A Jó Pásztor, 1958. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-03 / 27. szám

2-ÍK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Mégjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: ftry évre________________$6.00 tél évre _______________ S3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year_______________$6.00 Half Year ______________$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. DA ÉS NYET — MONDJA KRUSCSEV VASÁRNAP A TISZÁN Irta: LUKÁCS JÓZSEF A világ fő problémája az atomháború veszélye tévén, örülni kell iá legcsekélyebb eredménynek is, amelyet el lelhetne érni az atoimfegyvérkezés korláto­zása terén. Egy első sikeres lépés további sikeres lé­pésekre vezethet és végül talán elérhető lenne oly nagyfokú általános lefegyvertkezés, hogy a háború Veszélye csökkenne és az ezer meg ezer dollármillió­kat itt is, Oroszországban is, a földkerekség legna­gyobb részét lakó elmaradt országokban is a népek javára lehetne fordítani. Kedvező első lépés Ígéretét hordta magában az a terv, hogy Genfben — a világbéfce-álmok főváro­sában — üljenek össze a szabad és a szovjet világ tudósai és megvitassák és kidolgozzák az atomkisér­­leti és termelési ellenőrzés technikáját: azt, hogy mi­képpen lehet biztosan ímegállapitani, hogy egyik vagy másik országban csakugyan nem fordulnak elő töb­bé ilyen kísérletek- Mert, ismerve a szovjet szószegé­seit, a szabad világ fegyverkezési korlátozásokról a szovjettel csak abban az esetben alkudozhat, ha előbb megteremtik a megbízható ellenőrzés technikáját. Da (vagyis: Igen) —mondta Kruscsev. Erre ösz­­szehivták Genfbe az atoimtudósok konferenciáját jú­lius elsejére. Amerikáiból és más országcilJbiól már fel­készültek az utazásra a delegátusok, Genfbe várták az 'oroszokat is. De mi történt? Az utolsó órában a szovjet lazít mondta: Nyet — Nem! Azt mondta: Oro­szok a tudósok technikai konferenciájára csak az­zal a feltételekkel mennek el, ha Amerika előre kö­telezi magát, hogy minden feltétel nélkül beszünteti az atomrobbantási kísérleteket. Ezzel Kruscsev olyan feltételt szabott, amelyet a genfi — nem politikai, hanem csupán tudományos — értekezleten nem is lehet teljesíteni, merthiszen ennek a konferenciának kizárólag technikai jellege lesz. Amerika válasza a szovjet Da-Nyet állásfogla­lásra az, hogy technikai kérdésekről lehet az oroszok nélkül ás beszélni, technikai megoldásokat, ellenőr­zési módszereket lehet az oroszok nélkül is találni. Tehát: lesz genfi konferencia, akár jennek az oro­szok, akár nem jönnek. Nyilvánvaló, hogy az oroszokat nem érdekli a fegyverkezés csökkentése, hiszen ők még mindig nem mondtak le világurialmi célkitűzésűkről. Az oroszok csak propagandáznalk, hogy megtévesszék a még a szabad és a szovjet világ közt álló ingadozó népeket és újra és újra, minden lehető 'és lehetetlen alkalommal világgá kürtölhessék legújabb propa­ganda jelszavukat: “Azonnal megszüntetni atomreb­­bantáoi kíséri eteket! Mi megtettük ezt, Amerika kö­vesbe a példánkat!” Persze Amerika nem követheti vakon és enge­delmesein a szovjet taktikát és propagandát, hiszen az atoimrobbantási kísérletek abbahagyása egyáltalán nem biztosítja a világ békéjét; éhhez több szükséges, általános fegyverkezési csökkentés, figyelemmel a sokmilliós orosz vörös hadsereg létszámára ás. Egy propaganda jelszó folytonos hangoztatása egy lépés­sel sem viszi előre a békekilátások ügyét. , A nap forrón perzselte a vizet. A madarak kókadtan pilin­­kéztek a forró levegőben. Né­ha pihegve a vízre buktak, megnedvesi'tették lihegő tes­tüket s amikor újra felrepül­tek, ezernyi vízcsepp frecs­­csent szét róluk színesen, szi­­várványozva, mint a karácso­nyi csillagszóró. A motorcsó­nakok berzenkedve s vihán­­colva ágaskodtak, mint a fia­tal csikók. A halkan suhanó vitorlások meg csendesen úsztak, mint a vizszinre ülő nagy, fehér lepkék. A parton vasárnapi horgászok ültek s egy-kéí bágyadt tehén lege­lészett. Csörgő Nagy István, az öreg tiszai halász, mindezt nem látja. Hatvan éve nézi már figyelő szemmel ezt a tájat. Megszokta. Csendesen ül a Marcs-Tisza ölelkezésében, bölcs nyugalommal szivja ki­vénült, odvas pipáját s néha nagyokat köp a Tisza fodrozó vizébe. Gondolkozik. Van is min gondolkoznia^ Hatvan éve járja a Tiszát. Úgy ismeri minden cseppjét, minden fodrát, a ladikja fe­nekét. Itt gyerekeskedett. Itt mulatozott vig halászlegény­­korában. Itt élte le egyszerű, de neki nagyszerű életét a Tisza mellett, s most ime, jön ez az uj halászgazlia, akiről azt sem tudják, ki fiaborja és — mert akkor, amikor po­tom pénzért akarta a halat átvenni, azt mondta neki: ‘Annyiért mög nem adom, in­kább visszafordítom a Tiszá­ba!” — felmondott. Elbocsá­totta. Őt, Csörgő Nagy István tiszai halászt, Akinek az ük­­apja is innen szakadt ki, a Tisza mellől s akinek a Tisza volt a bölcseje, orvossága, bá­nata és öröme. magát a vén halász. S jogo­san. Az uj halászgazda -való­ban idegen volt. S csak úgy kapta meg a bérletet, hogy a városban lakó sógora ráígért a régi gazdára. Amikor aztán a bérlet a kezére került, a halászokkal úgy bánt, ahogy kedve tartotta. A halárakat leszorította, kifogásolt, önké­­nyesködött és közben — tol­­lasodott. A halászok keserves munkája után húzott nagy haszonból egyik házat vette a másik után. Jégeredéskor már elbocsátott két halászt. Benkőt és Fogast, akik most szégyenszemre kosárfonásból élnek. De Csörgő Nagy István már akkor megmondta. Csak őt merje elbocsátani. Azt nem ússza meg szárazon. Azt meg­­keserüli ... Vele nem bab­rál ki! . . . Ez fülébe jutott a gazdá­nak s csak alkalomra várt. Amint megjött az alkalom, elbocsátotta őt is. rangbugás reszketett át a le­vegőn s Csörgő Nagy István ősi, pogányul szent mozdu­lattal a Tiszába nyúlt. Meg­­nedvesitette a kezét, keresz­tet vetett s ahogy eddig is tette hatvan éven át, imád­kozni kezdett: — A gyüttmönt! — morog­ta magában s megvetése je­léül keserűt köpött a Tiszá­ba. Még 'hogy ü elbocsát. Én­­göm. Csörgő Nagy Istvánt. A piszok. Há’ majd én mögmu­­tatem . . . Felháborodásában igy ette — Még van három napom — gondolta magában az öreg, — addig még a kezembeke­­rühecc. Nem kerülöd el a sor­sodat ... S ezt olyan biztosan érez­te, hogy egy pillanatig sem kételkedett: úgy lesz. Az Is­ten módot ád neki, hogy a 'halászbecsületen esett szé­gyenfoltot lemoshassa. Mert ilyen nem történt még a Ti­szán. Hogy egy jöttment ide­gen csak úgy máról-holnapra elbocsásson valakit. S még­hozzá a hárem legöregebb halászt. Hát majd megmutat­ja, milyen is az a halászbe­csület. Amig Csörgő Nagy Istvánt igy gerjesztették a tüzes gon­dolatok, azalatt a Tiszára al­kony borult. A vizet hűvös, esti szellő borzongatta. A partmenj'i hqsszura nőtt árnyéfa torz rajzokat vetitett a sápadt Tiszára. Új­szeged felől felhangzott a vartyogó békák koraesti hangversenye s messze az égen, halványan viliódzott az esthajnali csillag, A Fogadal­mi-templom felől mély ha-A Jó Pásztor Verses Krónikája FOURTH OF JULY Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ AZ ÉN HÁZAM — KINEK A VÁRA? Az angolszász népek jogfilozófiája mindig ar­ra az álláspontra helyezkedett, hogy “Az én házam az ón váram.” Amerika is hűen ragaszkodott ehhez az elvhez. Amerikai polgár otthonába semmiféle ha­tóság nem tehette ibe ;a lábát — vagy a tulajdonos en­gedélye vagy bírói engedély nélkül. Múlt héten ezt az elvet a Legfelső Bíróság egy ítélete fenntartotta — egy bűnözővel szemben. A Legfelső Bíróság kimondta, hogy egy William Miller nevű kábitószercsempész ártatlan, mert a de­tektívek olymódon szereztek bizonyítékot ellene, hogy házkutatási engedély nélkül hatolták be laká­sára. Miután ezzel alkotmányos jogait megs írt ették a bizonyíték érvénytelen, mert az állam nem juthat ibizonyitéikihoz törvénytelen módon. A jogban járatlan emltíer, vagy az olyan ember, laki nem gondolja végig a döntés elvi jelentőségét, ezt talán túlzásnak találja. Miért részesüljön a gonosz­tevő ilyen jogvédelemben? A lényeg azsinban az, hogy a gonosztevő csak akkor gonosztevő, ha a bíró­ság annak találta és eközben vigyáznia kell még a gonosztevő alkotmányos jogaira is. Inkább fusson szabadon egy nyilvánvaló bűnös, minit hogy sérel­met szenvedjen az az elv, hogy a törvény mindenkire . . régi fények újra égnek, Fourth of July felragyog s az Égen fényesebbre gyulnak mind a sápadt csillagok. Ez volt a függetlenség napja, éltünkben a nagy fordulat, amikor megszületett végre a szent szabadság gondolat. Hős lett a gyáva, szaladt a béna, a néma lázban szónokolt és Fourth of July folytatása a Szent Szabadság harca volt. Szabadságunknak uj jelképe: a csillagsávos lobogó. Égette napfény, tépte szélvész, befedte hősi vér s a hó. Felgyűlt a szent szabadság-fáklya. Nagy munka volt, hét évig tartott a véres harc és győzelem. És méltatni e nagy múlt fényét a szó és dal is képtelen. Azóta naggyá nőtt a nemzet, csúcsa szinte az égig ér. Nem hiába harcolt a yankee és nem hiába folyt a vér. Ha újra harcolnod kell érte­ne bándd, ha vérzel és ha fáj, mert szent lesz mindig nemzetünknek a ragyogó Fourth of July! Én Alyám, jó Islenöm, Erősicsd mög a leiköm. Adj a vizre, fődre áldási, A halásznak békés szállási. Hogy a neved dicsérjük S Téged nagynak ösmérjünk. JUHÁSZLEGÉNY ŐKÉIMÉ Hat bojtárnak vagyok fejedelme, Úgy tisztelnek, gazd’uram őkelmc. Mielőtt azonban az Áment kimondta volna, nagyot só­hajtott, felnézett az alkonyo­dé égre s mintha csak most értette volna meg az imád­ságot, amelyet hatvan éven át gépiesen elmormogott, mégegyszer megismételte: “. . . a halásznak békés szál­lást ...” — s miközben az Áment is kimondta, érezte, hogy cserzett arcának árkai­ban sósizü könnycsepp gör­dül a szája szögletébe. egyformám vonatkozik. A döntés elvi fomtoisssáigát dülkor érthetjük meg igazán, ha arra gondolunk, mi törtemmé akkor, ha az állam szervei behatolhatnának lakásunkba foirói engedély nélkül — mint például a íkcimimumista áll aim okban. A könnycsepp teljesen fel­forgatta Csörgő Nagy István lelkivilágát. Nehéz, hörgő só­hajok szakadtak fel melléből. Kemény markolásu keze ökölbeszorult s csak arra kér­te a jó Istent, bár most jön­ne ide az a gyüttmönt, hogy belé tudná fojtani a szót. Mert fájt, nagyon fájt ez az elbocsátás Csörgő Nagy Ist­vánnak. Az égető gondola­toktól szédülten állt fel s csendesen elindult a halász­kunyhó felé. A nap bíborvö­rösen bukdácsolt a csongrádi határban, a békák méltóság­gal vartyegtak s éjszakai kó­bor madarak kezdtek a viz fölött röpködni. Kiáltó hang futott végig a vizen s Csörgő Nagy István füléhez verődött. Visszafor­dult s figyelt. A kiáltás meg­ismétlődött. A csendes esti vizcsoborgás felerősítve so­dorta feléje a hangokat s a halászban valami megmoz­dult. A hang irányába nézve, felismerte a gazdát, aki a túl­só parton állva, integetett fe­léje. — Nem ösmert meg, — gondolta a halász. — Hahó, hóha ... — hal­latszott újra hosszan, elnyuj­­tottan s Csörgő Nagy István már bizonyosra vette, hogy amit megfogadott, az betelje­sedik. Nyugodt, biztos kézzel oldotta el a ladikot s széles mozdulatokkal a túlsó part felé evezett. Amikor a ladik a parthoz verődött, a két ember szeme találkozott. Csörgő Nagy Ist­ván komoran, vészt jósló arc­cal nézett a halászgazdára, az meg sápadtan, bajt érezve, pislogott. — Maga az István 'bácsi. Gondoltam a Szubanék, azért kiabáltam. — Nem! — válaszolt kemé­nyen Csörgő Nagy István, — én vagyok gazduram s j ó is, hogy igy történt, mert ne­künk úgyis van egy kis elszá­molni valónk egymással. Ül­jön csak be a ladikba. A jazda eleinte szabadko­zott, le Csörgő Nagy István nem engedett. Keményen megrrarkolta az evezőt s las­sú hmgon, sötét arccal még egyszer felszólította a gaz­dát: — Üljön be, ha mondom­­— Mre a gazda nagy reszket­ve beszállt s két kezével gör­csösen megmarkolta a ladik szélit. Azután Csörgő Nagy István elindult. De nem haza­­feli, ment, sem a túlsó partra, haiem felfelé. Csongrád Irá­njába. S nem a parton, ha­mm bent a Tisza közepén. Kázben - rohamosan sötéte­­cétt. A hold sárgán sétált a isillagck között s a part ho­­nályba veszett. A gazda rémüldözött: így szól a gulyásszámadó társadalmi helyzetét és lelkületét bemutató hires népdal. A népdal min­dig nagy társadalmi igazságokat tár fel és az élet bonyolult helyzeteit szemléltető képekben mutatja be. Mi is a gulyásszámadók helyzete ezek szerint? Egy­szerűen az, hogy a bojtár és a gazdája tulajdonkép­pen egyenrangú, annyira az, hogy a társadalom más rétegében nincs rá példa. A magyar pásztorok régi szabad világában so­hasem kisebbedik a pásztoröntudat. Hires büszke ju­hászlegényeket ismer a Hajdúság, a Nyirség, Szat­­már és Bihar egyaránt és büszke csikóslegényekről egészen mondaszerü babonás történetek terjednek el a nép köréiben. A csikós és a juhász a maga eszére, saját találékonyságára, önálló leleményére van utal­va, mert egyszerűen nincs kitől tanácsot kérnie. A falusiaknak ott van a szomszédja, komája, sógora, még a szántás kérdésében is megbeszélést tarthat és családi tanácsüléseket hivhat össze, ha másképpen nem megy. De mit csináljon a pásztorember? A lege­lőn napokig, hetekig, sőt hónapokig senkit sem lát maga körül a jószágain kívül, csak az Istent. De ha megvadul a jószág, egy szemrebbenés, nem több, és döntenie kell, hogyan kormányozza őket, hogy uszít­sa utánuk kutyáját, a puliját, mert máskülönben szét­szóródik a jószág, világgá megy. Az önálló élet, ez a furcsa magárahagyatottság, az állandu kockázat és próba nagyon öntudatossá ne­veli őket. A falusiakról azt tartják, hogy azok bizony csak a vagyonnak élnek, és nincs egy gondolatuk, ami nem a röghöz kötöttséget szolgálná. A pásztor naponta tovább megy minden helyről, legelőit válto­gatja és a szabados foglalkozás, a szabados élet min­den felelőssége állandó helytállásra kötelezi. Előnyö­sebb helyzete is van, mint a kisebb földi vagyonokhoz kötött embereknek, mert egy feles juhászgazda a maga 2—300 juhával egészen takaros vagyonkát ösz­­szekuporgathat és öregségére kerek kis birtokot vá­sárolhat magának, ha okosan és józanul élt és ha a véletlen sorsszerencse takarékos feleséget adott neki. Van olyan juhászgazda, aki öreg korára már “kőlá­­bhs házat” szerez, de még mindig hajtja a juhát, mert azt tartják maguk között: hitvány az a pásztor, aki cserben hagyja a mesterségét. így a pásztorság a magyar nép társadalmában külön réteget alkotott, annyira, hogy 2—300 évvel ezelőtt még külön pásztorcéhek is alakultak s — mint Tagányi Károly közli a gömöri juhászcéhekről — 1606-ban Krasznahorka büszke várában és uradal­mában minden juhászember két-két sajtot adott adó­ba a király dézsmásainak; 1635-ben már a vármegyé­től kaptak bizonyságlevelet, hogy külön társulatot al­kothatnak. Előjogaikat kihasználva nagyon megerő­­söltek, annyira, hogy Wesselényi Ferenc nádor az 1650-i 64-ik törvénycikkben megfosztotta őket a sza­badságuktól. 1661-ben már 1000 birodalmi tallért ra­kott zsebre a juhászoktól annak ellenében, hogy sa­játmaga és felesége, a hires “Murányi Vénusz” nevé­ben szabadalomlevelet állított ki nekik. A pásztorok nemcsak a széles társadalom szemé­ben kapták meg rangsorukat, hanem önmaguk kö­zött is különbségeket tettek. A pásztorok között a juhászokat tartották a legelőbbrevalőnak, mintha csak a betlehemi pásztorok példáját követnék ma is. A juhászok után jönnek a csikósok és a kondások — legutolsósorban pedig a gulyás. A juhászoknak ezt a magas rangját jelzi a hires-neves népdal, amely Szen­­dy báró leányáról szól, rimbe szedve a keservét: Jaj Istenem, mért is lettem egy bárónak leánya, Mért nem lettem, mért nem lettem juhászlegény babája? Egymás között a közös társadalmi rend szokásai szerint érintkeznek, azzal az önállósággal és öntu­dattal, amelyre a pásztorélet nevel. Éppen azért olyan gőgös-rangos a puszta népe, mert sajátmaga oldja meg minden problémáját. —• Mit akar, István bácsi? Hova megyünk? Csörgő Nagy István szó nél­kül evezett s ahogy az indu­latok nőttek benne, úgy nőt­tek az erek is a homlokán. A nehéz ladik repült a vizen. A gazída, úgy látszik, rájött valamire, mert könyörgésre fogta a dolgot. Didergett és dadogott: — Nézze, István bácsi, én » nem akartam rosszat, de nem kívánhatják, hogy én tönkre­menjek. A halak ... a ve­vők ... a gazdasági hely­zet ... — Hirtelen összeza­varodott benne minden s el­hallgatott. Szarka őnagysága MEMPHIS, Tenn. — Mrs. Saddy Mae Draper 29 éves asszonyt üzleti tolvaj lásnál elcsípték és amikor aztán a lakásán házkutatást tartot­tak, a rendőrségnek egy truckot kellett rendelniök, hogy elvihessék az ott felhal­mozott rengeteg zsákmányt. A leltár a következő fő téte­leket tartalmazza: 8 prémes­­kabát, köztük 3 mink, 153 ruha, 89 szoknya, 50 kézitás­ka, 76 sweater, 88 blúz, 43 pár függöny, azonkívül sok férfi ruházati cikk, törülköző, rádió, óra, stb. összesen kö­rülbelül 8000 dolár értékben. ^ÉlMMAAflAAAüaMlMH HMMtl ÉÉHM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents