A Jó Pásztor, 1949. február-május (27. évfolyam, 5-21. szám)
1949-02-04 / 5. szám
PAGE 2, OLDAL’ A Jö PÁSZTOR V THE GOOD SHEPHERD A JO PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 ELŐFIZETÉSI DIJAK: l SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...........................$4.00 One Year ............................$4.00 Fél évre ............................. 2.001 Half Year _____________ 2.00 Magyarországra: egy évre $5.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. Levél a ieanvoinlioz Irta: lENEDEK ELEK A BÖLCSŐTŐL A SÍRIG Truman elnök elkezdte harcát a biztosítási program megvalósítása érdekében, amely ellen a republikánusok kézzel-lábbal kapálóznak. A kormány — akárcsak Angliában — a bölcsőtől a sírig gondoskodni akar polgárainak egészségéről. A dolgozók, akik eddig pénz hijján nem tudták megcsináltatni rossz fogaikat, vagy akik eddig nem kezeltették magukat, csak ha imár komoly volt a bajuk, most nyugodtan fordulhatnak orvoshoz, fogorvoshoz. Ugyanolyan gondos ápolásban részesül a minimális bérrel fizetett munkás, akár Rockefeller. A demokrácia hazájában nem lesz kivételezés, a szegény ember egészsége éppen olyan fontos lesz, mint a milliomosé. Ha a kongresszus jóvá hagyja a nagyszabású tervet, akkor a bölcsőtől a koporsóig terjed majd a haza szerető gondossága polgárai fölött. A republikánusok azzal érvelnek, hogy “sokba kerül.” De a nemzet egészsége fontosabb-e, mint a milliók, amiket ugyanezek a néprótegek fizetnek a kincstárba? Háború idején messzemenően gondoskodnak a katonák egészségéről, holott arról van szó, hogy csatába vigyék őket, ahol aztán egy részük az életét áldozza. Miért csak háborúban, miért nem békében építünk fel egy egészséges nemzetet, nem a csataterek számára, de az életnek? — ezt kérdik az ellenzéktől a terv harcosai. Trumannak nem lesz könnyű dolga, de mert a közvélemény melléje állt, remélhető, hogy sikerül majd megvalósítani a tervet. HIÚSÁGOK HIÚSÁGA Az amerikai kapitalizmus fénykorában, az úgynevezett Vi‘ nTim. toiemrv. ...-a Lveico n, a now y or ki Metropolitan Opera festett színfalai közi mámoritó diadalokat aratott egy szép és széphangu énekesnő: Louise Butler. A hir, mint mondani szokták, szárnyaira vette s ami csengő, pengő kamatot hozott a világhir, azt a szép Lujza takarékba tette. És amikor sok pénz volt a takarékban, elkezdett házakat, ingatlanokat, részvényeket vásárolni és — szegénységi fogadalmat tett. Meghúzódott egy kis a'kroni hotel legkisebb és legolcsóbb szobájában s ott remeteéletet élt három évtizeden át, több mint tízezer napon és éjjelen át. Ami kamatokat és osztalékokat küldtek neki a bankok, azt olvasatlanul egy papírzacskóba pakkolta, a csekkeket sohasem váltotta be. Neki nem kellett pénz. A szomszédság kapitalistának nevezte, ő ügyet sem vetett az irigy kedőkre. Ő jobban tudta, mint irigyei, hogy a pénz nem tesz boldoggá — hiúságok hiúsága. Csak a fiatalság és a siker tesz boldoggá s ha a fiatalság elszáll s a siker hűtlenség bűnébe esik, pontot kell tenni a vágyak és álmok mélabus énekének végére. A Metro nyelvén: Vége a komédiának! Már régen megírta Lujza a végrendeletét: Minden vagyonát tegyék pénzzé s minden pénzt repülőgépről vessenek a tengerbe. Tüdőgyulladás most elvitte a régen el virágzott szép Lujzát. Mi lesz a több mint egy millió dollárra becsült vagyonnal? A bank, amelyet a bíróság hagyatéki végrehajtónak rendelt ki, kapkodik mint Bernát a mennykő után: örököst keres. Állítólag él valahol, senkisem tudja hol, a bölcs Lujzának egy unokaöccse. Vájjon jelentkezni fog-e a milliós örökségért? Vagy a gazdag örökségből csak az igazi értéket fogja választani. az életbölcseséget? ALEXANDER ERNŐ Az amerikai magyarság egy kivételes értékét, az amerikai magyar sajtó egy odaadó segítőtársát veszítette el: meghalt Alexander Ernő, a nevéről elnevezett hirdetési iroda tulajdonosa és vezetője. “Pótolhatatlan veszteség”, szokták ilyenkor mondani; Alexander Ernő esetében ez nem szóvirág, hanem fájó valóság. Negyvenöt évvel ezelőtt jött a Sáros-megyei Boroszlóból — abban az időben, amikor még nem voltak bevándorlási korlátozások s az amerikai magyarság még évről-évre gyarapodott. Hogy nem csak számban gyarapodott a magyarság, hanem társadalmi súlyban és sikerben is, az nem kis részben Alexander Ernő közéleti és üzleti tevékenységének volt köszönhető. Hídverő volt az elszigetelt magyarság és a nagy amerikai közösség közt, kapcsolatot teremtett a magyarnyelvű sajtó és az amerikai üzleti világ közt s ezzel emelte a magyar szó értékét Amerikában — anyagi és szellemi téren egyaránt. A Segély Akciónak lelkes munkása, pénztárosa volt. Ezt mindenki tudta. De kevesebben tudták, hogy segített ő személyesen is számos honfitárson, aki hozzá fordult. És csak most, amikor ő már nincsen, lehet megmondani, hogy a magyar testvérei érdekében végzett túlfeszített munka rövidítette meg életét. Megfáradt szive 63 éves korában megállt. Megint egy értékes egyéniséggel lett szegényebb az egyre fogyatkozó amerikai - magyarság. Még a világon se voltál és már igazságtalan voltam tehozzád, édes, kicsi leányom. Dúsított, levert a gondolat, Hátha leány lesz első gyermekem? Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány? Na — gratulálok. A te női nemednek bus végzete, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár és im, alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted és mi meg örülünk, ha a vad szárnyasok közül egy megragad és visz, elrepül veled, talán messze idegenbe . . . A te női nemednek gyászos végzete, hogy ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esdekelnek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintenek és bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. Egészen, valójában: soha. És mily kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön és a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants — óh mért hoigy akkor rendesen, mikor már késő; amikor már ott vergődöl tört szárnyakkal és csak egy menedéked van: a halál. Dalolj, dalolj édes kicsi leá1 nyom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elűzi bus gondolataimat ... Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz fel és hallom: apa, bükk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz fal tövében, összehuzód*4*1 . ■ awíjL szák tövén írok tovább és állom isméi, kukk, apa, kukk, mit írsz? — Kislányom, ne háborgass, verset irok. — Kinek? — Neked, leánykám, neked. Hallom, amint szaladsz a fiukhoz és dicwkszel: apa verset ir nekem! Clend, fiuk, csend, apa verset im . . És irok towbb. Már nem hallom hangodul az édesen csengőt; nem ljHri ragyogó fekete szemedet, a^Bndig nevetőst. És nem látván^em érezvén köze- J lemben senki, a messze jövendőbe kalandozik lelkem. Amikor te már rém vagy csacsogó leányka és Egyszerre csak mi történt váed? — Te, ki még tegnap hangrs nevetéssel himbálóztál téióynen, ma nem találod helyeck._( ottan, zavartan feszengsz és bár szólni nem mersz, érzr-|. hogy igyekszel megszabadd p tőlem. Sétálunk az utcán és“e, ki még tegnap bátran, senkivel sem törődve, hangosan bázélgettél velem, megláttál, éiffevettél mindent és mindenkit,ma nem látsz, ma nem hallasz, nem beszélsz; lesütött fejjel 1/ladsz közöttünk, csak egy-két épést nézvén előre .. . Ottóm is mintha már nem volnál anyira élénk, bátor, mint annicelőtte. Gyermekesen örülsz Ihosszu ruhának, de csak addij, amig egyszerkétszer végig|begsz a szobákon, aztán, u§ tetszik nekem, hirtelen lecsldesülsz és komoly vagy, Így komolyabb, mint ahogy ^iéretném . . . Óh, leánylim, miért nem maradhatsz midörökre csacsogó kicsi babácsl! lm, már gyötrődöm jövendá miatt. Látlak ragyogó szép lánynak, akit nyomon kisérhL akinek elejébe kerülhet és femtelenül szemébe nézhet miAen ripők! Látok körülötted üretejü és még üresebb szivü, deirettenetes gonddal öltözködj ifjakat, akik csak szépségeit látják, szivednek nemes taalmát észre sem veszik, neny^ keresik; akik ruhádul. nem neked, mondván: ned|i, együtt varrtuk az édesanyámmal! Aminthogy az nem is lesz másként, leánykám. Korán, talán nagyon i: korán látni fogod, hogy a te apád szegény A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR ORSZÁGOSZTÁS HUNNIÁBAN HARMINC ÉV ELŐTT VOLT az első Ítélet, mikor eltemetlek egy nagymultu népet. Felfeszitették az ántánt keresztfára s végtelen szenvedés volt ennek as ára. Mig káromlás ömlött rablónépek jszáián: véreztünk, szenvedtünk a szenvedés fáján. És bár fejünk felett égett sokszor I ázunk, titkon imádkoztunk s bizakodva v írtunk. . . . De megváltás helyett jött a ni :i szégyen s megszenvedtünk érte fájdalmas 1 :eményen. Aztán botorkáltunk uttalan utakoi s ránk szakadt legvégül a vörösstÉralom. STALIN LETT A FÜHRER s M.c3ivában igy érvelt: "El kell most oszlatnunk mindenrÄi kételyt. Amit a szomszédok régen elrabolt®, nem vehetik vissza se élők, se ho®k. Igaz, off él köztük három millió nBhyar; de hát ezért legyen felfordulás, zwar? . . . Forrongás, lázongás: nemzetkcB vélek; jó szomszédság a fő; legyetek jó iRpek. Nem vagytok talán még az uj rendnez szokva? Egy a szovjet haza! S fővárosa Moszkva! Uj utakon jár a történelmi balár: I Nem baj, ha kisebb lesz a hazai hahr . . ."-ÉS A MAGYAR KORMÁNY ezt méc meg is toldja: "Avult koreszméknek ne legyünk befond ja. Ne feledjük azt sem: erősebb a kontroll, lemond hát a magyar sok-sok régi pöntról. Mit tegyünk, ha szőrit bennünket a helyzet? Átengedjük má nak, amit Árpád szerzett . . . Vigasztalja lelkünk a bus emlékezet. Hogy Mohácsnál egykor ennél is több veszett. Ujjhuzás Moszkvával nem vezetne 'tóra; mind, ami miénk volt, mondjunk hát i.e róla! . . . így beszél a vörös muszka magya r kormány s Vörös zászló leng rég a Kárpátok oirmán. munkás-ember. Tollal vagy gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyerét, á ruhát, a cipőt neked és nektek: egyre megy. Ne áltasd magad azzal, hogy a toll több a gyalunál! Sőt, azt hiszem — kevesebbet érő . . . Én majd csak megleszek valahogyan. Csodálatos dolgokat müveinek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el felettünk és még sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben mintha megujhodnának. Úgy tetszik nekem, este, amikor levetettem, mintha a könyökén kikopott volna: nézfem reggel és álom volt az egész. Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot és nem találom. Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a kékes karikát. — Édes leányom! Megint virrasztónál, ugye-? — Nem édesapám, nem! Tisztes szegénységünket bár nem titkoljuk^ nem látják ‘ az emberek. De én álmatlan éjszakákat virrasztók át — miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig itt látnálak fészkünkben. És mint egykor, amikor térdemen himbáltalak, átöleltelek, hogy le ne essél: most önkéntelenül védőén emelem fel kezemet, nehogy elraboljanak. De hiába, elvisznek egyszer mégis. De ki lesz az, vájjon lesz-e férfi, aki elődbe lép és mondja: én szeretem önt. Nem a szépségének — a lelkének lettem rabja. A fizetésem nem nagy, nem ígérhetem, hogy élete gond nélkül való lesz oldalamon, de ha úgy tudna szeretni, mint én. szeretem magát, aggodalom nélkül adhatja nekem kezét! Ez a férfi, ha eljön érted, — ez a férfi nem s^: közül való les^, leáj-nm mával zsongtak körül áz^tcán és maguk közt sajnálkoztak: — Be kár, hogy szegény! Ez a férfi’talán nem is mert feléd közeledni amazoktól és szivében fájdalommal kiséii messziről, féltve, hogy fejedet megkábitja a léha beszéd, a külső csillogás és őt nem is veszed észre soha. Ez a férfi eleljár házunkhoz és mig a többi ki nem fogy az üres beszédből, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna. Felháborít már most a gondolat, leányom, hogy majdan tudakozódni fognak: -vájjon van-e pénzed és mennyi? Megfogom tudni, bizonyosan fülem: be jut, hogy Iván ur, akinek nevét oly sok regényben olvastam csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged és el is venne szívesen, ha volrny* bár harmincezer forintod. Ám úgy mondták ne'ki, hogy csak huszonötezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg — “a vén szamár.” Már pedig neki éppen harmincezer forint kellene! Felháborítanak engem a mindennap hallott házassági üzletek, amelyek megfeneklettek pár ezer forint külömbségen. Hallom szidni a “csaló”á apákat, akik azt mondták: ötvenezret adnak a leányukkal és az utolsó pillanatban csak negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban elmarad az esküvő. A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő gavallérnak a szép, müveit, ártatlan leány nem pótolja ki erényeivel a tízezer forint hiányát. Pfuj! És ezek férfiak? Ezek házasodnak? Ezeknek majd gyermekük lesz? És ezeket a gyermekeket még ők fogják nevelni? És Isten ezeket az embeket talán meg is áldja — hiszen Isten jósága mérhetetlen! — oly édes, csacsogó leánykával, mint te vagy? Dalolj, dalolj, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elűzi bus gondolataimat . . . — Ne magyarázza félre, amit mondok. Amikor másokhoz beszélünk, amikor hivatásunkat végeztük, vitatkozunk vagy érvelünk, tulajdonképpen azokat a gondolatainkat közöljük, amelyeket hallgatásunk óráinak- csendjében leszűrtük magunkban. Minden nagy gondolat csendből születik, nem lármából és zajból. Akik az emberiséget valaha is megajándékozták eszmével, gondolattal, valami ujjal és széppel, azok mindig a hallgatásban való elmélyülésből merítettek. A laboratórium szótlan munkájából, a könyvtár bölcs hallgatásából, a hallgató tájból, az égbolt fölénk boruló némaságából . . . Higyje el, a modern ember legnagyobb tragédiája, hogy elszakadt a belső és külső csendtől. Hozzászokott a szüntelen lármához, mindenekelőtt a beszéd lármájához, a szavak, érvek folytonos harsogásához. Örökké beszél és örökké beszélnek hozzá. A zene is vigasztalójából üldözőjévé vált. Hangszórók üvöltenek az utcán és otthonában, követik még álmában is. Szüntelenül társaságban van, akár a munkahelyén, akár otthon. A magányos munka öröme csaknem ismeretlen már. Ennek az eredménye csak egy lehet: az emberek elszoknak attól, hogy tapasztalataikat maguk dolgozzák fel, ítéletüket egyedül alkossák meg, a felvetett problémákba elmélyedjenek, egyszóval, hogy önállóan gondolkodjanak. — Tehát vonuljunk el a pusztába, alkossuk meg a nagy magányosok szektáját, mondjunk le a szavakról és burkolózzunk hallgatásba . . . Nem. Az embernek azért adatott a szó, hogy általa közölhesse magát másokkal, a beszéd teszi igazán emberré. Ha a modern ember tragédiájára utal, ez éppen abban rejlik, hogy nem tudja magát kellőképpen megértetni. Valami bábeli nyelvzavar lett úrrá a világon. Ezen nem lehet hallgatással segíteni, csak igazabb beszéddel, tökéletesebb magyarázatokkal. A te Zsófid . . . A te Julcsád .. . A te Bözsid ... Nem igaz, hogy a szerelem hava csupán a május. íme, már benne vagyunk a télben, szívtelen fagy didergeti a világot s a szerelem mégis lángol erre is, .arra is. Orvos barátomhoz elszegődött egy kis falusi leány, névszerint Tériké. Kedyes, piros arcú, dolgos teremtés. Piros arca azonban besáppadt, szerelmes lett szegényke a fűszeressegédbe. Személyesen ilyet megváltani falun se szokás. Szebb — levélben. így is határozott. < — Doktor ur kérem, legyen olyan áldott, segítsen rajtam.' Igen-igen szép levelet szeretnék írni. De hát sehogyse sikerül. Orvos barátom feleségének eszébe jutott, hogy az egyik régi lány ottfelejtett egy “Szerelmi levelező”-! Odaadták Terikének. — Válaszd ki belőle a legszebbet, és másold le szépen. De mielőtt elküldöd annak a fiatalembernek, mutasd meg. Jó? • Jó. Tériké áttanulmányozta a csodálatos érzékekkel telitett füzetet és talált is egy igen szép levelet. Le is másolta szerelmes í betűkkel. Meg is mutatta szépen. A levél igy szólt: “Kedves Lajosom, Gyulám, Antalom, Péterem, Györgyöm! Mióta megpillantottam kék, zöld, fekete, szürke szemedet és szőke, gesztenyeszin, barna, göndör hajadat, hosszú, rövid, angolosra nyírt stb. bajuszodat, szép, gyalogos, tüzér, huszár ruhádat, örökkön az eszembe vagy és imádlak. Száz, ezer, tízezer szelíd, szenvedélyes, égő csókot küld neked a Zsófid, a te Julcsád, vagy a te Bözsid, szeretlek, Tériké . . . (A nem illő jelzők törlendők.) Babay József Repülő főpap Az amerikai katolikusok repülőgépet ajándékoztak Merciernek, Ghardaia apostoli helynőkének, hogy egyházmegyéjének ügyeit, mely a Szahara oázisait is magában foglalja, kevesebb fáradtsággal intézhesse. k á Meghasadt kristály Irta: HALÁSZ ALEXANDRA A gellérthegyi citadella körül mozdulatlanság és csend, éjfél elmúlt. Lent a Dunán jégtáblák úsznak, a város moraja elhalkult, a ritkás ködön át sápadtan világítanak a lámpák. Két férfi áll a korlátnak támaszkodva. — Látja, — mutat az egyik széles mozdulattal maga köré —' ilyenkor minden megváltozik. Hallgat a város és mintha ebben a hallgatásban mégnemesednék. Ezért jövök ide néha, mikor már nagyon rámnehezedik a sokféle lárma. Az orvosok szerint a zaj, mint valami éles fogó tépi az idegeket. Szerintem pedig az örökös beszéd bénítóan hat az értelemre. A hallgatásra időnként szükség van, különben — anélkül, hogy lassú elhalását azonnal észrevennénk — elszoknánk a gondolkozástól. — Nem értem. Ahol árad az élet, ahol cselekedetek történnek, szavak hangzanak el, ott nem tud gondolkozni? — Nem. Ott látok és hallok, figyelek, benyomásokat és tapasztalatokat gyűjtök. Résztveszek az életben. De gondolkozni csak olyankor tudok, mikor hallgatok és csend van körülöttem. — Eszerint mások társaságában nem lehet gondolkozni, eszerint a legkomolyabb vitatkozásokat gondolkodás nélkül folytatják. IA másik bólintott. í __ ... a- gu.^^Lur. Keneirea, a tökéletesebb ;magyarázatokhoz pedig nem können jut az ember. Sok hallgatáson, egyedül töltött órák vívódó csendjén kell átküzdenie magát, leszűrnie magában a világot és megkeresni kapcsolatát a világfölöttivel. A huszadik század embere mintha mindezt elfelejtőd- -i— Temeri Max Picard nevét? Korunke mélyenszántó és eredeti gondolkozója könyvet irt a hallgatás világáról. Ő mondja: “Semmi nem változtatta át annyira az embert, mint az, hogy elvesztetet kapcsolatát a hallgatással . . . A hallgatás a természetes alap, melyen a hit természetfölöttisége végbemegy . Az ember a hallgatásban mintegy kész visszaadni a szót anak, akitől kapta: a leremtőnek; ezéit van valami szentség majd minden hallgatásban . . . Igen, igy van ez valahogy, csak nem tudjuk mindannyian ilyen világosan elmondani, de érezni sokan erezzük. _ Pedig az igazságról nem lehet hallgatni, beszélni kell róla és hirdetni, mentői többször és mentői többeknek. — Igen, ez is szükséges, de vigyázzunk, az igazság ezerszer könnyebben zavarodik össze és kallódik el a sok beszéd lármájában, mint a hallgatás némasságában. Gondolkozzék ezen . . . Hallgattak. Az összekötő vasúti hid felől egy vonat füttye élesen vágott bele a csendbe, olyan volt, mint mikor a kristály meghasad. _________________________
