ültem én, az öreg ember. A tobzódó szere­lem hullámai magasra verőd­tek előttem és én nézni, meg­figyelni tudtam a hullámok játszadozását, nyugtalankodá­sát, torlódását. A sóhajt meg­hallottam, a halk, a pillanatig tartó beszélgetés igazi hangját megéreztem és a fiatal párok titkos ölelkezését mögöttem is észrevettem. Körülöttem, min­denütt a szerelem szivárványa bontogatta, változtatta ragyo­gó színeit. . . A hajó csöndesen, méltósá- gosan úszott tovább, ringa- tódzva a gyönyörök, Velence felé. A korlát mellett — ahol én is ültem, — egy fiatal pár, testszorongásig összebújva, a tenger játékait kémlelte. Az asszony karcsú teste egyszerre kiegyenesedett, de a másik pillanatban már mélyen hajolt a korlátra és ujjongó hangon súgta a férjének: — Csak nézd, nézd. . . ott . . . édes! A hajót szegélyző fodros ha­bok közül delfinek bukkantak fel, pikkelyes hátuk ezüstös fényben csillogott, a gyöngyö­ző hullámokhoz néhány pilla­natra hűtlenek lettek és vidám szökkenésekkel hemperegtek a levegőben. Aztán eltűntek, majd újra hirtelen felmerültek, egé­szen a viz színére, és versenyt úsztak a lassan sikló ércpalo­tával. A fiatalok a korlát mellett szomjas tekintettel bámulták a nagy halak játékát; az asz- szony karja szenvedélyesen rá­fonódott a férfi derekára és mi­re a delfinek eltűntek előlük, az ajkuk szerelmesen, majd­nem öntudatlanul összeforrt.. . Ez a csók megrebbentette kép­zeletemet, mely már hánytor- gatta gondolataimat a hajón utazó asszonyokról, férfiakról, égő szerelmükről és szépsége, melegsége átsuhant lelkemen, amelyben im’, váratlan, az áb­ránd szárnyain megnyílott a múlt és káprázatok utjain fel­vonult előttem rég feledett, pernyetakart ifjúságom. A mély ködből asszonyi ala­kok bontakoztak és egyenként, sokasodva közeledtek felém. A járásuk a távolból még libegő volt, de ahogy képzeletem meg­akadt rajtuk, már szálldostak, keringtek tekintetem előtt. . . A szőkék libbentek elém, az érzékenyek, az ábrándosak, még a tekintetük is liliomos volt. Elhozták magukkal újra a holdas éjszakákat, a sugaras gyönyöröket, a bűvös nyáréjek­nek megejtő illatát. És lehul­lottak előttem, mint szellőrez­dülésre a fehér ákácvirágok . . . Helyükbe léptek a barnák, a parázsszemüek, a délcegek, akiknek ölelése szenvedélyesebb volt, mint rekkenő időben a napfénynek és a kipattant vil­lámsugárnak ütközése. A kar­juk, a csókjuk izzó és kemény, a szemükben a csillagos mennyország és a sötétlő kár­hozat. Nyomukban, velük su­hant az elégett időknek per­zselő fuvalata. . . És felme­rültek a tüzhajuak. A lobogó szerelem volt a megjelenésük, a kezük érintése, a fojtott só­hajuk az égető láng. Koronás fejükről illat áradt, mely buj- togatóbb volt, mint a szüzlány csókja és százszor győzedel­mesebb, mint a dacra ébredt önérzet. . . A káprázatok já­téka elillant és fölhevült kép-

Next

/
Thumbnails
Contents